kapcsolódó kiállítás:
Köztes idő: Terv (a Tudás Múzeumához)
2009. június 24. - július 30.
 

András Edit:

Lia Perjovschi tudás múzeuma
Köztes idő: Terv, Dorottya Galéria

 

 

 

Lia Perjovschi egy ideje felhagyott a műtárgykészítéssel és kurátorként saját múzeumát utaztatja, a Tudás múzeumát, ahogy maga nevezi egyre bővülő magángyűjteményét. Múzeumi ajándékboltokban szerzi be a gondolkodtató, okos tárgyakat, illetve társaikat a másik pólusról: abszurd, szupergiccses, extrém objektumokat, amelyek a figyelemkeltés érdekében semmitől sem riadnak vissza.

Ezek a tárgyak aztán együvé kerülnek múzeumának, vagy méginkább napjaink Wunderkammerjének különböző, a Test, a Föld, az Univerzum köré szerveződő osztályain. A kultúra alvégéről begyűjtött bizarr tárgyak színes kavalkádját saját archívuma, saját vizualizált gondolkodási rendszere, illusztrált jegyzetei, feljegyzései egészítik ki. Információs társadalmunk robbanásszerűen megnövekedett és közkinccsé vált tudását akarja szinte mániákusan behabzsolni, áteresztve saját szűrőjén, amiből azután rendszerezett, fegyelmezett táblázatok keletkeznek.

Lia Perjovschi mindenevő, nem szűkíti érdeklődését a kultúra területére, azaz ő a kultúrát és a tudományt igen tágan értelmezi, mindenféle tudás megfér rendszerében, jöjjön az keletről vagy nyugatról, a tudás felkent papjaitól vagy újabb trónkövetelőktől, az alternatív tudás kútfőitől. Miközben a gyűjtéshez az internet adatbázisát is buzgón használja, s a könyveket sem áldozza be az új információs forrásoknak, az emésztés, a visszaforgatás művelete megmarad személyesnek és technikailag egyszerűnek.

Albumszerű lapokat készít felragasztott fotókból, melyeket jegyzetekkel lát el, illetve kronológiai táblázatokat készít, melyeket magyarázatokkal egészít ki. Munkamódszere leginkább azokon a nagy méretű vázlatokon, tudás-táblázatokon, csipkeszerű tudás-virágokon, kalligrafikus rajzokon érhető tetten, melyek egy-egy témát bontanak ki, s kísérlik meg a rájuk vonatkozó szerteágazó tudást rendszerbe foglalni.

Saját értelmezése szerint a szocialista rendszer összeomlása után döbbent rá, hogy milyen sok információtól, tudástól volt elzárva, s onnan kezdve, hogy kitágult számára a világ, igyekezett szinte kényszeresen bepótolni az elveszett éveket. A felhalmozással igyekszik mintegy revansot venni az űrön, a hiányon. Máshonnan, a kulturális trauma felől közelítve tárgyak tömegével, jegyzetek sokaságával igyekszik betömni a múlt helyén tátongó fekete lyukat, elfedni, letompítani az emlékeket.

Miközben az emlékezéssel, a visszanézéssel explicit módon nem foglalkozik, s a múltat látszólag maga mögött hagyta, hordozható múzeumát keresztül-kasul átszövik az utalások művészeti kontextusára. Miközben járja a világot és szinte gyermeki rácsodálkozással begyűjt mindenféle limlomot, kulturális kacatot, fájdalmasan kompenzálja az egykori csecsebecséktől, színes tárgyaktól való megfosztottságot.

Kritikusan viszonyul ugyan a fogyasztói tárgydömpinghez, s azt mintegy leválasztja a számára értékes tudásról, amely a falakon sorjázik, mégsem tud ellenállni a csábításnak, hogy felhalmozza őket, mert ki tudja meddig tart a lehetőség, mikor ér véget a káprázat. Az archívumra irányuló vágy alapmozgatója mindig is a jövő biztosítása volt a végesség általi fenyegettetettségben. Az ő időkapszulái - szemben Warhol dobozaival - sokkal inkább erről a szorongásról szólnak, semmint a fogyasztói kultúra relikviái a jövő generációi számára.

A múzeum és az archívum mammutintézményeivel, a tudástermelés állami monopóliumával és templomaival szemben ő egy hordozható, kis költségvetésű, privát intézményt állít szembe, mely nem a kirekesztésre épül és melyben a felhalmazott tudás nem hierarchikusan rendeződik el. Van ugyan strúktúrája, de az inkább organikus, semmint dogmatikus és inkább kaotikus, semmint steril.

A napjainkban tetőző archívum-láz, és múzeum-diskurzus arra a Foucault-i gondolatra épül, hogy nincs politikai hatalom az archívum felletti kontroll nélkül. Derrida az Archívum kínzó vágya című nagyhatású írásában az ezzel kapcsolatos diskurzust úgy határozza meg, mint ami az elraktározáson túl a "feliratok rejtjelezésével, illetve a rögzítések cenzúrájával, elfojtásával, elnyomásával és olvasatával foglalkozik." Minthogy a dokumentumok a törvényt hírdetik, és a történelemíráshoz segédkeznek, az archívummal kapcsolatos hatalom az arra érdemes dokumentumok kiválogatásához, megőrzéséhez és főleg a magyarázatukhoz való jog birtoklásában áll.

A demokratizáció folyamata ezért jól mérhető az archívumba való bekerülés és az anyagaihoz való hozzáférés kritériumaiban. Lia Perjovschi nyitott, utazó ellen-archívuma ennek a folyamatnak a másik végpontján keresi helyét, mintegy modellezi a fordítottját annak az intézménytípusnak, amelynek működtetése terén Románia élen járt, s amely tökélyre fejlesztette a megfigyelő- és besúgó-rendszert. Ebben az olvasatban az értéktelen kacatok a feljelentéseket vannak hivatva kiváltani, míg a szabadon áradó, személyes használatra szánt gondolati rendszerek vizuális megjelenítései a dogmákat helyettesíteni.

A művész saját archívumra irányuló csillapíthatatlan, kínzó vágyát leginkább Derridával tudjuk megérteni, aki szerint akkor és ott jön létre az archívum, ahol az emlékezet csődöt mond. S ha ehhez még Freud az emléknyom öröklődésére vonatkozó koncepcióját is számításba vesszük, akkor még jó ideig nem nélkülözhetjük a régió művészeti tevékenységének felfejtésekor a helyi kontextust, bármilyen messzire utazzunk is, vagy bármily stratégiát is dolgozzunk ki annak érdekében, hogy kulturális örökségünket magunk mögött hagyjuk.

2009. július 9.
PRINT