Molnár Ráhel Anna:

Miféle kutakodás ez?

Beszélgetés Havas Bálinttal és Gálik Andrással

 

Havas Bálint és Gálik András több, mint tíz éve kezdett el foglalkozni a Képzőművészeti Főiskolán a rendszerváltás időszakában lezajlott diák-tüntetésekkel. A Kis Varsó kutatását a Rebels: egy fotóképregény* és egy installáció formájában összegezte: A archív videófelvételek, korabeli TV adások és jegyzőkönyvek képeit, a korabeli események résztvevőivel forgatott interjúkat és Székely Katalin tanulmányait felhasználó könyvmunkát a 2017-es OFF-Biennálé keretében, az Országos Széchényi Könyvtár egykori Mikrofilmtárának épületében mutatták be.

M. R. A.: Vissza tudtok emlékezni, hogy tíz évvel ez előtt hogyan kezdődött a kutatás?

H. B.: Nehéz erről beszélni, hiszen 2006-ban mi magunk is egészen más emberek voltunk. Mást gondoltunk az MKE-ről, a rendszerváltás pillanatáról, a társadalomról, egyáltalán mindenről. Az elején azt hittük, hogy ez egy forradalom volt. Az érdekelt minket, hogy az 1989 körüli társadalmi-politikai helyzetben, hogyan működött művészhallgatók egy csoportja. Milyen eszközöket, milyen módon használtak? Milyen megfogalmazásokat tettek? Mi volt az ő belső rendszerük?

Voltak személyes mikro-foszlányaink az eseményekről: amikor bementünk a Képzőművészeti Főiskolára megnézni a felvételi pontszámait, még ott voltak a feliratok a járdán; amikor pedig oda kezdtünk járni, találkoztunk az újonnan odakerült tanárokkal és az ő mindennapi küzdelmeikkel, és közelről szemléltük az Intermédia Tanszék létrejöttét.

G. A.: Az első fordulópont az volt, amikor megkaptuk a VHS anyagot, amit Kiss-Tóth Ferenc egykori tanársegéd vett fel az eseményekről.

M. R. A.: Hogy és honnan jutottatok hozzá az archív anyagokhoz? Az egyetem videóarchívumából került hozzátok?

H. B.: Kiss-Tóth egy csomó mindent felvett, de soha nem tudott mit kezdeni az archívumával, szerkesztéssel nem foglalkozott. Később az Intermédia Tanszéken digitalizálták az anyagot. Mi Szegedy-Maszák Zoltántól kaptuk meg.

G. A.: A Képzőművészeti Egyetem könyvtárába is bementünk körülnézni, de ez az anyag akkor még nem volt az egyetemi archívum része.

H. B.: Majkó Katalin, az akkori főiskola könyvtárvezetője viszont igyekezett összegyűjteni a vonatkozó dokumentumokat. Zwickl Andrástól is kaptunk anyagokat, aki fiatal kurátorként kapcsolatban volt Nemes Csabával, Kósa Jánossal, a forradalom szereplőivel. De jártunk a Széchenyi Könyvtárban is cikkek ügyében. Kutatgattunk.

M. R. A.: Az elejétől megvolt, hogy mi lesz a projekt végeredménye, vagy ez közben alakult ki? Hogy épült fel a művészettörténeti és a művészeti kutatás?

G. A.: A képregény forma a kezdetektől egyértelmű volt, az viszont a végéig nem volt világos, hogy hová tart a kutatás. Követtük az események linearitását, de rengeteg új irányba lehetett volna elindulni ebből a történetből. Minden irány végtelenné tud válni, így közben nem is volt képünk, hogy hol érhet mindez véget.

Székely Katalin Kállai ösztöndíjasként írt egy tanulmányt a kutatásunkról, ennek mentén a korabeli eseményekről. Ezt folytatta a könyvben, mi pedig folytattuk a képregényt. Egyeztettük, ki hol tart. Ő praktikusan annak mentén haladt, hogy mi épp hol jártunk, de egymás ügyeibe nem folytunk bele.

