Interjú Maria Marcossal

img
 
Magyar művészet külföldön

 

KissPál: Mi a véleménye a magyar művészet alulreprezentáltságáról?

Maria Marcos: Nem a számszerűen kifejezhető összefüggések a lényegesek. Ez a kis nemzetek komplexusából adódik, amely leginkább a sportesemények, olimpiai versenyek kapcsán szokott előjönni, hogy ki hány aranyérmet szerzett, meg kinek fulladt vízbe kis híján a nemzeti úszója… A kulturális szerep értékelésénél e térségben, nem válnak külön az egyéni és kollektív stratégiák. A kulturális önértékelésnél a közösségek gyakran hajlamosak az egyéni megvalósításokat közösségi vívmányokként kezelni, így talán mindenekelőtt az önvizsgálat paramétereit kellene pontosabban körülírni.
Meglátásom szerint a globális viszonyrendszerben regionális kulturális mikro-klímák fogják a vezető szerepet átvenni, és az nyer majd, aki ezen mikro-rendszereken belül meghatározóvá tud válni. A magyar szcéna – és ez az egyéni és közösségi igyekezetekre egyaránt igaz – mindenképpen “képbe akar kerülni”, a nyugati figyelem tőkéjét szeretné megszerezni, anélkül hogy maga köré is figyelne. Azok a közép-európai szcénák és galériák viszont, amelyek képesek odafigyelni a környező történésekre – mint például a ljubljanai Skuc – sokkal nagyobb eséllyel indulnak a “fontos” eseményeken is, mint azok, akikre figyelnek. Magyarország történelmi távlatból a térség jelentős tényezőjének számított, ám ez napjainkban egyre kevésbé igaz. A Balkán a maga multikulturális jellegével sokkal nagyobb jelentőséggel kezd bírni, és nemcsak a politikai odafigyelés, hanem a keleti ortodoxizmus, valamint iszlám behatások színessége miatt. Az ortodox ikonográfia, pl az IRWIN esetében egészen hihetetlen karriert futott be, pontosan ennek tulajdoníthatóan.

Ks: Egy nemzeti kultúra “sikerét” tehát mindenképpen történelmileg determináltnak tekinti?

MM: Így van, és e folyamatot három tényező teljesíti ki: az institucionális, az informális és az információs. Magyarország nagy hátránya, hogy a kultúra finanszírozásának hiányosságai folytán az institucionális szféra borzasztóan szűk keresztmetszetben tud mozogni, emiatt gyakran kicsinyes és protekcionista habitussal kezeli a jelenségeket. Bizonyos értelemben centralizált jellege van, nem a politikai erőelosztás szempontjából, hanem hatalomtechnikai értelemben. Erre a feszült és centralizált viszonyrendszerre épül rá az informális kapcsolatrendszer, amely a pozíciók és preferenciák háttérdinamikáját alkotja. Az intézményrendszer hiányosságaiból adódóan viszont erre is bizonyos torzulások jellemzők, hiszen szereplői képtelenek a jelenségekre reagálni, nagyon gyakran importált problematikák és szituációk reprodukcióiban látják a boldogulás útját, akár a politikai diskurzus a ún. felzárkózásban. Ám az újkori kulturális sikerek nem a felzárkózásból adódnak, bár kétségtelen, hogy a Grand culture mindig is rendelkezett egyfajta narcisztikus karakterrel, amely örömmel fedezte fel idegen kultúrákban sajátjának tükörképét. A vállalt, beazonosítható identitás azonban potenciális tőkeként funkcionál, lévén az egyetlen dolog, amely valós értékké válhat az érdeklődés által szabályozott nemzetközi kultúrapiacon. Ilyen identitással a magyar kultúra jelen pillanatban nem rendelkezik…

Ks: És ezen az információs kontextus segíthet?

