Maja és Reuben Fowkes:

A modernség fokozatai
Sarkvidéki hisztéria (Ludwig Múzeum, Budapest), Mi Vida (Műcsarnok), Altermodern (Tate Britain)

 

Mostanában megfogalmazódott egy gondolat, miszerint egy új modernitás "nulladik óráját" éljük, amelyben az információ területeken átívelő és szimultán módon hozzáférhető. Ennélfogva új összehasonlítási lehetőségek nyílnak a kortárs művészetben. Az itt áttekintett három kiállítás mindegyike a globalizált művészeti közegben történő nemzeti önreprezentáció jelenségével foglalkozik. A Sarkvidéki hisztéria nemzetközi közönségnek szánt kortárs finn művészeti összeállítás; a Mi Vida egy spanyol gyűjtemény nemzetközi műalkotásokat felvonultató kiállítása; az Altermodern pedig az ugyancsak határokon átívelő brit művészeti triennálé 2009-es kiadása.

Ez utóbbi kurátora Nicolas Bourriaud, akinek meglehetősen ambiciózus tárlata provokatívan járul hozzá a globalizációval és a művészet benne elfoglalt szerepével kapcsolatos kortárs diskurzushoz. Az "altermodern" kifejezés nemcsak a kiállítás címe, de a posztmodernt követő periódus leírására tett kísérlet is. A szó a másság, az egyetlen utat felváltó számtalan lehetőség és alternatíva gondolatában gyökerezik, és a szélesebb körben elfogadott "alterglobalizáció" fogalmához kapcsolódik, amely "a globalizáció által ránk kényszerített gazdasági szabványosítás ellen irányuló helyi törekvések összessége".

Bourriaud szerint a jelen értelmezésének kiindulópontja a "posztmodern halála", amelyhez e korszak két szakaszáról nyújt mélyreható elemzést. Az első szakasz a 80-as évek, melyeket a "modernista formák véget nem érő megfordítása" jellemzett; ezt követte 1989 után a műfajjal, etnicitással, szexuális beállítottsággal, illetve a nemzettel azonosított "multikulturális eredetmítosz-teremtés", amely a "honnan jöttél?" kérdés által került kifejezésre. Bár az "altermodern"-t jellemző gondolatok maguk is kérdésesek, hasznosak lehetnek a kortárs művészet jelen pillanatának megértésében, beleértve a két budapesti kiállítás által felvetett problémákat is.

A lényegében nemzeti karakterű Sarkvidéki hisztéria olyan problémákat érint, amelyek a Bourriaud által a "globalizáció korára jellemző, az eredet iránti [posztmodern] neurotikus érdeklődés"-nek nevezett jelenséghez kapcsolódnak. A finn kiállítás, egy nagyobb földrajzi egység - a sarkvidék - álcája mögé bújva (amely csupán az ország egy keskeny, északi sávját fedi) a nemzeti klisék vizsgálatát veszi kiindulópontul. Ez önmagában bizonyos mértékig maga is sablonosnak számít az áttekintő nemzeti tárlatok kurátori megközelítései között, ám a Sarkvidéki hisztéria túlmutat ezen a viszonyítási rendszeren: kliséit a végletekig feszíti annak érdekében, hogy felkeltse a kiállítás eredeti célközönsége, a New York-i P.S.1 látogatóinak érdeklődését.

A kiállítás leginkább visszhangot keltő munkái azok, amelyek globálisan felismerhető problémákra reflektálnak. Ilyen Ilkka Halso sorozata, a Museum of Nature, amely az anyatermészet tájainak "elmúzeumosított" látképét tárja elénk. Mika Taanila filmje olyan futurista lakókapszulákról szól, amelyek már a 70-es években a modernista technológiai képzelőerő határait feszegették. Tellervo Kalleinen és Oliver Kochta-Kalleinen panaszkórus-projektje, a Complaints Choir maga egy nemzetközi munka, amelynek népszerűvé vált receptjét Budapesttől Szingapúrig dalba öntötték már.

Budapesten a Sarkvidéki hisztéria által kiváltott általános reakció az volt, hogy "vajon milyen lenne a magyar művészet, ha hasonló bánásmódban részesülne", és ez esetben mely nemzeti sztereotípiák válnának a kurátorok újracsomagolási stratégiájának célpontjául? Ez azonban a poszt-modernizmus csapdája, hiszen behódolást jelent a nemzetközi művészeti szcéna homogenizáló szabványainak. Ebből a szempontból a Sarkvidéki hisztéria egy fokkal kevésbé kortárs, mint az Altermodern, amely éppen a lokális különbözőségeket és a globalizált művészet modelljével való szembenállást részesíti előnyben.

