 |
Magyar művészet külföldön
|
A magyar művészet külföldi értelmezése és értékelése mindig az avantgárd számára volt fontos. A mindenkori avantgárd a mércéjét a nyugat-európai – evidens – minőségéhez igazította. Ez jelentette a kimenetelt – nem-visszajövetelt, tehát egykoron emigrációt, ez jelentette a kintlétet – visszajövetelt, nem akklimatizációt és ez jelentette a folytatóknak, epigonoknak, kiürítőknek is a mércét. Ezzel tisztában vagyunk.
Viszont az, hogy most sem az egykori kelet-közép-európai művészet áll a középpontban, hanem Kelet-Ázsia, tehát Szibériától keletre, és annak sem az őshonos művészete, hanem a (west) eurokonform változata, ezt is mindenki tudja, mégis elismeri a mércét, ill. annak jogosságát. De ez mind nem az eladhatóság, a galériás prezentáció és jelenlét mértéke, ill. mércéje.
Lényegesnek tartom a generációs nemzetköziséget, a művészeti nyelvezetet. Ha itt állítjuk a mércét – akár egy percre is -, akkor még ott tartunk, hogy nincs meg a Pipilotti Rist kortársunk (1962), de megvan a Sinclair (GB), Mark Wallinger (GB), Séchaz (F), generációnk, akik már szinkronban működnek. Ezekhez kompatibilis magyar művészt találni nem nehéz, van, létezik, működik, kapcsolatok állnak fenn. Keressük a műfaji csatlakoztatás lehetőségét. Evidens, hogy csak kevés terület, pl. intermédia lesz az, ahol működőképes – nem-galériás – művészetet csatlakoztathatunk. Ha új műfajteremtőt keresünk, akkor viszont nagy a hiány. Nincs magyar Louis Bourgeois, nincs Jenny Holzer, nincs satöbbi, satöbbi. Ebben Ausztria előbbre tart, ott 1972 óta állami támogatást élvezett a galériás működés, csak azért, hogy a documenta által feltupírozott német művészeti hegemóniát megdöntse… Van az egészséges és van a sznob világ. Én betegesen az egészséges világ intencióit követem, lévén semmi esélyem, hogy pénz által korrumpálódjam. Így az általam közvetített művészet sem kerül pénzközelbe, de tudatosan szeretném biztosítani a reklámot, a reklám általi begyakorlódást, a kommunikáltatott állapotú művészetet.
Tanúja voltam Káldi Kata frankfurti MMM (Museum Moderner Kunst) megjelenésének. Nagyon izgultam, nagyon örültem. A kisasszony bájos volt, kedves és értékes. Nem őt viszem mégsem a biennáléra, hanem két, ennél lényegileg radikálisabb fiút. Komoróczky tehetségesen öntevékeny, öntörvényű, csordultig egészséges (vitális). Várható eredmény: kínos a mércének, mert a beidegződött, a reflexszerű működés nem engedi, hogy valami, ami másnak mindennapos teher, most itt szembesüljön egy kis – vagy nagy? – adag személyessel. De hátha a néző most az egyszer, mégsem keresi a görbe tükröt, nem keres semmit, nem pedáns, csak egy nagyot nevet, mélyen tüdőből, ahogy én egyszer Bolzanóban, és akkor működik az ügy, működik Lakner Art Mobilja és Komoróczky elementáris vitalitása.
Ha egyszer St. Lucas meghallgatná (Szt. Péterrel egyetemben) ott fent, hogy én azt szeretném, csak egy percre, egy pillanatra, hogy mindenki szabaduljon fel az iszonyatos hülllllllllllye gátlásaitól, és mondják ki egy percre, hogy szeretnének nem megmérettetni, szeretnének egyszer úgy káromkodni, hogy nem sikkből, csak úgy tüdőből, szívből, hasból. És ez akkor lenne, mondjuk például, amikor az a kérdés, (amikor azt kell mondani), hogy aznap mi tetszik: akkor mondják ki a Magyar Pavilonban, és én mindenkit békén hagyok. Persze katartikusan sem, és valódiul sem ez a döntő az élet és halál állapotja között.