H. B.: Archívumok vizsgálata, elemzése, és élő emberekkel folytatott folyamatos konzultáció szintjén is rengeteget foglalkoztunk a különböző dokumentumok megértésével. Azzal a prekoncepcióval indultunk neki, hogy egy diákforradalom sztoriját fogjuk valahogy tárgyiasítani a képregényben. De ahogy haladtunk a kutatással a cselekvések, döntések, tettek értelmében egyre kevésbé találtuk magát a történést. Voltak időszakok, amikor pár hónapig vagy fél évig intenzíven dolgoztunk ezen. Aztán megfeneklett, szétesett a partikularitásokba.

Többször volt olyan pont, amikor nem láttuk, hogyan tud bármiféle narratívát alkotni ez az anyag. Ettől az egész munkafolyamat egyre inkább kiterjedt. A VHS anyag is ilyen. Azt hittük, ezek felvételek egy forradalomról. De ezek beszélgetések diákfórumokon, egyetemi tanácsüléseken. Ez egy végtelen dialogikus helyzet, de cselekmény egyáltalán nincs benne.

M. R. A.: A képregényben az archív anyagokon kívül saját interjúkat is felhasználtatok. Mikor kezdtetek ezekkel foglalkozni?

H. B.: Eleinte többekkel beszélgettünk email interjúkban, de már azt sem volt könnyű eldönteni, hogy kivel akarunk közvetlenül kommunikálni. Ezekből az eseményekből azért mi is sokat érzékeltünk, a tapasztalataink pedig a mi kezdeti nézőpontunkat is meghatározták. Először az interjúzást is más irányból kezdtük el: Peternák Miklóst vagy György Pétert kerestük meg, akik a '89-90-es események után kerültek a főiskolára.

Végül aztán úgy döntöttünk, hogy a diákmozgalommal fogunk foglalkozni. Itt még mindig háromszáz emberről, és az ő közös mikro-történetükről van szó. Azt kerestük, hogy tulajdonképpen mi volt ez, amiben ők részt vettek? Mi volt a cselekmény? Másrészt, hogy mik azok a nézőpontok, amik számunkra érdekesek lehetnek, vagy, amelyek formálják valamivé. Ezekre a kérdésekre nem volt egyszerű választ találni.

G. A.: Az interjúkat azért készítettük, hogy kiderüljön, mi történt – nemcsak a diákforradalom történetével, de velünk is. Ez nekünk sem volt tiszta a kutatás alatt. Több kísérletünk volt kollektív beszélgetésekre is emailben, de ezek nem működtek, többek közt a résztvevők dinamikái miatt sem.

H. B.: Azt már a befejezési stádiumban döntöttük el, hogy mi is felveszünk anyagokat, amelyeket felhasználunk a könyvben. Főleg azokra a részekre vonatkozóan beszéltünk, amiket sem a dokumentumokban, a sajtóanyagokban vagy a VHS felvételeken nem szerepeltek. Elkezdtünk egy-egy interjút Szegedy-Maszák Zoltánnal vagy Bakos Gáborral 2006-ban, de ez a kommunikáció sok-sok éven át folytatódott. Tíz év alatt pedig az emlékek is változnak.

M. R. A.: Évekig kutattátok az események különböző szereplőinek és csoportjainak emlékeit. A változó emlékek és nézőpontok ütköztetéséről is szól ez?

H. B.: Ez egy hosszú, változó időszak volt mind a szemléletünkben, mind pedig módszertani szempontból – ettől a munka is nagyon rétegzetté vált. Egy féléves intenzív időszakban például korabeli jegyzőkönyveket olvastunk és elemeztünk az egyetem archívumából. A tanári kar megnyilvánulásaiból rögtön egy teljesen másik világ bomlott ki.

G. A.: A könyvben nagyon sok nézőpont jelenik meg. Amikor elkezdtük, forradalmi igazságot, tisztaságot képzeltünk egy megcsontosodott hazugsággal szemben. Tíz év kutatás alatt viszont egyre árnyaltabbá vált a kép. Ez a hosszú idő pedig tartalmi szempontból is jót tett.