A Mi Vida kiállítástervezési szempontból jobban lett kivitelezve, mint sok más korábbi bemutató a Műcsarnokban. Sikerült feltördelni a tátongó teret azáltal, hogy megszüntették az oldalszárnyak közti átjárást, valamint hogy végre ellenálltak a kísértésnek, és nem tömték tele a falakat indokolatlanul óriási méretű videókkal. Elsötétített átjárókon juthatunk a négy kisebb vetítőszobába, melyek megfelelő atmoszférát teremtenek olyan intim alkotások kellő értékeléséhez, mint Kimsooja poétikus filmje, A Laundry Woman-Yamuna River, India vagy Jesper Just erős érzelmi töltetű videómunkája,a No Man is an Island, bár a koromsötétben lehetetlen kibogarászni a címkéket. Candice Breitz Mother című munkája, ami sokaknak ismerős lehet a 2005-ös Velencei Biennáléról, még mindig az anya-lánya kapcsolat mozgóképes trópusainak hibátlan, poszt-freudiánus megidézése, és kiváló ellenpont Jesper Just említett munkájához.

A Mi Vida legfőbb hátránya épp eredetéből fakad: a kiállítás a "Jelen Múzeumának" gyűjteményéből válogat. Amikor a kortárs munkákat kiszakítják eredeti környezetükből és a puszta tárgyiság állapotába kerülnek, ahol anyagi értékük az egyetlen fontos kontextus, gyakran elveszítik kommunikációs, illetve azon képességük egy részét, hogy közvetlen hatást gyakoroljanak a nézőre. Bourriaud az Altermodernhez írt szövegében meggyőzően érvel a kortárs művészet túlpiacosodásáról, amikor óva int attól, nehogy a művészet "másodlagos típusú árucikké váljon egy olyan értékrendszerben, amely teljes mértékben a pénz, eme ’általános és absztrakt egyenérték’ felé orientálódik".

A kiállítás számos, a háború borzalmait feldolgozó munkája voyeurisztikusnak és kizsákmányolónak hat azáltal, hogy tisztán vizuális és esztétizáló kontextusban jelenik meg. Ebben a tárgyiasított helyzetben Marina Abramovic Balkan Erotic Epic című műve is a nyugat tekintete számára történő öngyarmatosítás attrakciójaként hat a délszláv népi hagyományok szenzációhajhász újraértelmezése révén.

A modernitás fogalmai szerint ez a híres nemzetközi gyűjteményből szemezgető kiállítás jól példázza a Műcsarnok aktuális elköteleződését a műtárgypiac törvényei iránt. Ez megnyilvánul abban is, hogy az intézmény nagy hangsúlyt fektet a Budapest Art Fair-re, amely során egész terét magángyűjtőknek ajánlja fel, de legszembetűnőbb a VIP megnyitók újonnan bevezetett gyakorlatában. Azáltal, hogy a globális piaci struktúrák alkalmazására törekszik az olyan jeles helyi művészeti hagyományok rovására, mint amilyenek a kiállítás-megnyitók demokratikus szabályai, az intézmény kevésbé előkelő pozíciót foglal el a modernség skáláján, hiszen nem kérdőjelezi meg a műtárgypiac feltétel nélküli uralmát.

Az Altermodern kiállításként csalódást okozott azoknak, akik a Saatchi-korszak látványos csillogásán nőttek fel. Bourriaud általában nem művész-celebritásokat keresett, hanem inkább "alter-celebritásokat", mint például Gustav Metzger. Subodh Gupta alumíniumlábasokból összeállított óriás gombafelhője (Line of Control) és Ruth Ewan óriás tangóharmonikája (Squeezebox Jukebox) bizonyos értelemben túlfeszíti a brit művészet kliséit. Walead Beshty a földgolyót gyorspostával körbejárt üvegkockákból álló installációja (Fedex Sculptures) a kortárs művészet túltermelésének és túlforgalmazásának kritikáját veti fel. A kiállítás legimpozánsabb munkája Nathaniel Mellors Giantbum című installációja, amely koprofil utazásra viszi a nézőt a modernista megszállottság hermetikus alvilágába.

 

Fordította: Sipos Dániel

2009. április 3.
PRINT