MM: Az institucionális viszonyrendszert átfedi lassan egy technikai, ami az információáramlás csatornáiból áll, és ami az elkövetkezőkben kétségtelenül meghatározó szerepet kap majd, hiszen a kultúrában az információ olyan, mint a gazdaságban a pénz, stabilitása és potencialitása forgalma által teljesedik ki. Ebben a szerkezetben a sokat emlegetett figyelemgazdaságban való boldogulás a tét, s bár ez jelen pillanatban a politikai figyelemmel igen szoros kapcsolatban működik – lásd a balkáni népek esetét, az erőteljes identitású kultúrák képesek lesznek azt függetleníteni.
Az információs szerkezet nagymértékben át fogja alakítani intézményrendszereink képét, és így a kulturális aspirációk tárgyát is. Bármennyire rossz tapasztalatokkal jár a globális világkép elsöprő ereje a kis közösségek számára, azt látni kell, hogy ez nem egy opció kérdése többé, hanem egy olyan tény, amely technikai környezetünk hatására alakult ki, és amelyet az elmélet közel negyven éve megelőlegezett. A kulturális karakterisztikáknak ezen belül kell majd feltehetőleg regionális vagy szubkulturális értelemben a helyüket és függetlenségüket emancipációs folyamatokon keresztül megtalálniuk. Lev Manovich pl. a mindennapos interfészek nemzeti karakterének kérdését veti fel, mint kialakulóban lévő alapvető kulturális elemet, de érdekes formálódás figyelhető meg a net-közösségek közös szubkulturális tapasztalatok alapján történő nemzeti szerkezetek fölötti szerveződéseiben is.

Ks: A kurátorok személyes szerepe tehát ebben a közegben válik lényegivé?

MM: Legalábbis meghatározóvá, ám ezzel együtt a történelmi szükségszerűség gondolatát sem kellene kukába dobni a materialista determinizmussal együtt, hiszen a kultúra komplexitásánál fogva időben kiteljesülő folyamat, amelynek rengeteg összetevője van. Régebbi kultúrákat ugye néhány ezer éves időintervallumokban lehet csak értékelni. Az egyéni alkotói energiák és adott személyiségek kultúraformáló ereje mellett tehát fontosnak látom azt is, hogy hoz-e a jövő történelme a magyar társadalom számára olyan helyzetet, amelyben saját kulturális termékeit promoválni tudja.
Hogy a nemzeti kultúra exportálása minden nép számára bizonyos szinten problémát jelent, azt a kulturális intézeteik megléte és a fenntartásukra irányuló erőfeszítés bizonyítja. Ezek nagy része kétségbeejtően gazdaságtalanul és rossz taktikával működik, mert politikailag befolyásoltak és emiatt ideologizált identitásokat propagálnak, mindig az éppen soros politikai nézetek által determináltat. Így tehát a magyar kultúra képe – legalábbis, ami ezeken a csatornákon keresztül terjed – nem rendelkezik kontinuitással. Vannak szerencsés helyzetben levő kultúrák, ahol a nemzeti identitás kifejezésének igénye és a piaci érdekek nem ütköznek. (az amerikai filmipari termékek például). Meg kellene tehát találni egyrészt azt a Kelet-Közép-Európa iránt megnyilvánuló igényt vagy figyelmet, amelynek kielégítéséhez szükséges identitást a magyar kultúra felvállalhatja, másrészt biztosítani kellene a promóciójához szükséges anyagi hátteret, és ezt a promóciót egy egységes és hosszútávú stratégia alapján megtervezni, a napi politikától függetlenítve.

Ks: Ön szerint az egyéni művészetszervező energiák milyen szerepét játszanak egy-egy nemzet kultúrájának a “befuttatásában”?

MM: A kurátorok olyanok, mint a keresőgépek, hiszen egy heterarchikus kontextushálóban, ahol gyakorlatilag minden ott van, már nem a jelenlét a fontos, hanem egyfajta meta-hierarchia, amelyet a személyes kapcsolatrendszerek takarnak. Ez olyasmi, mint a netközösségek időnkénti találkozói – hiába köti őket össze folyamatos jelleggel a közegük, személyes találkozásra vágynak. A mediált kontextushálóban tehát a kurátorokra jut majd a Stalker szerepe.
A művészetszervező energiák kibontakozását viszont a szelekciós kategóriák behatároltsága borzasztóan fékezi. A kurátorok általában mindannyian a legjelentősebb rendezvényekben és eseményekben gondolkodnak, és nem azon vannak, hogy a közösségi vizuális kultúra összetevőinek “piacot” találjanak. Itt megintcsak a sport területéről lehetne példát hozni, ahol az élsportolók raja mögött igencsak számos esemény és egyéb rendezvény van, formája tehát piramisszerű, amely képes magába foglalni az okok és körülmények komplex viselkedését. A magyar művészeti intézményrendszernek meglátásom szerint éppen ez a piramisszerű formája hiányzik. Emiatt a kulturális tradíció az iskoláktól kezdve a szellemi műhelyeken és művészi csoportosulásokon keresztül, az ún. “külföldön is jegyzett” művészekig töredezett, és amíg ez a töredezettség fennáll csakis egyéni megvalósításokról lehet beszélni, amelyek nem hordoznak semmiféle közösségi tartalmat. Ez természetesen nem biztos, hogy baj, csak ilyen megközelítésből értelmezhetetlen.