H. B.: Sokszor faramuci érzés is volt ezzel foglalkozni. Már nem is műnek tűnt, hanem életformának. Ülsz egy stúdióban és egyre közelebbről nézed – sok esetben kollégák, barátok történeteinek részleteit, valamilyen megfigyelő állapotban. Az események szereplői ma is jelen vannak, „mindkét oldalról". Ezek a felosztások persze történelmi sémák, a valóságban nem így működnek. De közrejátszottak a mögöttes ismereteink is erről a közegről, ezekről az emberekről.

G. A.: Ha egy szociológus csinálja ezt, esetleg készít belőle egy tanulmányt. De egy képzőművésznek már más szempontjai vannak. Tudod, hogy milyen terepen jársz, hisz te magad is innen jössz, minden ismerős. Az volt az érdekes számunkra, hogy ezek a „forradalmárok" most már abban a korban vannak, mint azok az öregek, akik ellen mozgolódtak, Sőt, néhányan hasonló státuszban is.

M. R. A.: A dialógusok szintjén a 25 évvel korábbi és aktuális szerepek viszonyát érintő témák nem jelennek meg a könyvben. Az interjúk alatt szóba kerültek ezek?

H. B.: Úgy kísérleteztünk, hogy először egyszerre idehívtunk 4-5 interjúalanyt és órákon keresztül nem szólaltunk meg. Így aztán egymással kezdtek el beszélgetni. Egyértelmű volt, hogy ennek kapcsán vannak itt. Próbáltak a '90-es eseményekről beszélni, de végül mindig ide futott ki: hogy kinek, mi az aktuális pozíciója, hol tanít, és hogy áll ehhez a történethez mai fejjel. Őket most nyilván ez foglalkoztatta ebből az egészből a legjobban. Az ember nyilván azt szeretné látni, hogy vele nem ugyanaz történt.

M. R. A.: Vannak visszajelzéseitek a szereplőktől?

H. B.: Ezzel senkinek sem felhőtlen a találkozás – nem is lehet az, hiszen mi senkivel sem azonosulunk. Igyekeztünk minél több szempontot megérteni és átlátni, épp emiatt próbáltunk fenntartani egy kívülálló pozíciót. Nekünk is nagy kihívás volt, hogy levetkőzzük a személyes vonzalmainkat vagy ellenérzéseinket; hogy ne minősítsünk, csak megértsünk és regisztráljunk pillanatokat. De nekünk azért nem olyan szigorúak a módszereink. A tevékenységünknek nincs előre egy szigorú forgatókönyve, kísérletező jelleggel csináljuk. Van, hogy holtpontra jutunk, akkor kicsit más irányba kezdünk haladni, a végén pedig a felét kihúzzuk. A képregény ebben a szerkesztett, publikált formában 400 oldal lett, de ez legalább 600-700 oldalból lett meghúzva. Kiss-Tóth végtelen felvételeit még kiegészítettük sok órányi visszaemlékező beszélgetéssel. Van olyan kritika is, hogy valakivel három órán át interjúztunk és végül három mondat került a képregénybe.

G. A.: Mi válogattuk, szerkesztettük az anyagot, mi készítettük az egészet. Alkotóként természetesen a te kezedben van a kontroll a manipulálásra is, ez pedig a reakciókban is megjelent. El lehet magyarázni a miérteket, de nyilvánvaló, hogy az egyéni sérelem gyakran erősebb lehet. Az elején nem mondtuk el az interjúalanyoknak, hogy mi lesz a végeredmény, hisz mi magunk sem tudtuk még. Azért hívtuk el őket, mert mi is elakadtunk. Nem tudtuk, hogy milyen irányba haladjunk. Ez egy köztes folyamat volt és simán előfordulhatott volna az is, hogy semmi nem kerül belőle a könyvbe.

M. R. A.: Azért ez egyszerre történeti és művészeti kutatás is. Azzal párhuzamosan, hogy egy történeti eseményt rögzít, mégis absztrakció.

