Random helyzetjelentések Londonból XVI.

Spring Service szörf


Szövényi Anikó:

Random helyzetjelentések Londonból XVI.

Spring Service szörf

A tavasz robbantott és ennek örömére szokásos szörfözését a Hyde Parkban kezdte meg, hogy a művészetet némi mókusnézegetéssel lazítsa fel. Igen, a Serpentine galéria az első menüpont, ahol a kanadai Stan Douglas három filmje gyönyörködtet. A legrégebbi, a Der Sandmann, amit már az előző kasseli Documentán is az egyik legizgalmasabb mozgóképnek tartott a szörfös, most újra visszaköszönt kiválóságával.
Összetett munka: az osztott képernyőn a kamera két 360 fokos fordulata látható egyszerre, s a balról jobbra haladó mozgásában a baloldali mintegy folyamatosan felülírja a jobb oldali részt. Mindkettőn kisebb változtatásokkal, de ugyanaz a helyszín látható: egy elhagyatott kertben lassan végigpásztáz fészeren, elvadult növényzeten, idősebb kertészkedő férfin.
Örök körforgás, a jelen folyamatosan törli a múltat, némi eltéréssel a képlet mégis változatlan.
Douglas aprólékosan térképezi fel a környezetet, a történet okait kutatva: E.T.A. Hoffmann Sandmann-jából, a főszereplő leveleiből idéz, bemutatva a folyamatot, ahogy a regény főhőse lassan megőrül a gyerekkori félelmetes homokember-mesék és apja halála hatására. [ pic01 ]
Komor, vibráló, titkoktól terhes hangulat jelenik meg a következő rövidfilmben, a Le Détroit-ban is. A forma itt is sajátos, a terem közepén lebegő vászon mindkét oldalára vetít, egyik oldalára a film pozitívját, a másikra a negatívot, az eredmény pedig egy durván szétszolarizált, tökéletesen szürke felvétel, szellemképszerű éles kontúrokkal. [ pic02 ] Ebben a történetben is a nehéz múlt kísértése az alapmotívum, a főszereplő egy elhagyott házban kutat valami után, hiába. [ pic03 ][ pic04 ]
A harmadik, legújabb filmje, a Journey into Fear nem kevésbé nyomasztó az előzőeknél. Egy teherszállító hajón játszódó kamaradráma, a két szereplő folyamatos vitája a szállítmány késleltetéséről. [ pic05 ][ pic06 ] A kivitelezés szintén kísérleti: a kép- és hangszekvenciákat random módon egy számítógép választja ki, tehát a történetnek nincs eleje, se vége, csak viták és szürreális események végtelen váltakozása. A verziók egymás mellé helyezésének 625 kombinációja van, így a film teljes hossza mintegy hat és fél nap, amit az Artsworld nevű tévécsatornán márciusban le is vetítettek. Szép kihívás.
Nem volt nehéz megtalálni az európai vonatkoztatási pontot Douglas filmjeihez: a visszafogott képek és a remegő levegő korai Lars von Trier érzését keltették benne.

Átkúszva mókusövezeten és hindu piacon jutott el a Whitechapelbe, ahol Nan Goldin retrospektív Devil’s Playground-ja volt műsoron. Goldin a 60-as évek vége óta dokumentál marginális életmódokat, mint transzvesztiták, drogosok, homoszexuálisok. Első komoly sorozatát még anno két transzvesztitáról készítette, akikkel együtt lakott Bostonban. Az őszinte stílus a fotókat érzelembombákká teszi, például Cookie Mueller vagy Valerie és Bruno történetében [ pic07 ][ pic08 ][ pic09 ][ pic10 ][ pic11 ][ pic12 ][ pic13 ]. Az intimitás százszázalékos, a szörfös szimpla voyeur: a szerelemre és testre kihegyezett életutak olyannyira impresszívek, hogy egész megkívánja a szerelemet. Így tavasz táján persze ez korántsem meglepő.
A szubkultúra fotók keverednek templomokban készült szenteket, gyertyákat, stb. ábrázoló képekkel ill. gyermek- és anyaságsorozatokkal [ pic14 ]. Ettől az egész kiállítás és az életmű is heroikus, barokkos hangvételt kap.

A ‘kellemes meglepetés’-délután következő állomása az Agency galéria Ross Sinclair új munkáival. A kiállítás első része a skót művész ’94 óta folytatott, gyakorlatilag egyetlen performanszának újabb anyagát mutatja be: a fotósorozaton a hátára tetovált Real Life felirattal különböző ironikus jelenetekbe rendezi magát. [ pic15 ][ pic16 ] A művész arcát sohasem láthatjuk, viszont hátat fordítva végül is egy jóval támadhatóbb felületet kínál fel.
Másik munkája, a Journey to The Edge of The World című installáció [ pic17 ] egy elsötétített helyiség, amiben tíz neon felirat váltakozva villan fel, pl.: "burn your passport", "abolish geography", "embrace statelessness", "dissolve cities", "explode borders", "secede" (körülbelül: égesd el az útleveled, töröld el a földrajzot, fogadd el az államtalanságot, szüntesd meg a városokat, robbantsd a határokat, függetlenség)- a posztmodern helynélküliség felemelő érzését közvetítve mintha csak a hős szívéből szólnának ezek a szentenciák.
Végül elérkezettnek látta az időt, hogy az East End új galériáját, a The Centre of Attention-t is befigyelje, ahol épp versus kiállítások zajlanak: egy-egy fiatal művészt állítanak párba ill. szembe a szervezők. Kristian Hornsleth brutális képein readymade anyagokat montíroz össze, amiket éles tárgyakkal plusz összeszabdal. A basquiatos stílus bevállalt célcsoportja az a "jómódú, fiatal, magabiztos üzletemberréteg, akik általában unalmasnak tartják a művészetet".[ pic18 ][ pic19 ] Ezzel a kereskedelmi motívummal már logikus, hogy miért tölti be minden képfelület minimum harmadát a dán művész szignója. Hornsleth párja a versusban Tai Shani, s a jellemzést rövidre zárva, ha szeretné a fogalmat, azt mondaná róla, hogy klasszikus nőművészet. [ pic20 ]

Bocsássuk meg a szörfösnek lustaságát.

ps.: Apropó nőművészet, a hős megígérte egy nyúlidentitással küzdő fiatal japán performernek, hogy írni fog róla. Yoshikobunnyra még hónapokkal ezelőtt talált rá, egy galériában elhelyezett gyufásdoboz által: "küldj emailt, ha szükséged van valaki olyanra mint egy nyúl!" [ pic21 ] Yoshiko butus gésa-szerepet játszik, mivel szerinte az európaiaknak ez az első számú sztereotípiájuk a japán nőkről. Az ismeretlenekkel, akik felveszik vele a kapcsolatot, meghívatja magát vacsorázni, cseveg és flörtöl, majd összegzi a történteket naplójába, amolyan Sophie Calle-os gesztussal.
[ pic22 ] [ MeetingAniko ]