H. B.: Mi semmiképpen nem egy újságíró, szociológus vagy történész szempontjából állunk hozzá ehhez. Nem is tudnánk. Nem azt vesszük észre, vagy tartjuk közlésre érdemesnek. De bármennyire is agyonkontrolláltnak tűnik a tíz évnyi szerkesztéstől, kimenetelében nehéz megmondani, hogy miféle kutakodás is ez. Miféle kutakodás az, hogy egy három órás interjúból hosszas munkával pár percnyi szövegrészt és néhány gesztust szedsz ki? Miféle kutatási irány ez és mi a tulajdonképpeni szándéka? Amikor elkezdtük a munkát, ez már inkább egy mitológia volt: egy tizenöt évvel korábbi, rég becsomagolt történet. Szerintem ebből azért sikerült egy valóságot kihámozni.

G. A.: Igen, 2006-ban ennek volt egy mitológiája, de mára ez a történet kezdett kikopni az emlékezetből. Most végre van egy konkrét, tárgyi megjelenítése. Ez pedig mindenképp hasznos. Azzal párhuzamosan, hogy ez egy műtárgy, az MKE történetével kapcsolatos kutatási anyag is lehet.

M. R. A.: Mennyire tekinthetjük ezt emlékműnek?

H. B.: A Képzős események emlékművének?

M. R. A.: Igen.

H. B.: Az emlékmű a múltra vonatkozó paradigmát állít fel a jelenben, méghozzá úgy, mintha az állandó lenne. Ha egyáltalán abból indulunk ki, hogy tényleg létezik múlt, – ebben nem lehetünk biztosak, lehet hogy az egy mostani elképzelés, egy projekció – bármilyen paradigmát állítunk fel arra vonatkozóan, az csak egy pillanat. A kutatás végén egy email váltásban a szereplőkkel merült fel, hogy egy ilyen folyamat talán inkább épp arra való, hogy megszüntesse a múltat, mintsem, hogy megőrizze azt; hogy szabadabban tudj gondolkozni a jelenről vagy a jövőről. Lehet, hogy a múlttal való foglalkozás elsősorban ilyen funkcióval bír: egy megszabadulási szándék. Egy tárgyiasított emlékezési folyamat, az megszabadít. És ha felőlünk nézzük, azzal, hogy megkezdtük tanulmányainkat ebben az intézményben, ebbe a múltba léptünk bele, mi magunk is.

M. R. A.: Ahogy én érzékeltem, amikor az MKE-re jártam, ez a múlt a jelenbe is átnyúlik. Ha a ti szempontotokból nézzük, lehet, hogy a megszabadulási szándék a kiindulópont?

H. B.: Tulajdonképpen érthetetlen, hogy miért foglalkozik az ember egy ilyen múltbéli históriával. Az ideális állapota nyilván az, hogy nem foglalkozik vele. Az már egy problémára utal, hogy kénytelen vele foglalkozni. Így értettem a megszabadulást.

M. R. A.: Ez sikerülhet?

H. B.: Ezek köztéri traumák. Nyilván mi is tapasztaltunk ebből valamit, ugyanazt, amit – ahogy te is mondod, – ugyanabban az iskolában 25 évvel később is lehet érzékelni. A személyes tevékenység ebben a közösségi traumák átélése. Mi valójában ennek az egésznek a nyertesei voltunk. Ez tényleg egy dinamikus időszak volt, legalább pár évig mindenki azt hitte, hogy történt egy forradalmi változás. Ott voltak az intézményben, akik ezt képviselték és mi is ezt érzékeltük az egészből. Nekünk nem hogy trauma nem volt, hanem ellenkezőleg. De ugyanakkor a közösségi traumák ismerete képessé tesz minket arra, hogy meg tudjuk élni őket.

G. A.: A kutatás alatt, pont amiatt, hogy ez egy köztéri történet, felmerült egy csomó irány, amerre ezt ki lehetett volna bontani – ilyen mondjuk az idős és tehetetlen tanárok nézőpontja: hogy honnan jönnek, hogy milyen különböző típusú pályák, karrierek vannak, amik a korabeli képzőművészeti színteret reprezentálják. Ez csak egy példa, de ilyen értelemben a könyv a főiskolán történteken kívül is sok mindenről beszél. Már más az aktualitása ennek, mint amikor elkezdtük: 2006-ban is volt egy történelmi távlata, de 2017-re a nem-történés lett a kontextusa. Ebben pedig most már mindenki részt vesz, 25 évvel később a 25 évvel korábbi fiatalok is. A struktúra nem változik.

M. R. A.: A képregényben vizuálisan is van egy párhuzamos narratíva: közelítéseken, tárgyak részletein, gesztusokon keresztül. Ezek a „néma" képek a szöveges részek nélkül is kirajzolnának valamilyen jelentést egy-egy jelenet rejtettebb rendszeréről, az adott közhangulatról.

G. A.: Ez bármilyen képregénynél alapelem. Van egy dialógus, de ez végső soron a filmhez köthető vizuális műfaj. Talán leginkább a némafilmhez áll közel, amelyben a képsorokat „magyarázó" szövegek szakítják meg.

H. B.: Az oldalszámhoz képest a képregényben nincs sok szöveg. A legtöbb szöveges rész a jegyzőkönyveknél van, de ott is erősen tömörítve. A szerkezetnek belső logikája van, a fő munka az volt, hogy mit hagyunk ki. Ez egy elemző, megfigyelgető tevékenység, egy rácsodálkozó nézegetés volt, amiben az eredeti archív anyagot tárgyként is néztük. Nem csak a történelmi eseményre figyeltünk, amit ez rögzít, hanem magára az anyagra – egy adott felvételen belül a tárgyi elemekre vagy a gesztusokra is. A jelenből ezek pusztán a közben eltelt 10-20 év által is érdekessé válnak: mondjuk egy pohár narancslé egy filmstúdió asztalán, vagy a ruházatok egy adott korban. Ezek, úgymond, haszontalan részletek, mi mégis ezekkel foglalkoztunk. Az innen nézve talán furcsának tűnő elemek rögzítése pedig valamiféle közlést is tartalmaz. Akár absztrakt fogalmakkal kapcsolatban, mint amilyen az elnyomás, vagy a hatalom.

M. R. A.: Hiszen útközben differenciálódott a „jó" és „rossz" oldal ellentétéről feltett kezdeti elképzelés is.

H. B.: Igen, és a differenciálódásnak a humor is egy eleme. Ahogy az elfogadásnak vagy a megbocsájtásnak is.

M. R. A.: Vagy a távolságtartásnak, ami a múlttal való viszonyotok szempontjából is fontos. Ahhoz, hogy ennyi ideig foglalkozz egy történettel, kell is a távolságtartás, de nem tudom, hogy ez mennyire sikerülhet. Hiszen valójában te szerkeszted, te válogatod.

H. B.: Nekünk sokat segít, hogy ketten vagyunk. Egy-egy részleten dolgozik az egyikünk, de a másik kontrollálja, más szempontot ad hozzá és vice versa. Ez pont a személyesség kezelésében segítség. Bár az interjúalanyok részéről elhangzott a kritika, hogy túlzottan személyes dolgokat érintünk.

M. R. A.: Mármint az interjúalanyok személyes terét?

H. B.: Igen, és ez bizonyos mértékig igaz. Az archív anyagoknál is inkább személyes részletekbe, mint egy történeti narratívába mentünk bele.

G. A.: Egy dokumentumfilm, vagy képregény esetében, tehát, ahol az interjúalanyok képben jelennek meg, ez a szempont nagyon felerősödik. Más, amikor egy buborékban jelennek meg a szavaid, ez a forma inkább a karikatúra felé visz. És itt művészekről van szó, akiknek mindig fontosabb, hogy milyen kép alakul ki róluk. Egy művésznek nyilván van egy igénye, hogy megfeleljen a saját önképének, amikor megszólaltatják.

M. R. A.: Ez a Károlyi Zsigmonddal készített videótokban (A változások játéka, 2009) is nagyon hasonlóan jelenik meg. Nemcsak vizuális, de tartalmi szinten is.

H. B.: Formailag van hasonlóság a két munka között, de az idő távlatával, generációkkal, életkorokkal eleve 2006 körül kezdtünk el foglalkozni, amikor 35 évesek lettünk. Ez egyrészt archeológiai érdeklődés, de egy reflexió is a saját nézőpontunkra. A munkáink valamennyire ezt is tartalmazzák: egy saját magunkkal kapcsolatos érdeklődést is tükröznek.

G. A.: Az utóbbi időben a saját közvetlen közterünk irányába való érdeklődésünk is fontossá vált számunkra, de ez sokszor konfliktusokhoz vezet. Ha valakivel a múltjáról akarsz beszélgetni, akkor sokszor heroizálni próbálja magát, de mint ebben a könyvben is kiderül, minket nem ez érdekel.

H. B.: A Károlyi Zsigmonddal készült film is egy három órás anyagból lett hat perces. Nekünk ez eszközünk is lett: beszélgetünk, beszélgetünk, tulajdonképpen parttalanul. De egy-két dolog mégis elhangzik, ami művészeti vagy absztrakt, – nem célirányos szempontból, de valamiért nekünk érdekes és használható.

M. R. A.: Itt az elnyomás, vagy a hatalom mellett a hagyomány fogalma is képbe kerül – akár a saját, konkrétan a Képzőművészeti Egyetemhez, de tágabb értelemben az akadémiával való viszonyotok felől is.

G. A.: Tizenegy év arra mindenképp jó volt, hogy a történet lényege ne az legyen, hogy bemutatunk egy romlott múltat, és azzal szemben a tisztaszívű ifjúságot, aki pofán van csapva, ha akar valamit. A másik oldal megértése is egy nagyon fontos és iszonyú nehéz folyamat volt, miközben dolgoztunk ezen.

H. B.: Hiszen ott kevésbé jellemző a személyes kapcsolat, sokakat nem ismertünk. Ezekkel a munkákkal a saját önkéntelen tekintélytiszteletünk lebontása is egy cél. Egy (utólagos) felismerés a saját ifjúkorunkat nézve is, hogy ezek a viszonyok fordítva is nézhetők. Ezért nem tüntettünk el tényeket, amikről ugyan mi is tudjuk, hogy nem könnyű szembenézni velük. Viszont ezeket úgy kezeltük, hogy a megoldás ne egy negatív indulat legyen részünkről. Ez tartott tulajdonképpen tíz évig. Mindennel kapcsolatban eljutni egy ilyen pontra nem olyan könnyű. Eleinte persze nem tudtuk, hogy ez egy ilyen nehéz feladat.

M. R. A.: Ha az OFF-Biennálé és a Gaudiopolis kontextusában nézem, ez a projekt és történet a jövőbeli közösségi vagy társadalmi modellek lehetőségeinek kicsit a fonákját is mutatja.

H. B.: Ez a történet a Nyugathoz és a globális világhoz képest egy elzárt, zárványszerű lokalitásban zajlott, ami abszolút ellenségesen tekint a külvilágra. A rendszerváltás időszakában úgy tűnt, ennek elkezdődik az oldódása, amiben megjelentek olyan képezetek, hogy talán másképp is lehet élni, hogy talán lehetséges több bizalommal fordulni a külvilág felé.

G. A.: Ez egy akciódús időszak volt, mondjuk a kétezres évekhez képest. Kellett egy apropó. Itt van egy történet egy kvázi-forradalomról, de ezen keresztül a könyv egy olyan állapotra mutat rá, ami mindenhol jelen van.

H. B.: Nem tud más lenni ez a könyv, mint annak az elemzése, hogy mi nem sikerült és miért. Ebben merül ki, pláne utólag, emberek huszonéves históriáinak a fényében. Mi tíz éven át néztünk egy pillanatot, de ez egy vékony kis szerkezet volt, ami utólag nagyon nehezen megragadható már.

 


* A Rebels megvásárolható a Kisterem Galériában, az Atlantisz Könyvszigetben, a Mai Manó Könyvesboltban, az Írók Boltjában, az ISBN könyv+galériában és a Ludwig Múzeum könyvesboltjában.

2017. december 30.
PRINT