Videó, mint műtárgy
Beszélgetés Eikével a Videospace bezárása kapcsán

 

Beöthy Balázs: Retrospektív címmel tartott kiállításotok megnyitóján bejelentettétek, hogy a Videospace a jelenlegi formában nem működik tovább.

Eike: Igen, a Ráday utcai helyiségben nem működik tovább a Videospace, sok ok miatt, amiről részletesebben is tudok beszélni. A lényeg az, hogy a Videospace mint szervezet, mint emberek, mint tapasztalat virtuálisan tovább létezik. Már 1997 és 2007 között úgy működtünk, hogy helyiség nélkül, különböző helyszíneken szerveztünk programokat.

A Videospace alapja az volt, hogy a médiaművészetet akartuk összefogni, egy képet adni róla, mert úgy láttuk, hogy a hagyományos művészetek között ez még mindig elég kevéssé elfogadott, nem ugyanolyan szinten kezelik, mint a festészetet vagy a szobrászatot, vagy mint a fényképet.

Azt gondoltuk, hogy ha több eseményt egy név alatt csinálunk, akkor erre jobban fel lehet figyelni, és egy idő után jobban lehet majd látni és érezni, hogy mi ez a műfaj. Szerettünk volna egy következetes és rendszeres programot felépíteni.

B.: Erre adott lehetőséget a Ráday utcai tér.

E.: Erre pályáztunk, én már több éve próbáltam egy helyet szerezni. A Ráday utcát nagyon szeretem, és az egész kerület fejlődési irányát jónak tartottam és megismertem akkor, amikor még a Trafóban dolgoztam. Azután láttam, hogy ez a helyiség ki van írva, és akkor pályáztunk ezzel a profillal, ezekkel a referenciákkal, és megkaptuk.

Próbáltam tudatosan, lépésenként felépíteni a programot, minél szélesebb spektrumot bemutatni, a határterületekkel együtt, mint a lightbox, ami állókép, komplex installációkon keresztül a videókig. Sok szempontot kellett egymással egyeztetni, játszani azzal, hogy ha valaki rendszeresen látogatja a kiállításokat, mindig más legyen, új legyen.

Akartunk természetesen magyar és külföldi művészeket is bemutatni, minél nagyobb neveket idehozni, kis csoportos tematikus kiállításokat összeállítani, fiatal művészeket ugyanúgy kiállítani, mint az ebben a műfajban már elismerteket, és egy kicsit bennünk volt az is, hogy ez egy bázis, és innen ki is lehet menni valamely másik helyszínre valamit szervezni, akár külföldön is. Egy másik döntés volt, hogy kereskedelmi területre is léptünk.

B.: Maga a tér mennyiben befolyásolta a program alakulását?

E.: Szerintem igazából kevéssé. Nyilván kicsi volt a tér, de nagyon sok mindent lehetett csinálni.

B.: Meglepően sok változás állt be az installálás módjában és a térhasználatban.

E.: Igen, önálló kiállításnál ez kevésbé volt probléma, mert akkor a művész tudja, hogy miről van szó, és be tudja mutatni azt, amit szeretne. Volt egy-két alkalom, amikor nem alakult ki az a kiállítás, amit akartam, de inkább az volt a jellemző, hogy sokkal nagyobb terekbe való művet mégis be tudtunk itt mutatni különböző ügyes trükkökkel: például von Wedemeyernek, egy elég jól ismert német video- és filmművésznek a kiállítása, ami hátulról vetített vászonra volt tervezve egy sokkal nagyobb terembe, de akkor én írtam neki, hogy ez a helyzet, és azt is, hogyan fogom ezt átépíteni és átalakítani, hogy a hatás hasonló legyen, amint azt ő szeretné, és akkor ő beleegyezett és is be lehetett mutatni.

Kisebb-nagyobb csoportos kiállításoktól sem riadtam vissza, tudtam, hogy jó rendezéssel be lehet úgy mutatni, hogy ne legyen nyomasztó érzés, mintha tele lenne a galéria, hanem tényleg falakat építettünk, kicsit máshogyan prezentáltunk, a monitorokat egymás felett, vagy a vetítéseket egész térben vetítettük például két alkalommal.

Az egyik alkalom Calin Dan kiállítása volt, ami a Velencei Biennálén nagy felületet igényelt, nálunk plafonra, minden oldalra volt vetítve, és végül még neki is nagyon tetszett, mert itt volt személyesen, együtt találtuk ki, hogy mi legyen, és akkor ő is mondta, hogy ez nagyon érdekes és jó, hogy ez így alakult, mert magától nem csinálta volna ezt így.

B.: Hogyan merült fel a kereskedelmi galéria gondolata?

E.: Ez következetes lépés volt számunkra. A galériát a feleségemmel, Andreával kezdtük. Az első évben nagyon sok érdeklődő volt szakmai szintről, sokan jöttek külföldről is, például vásárigazgatók, szóval a kereskedelmi szférából. Pozitív visszajelzéseket kaptunk, bejött az, hogy médiaművészetre alapoztunk a profilunkat: sok embernek tetszett, hogy tudtuk, mit akarunk, hogy volt egy elképzelésünk.

Gyakran szóba került, hogy miért nem megyünk kereskedelmi irányba is, mert lenne rá igény vagy legalább érdeklődés. Én korábban sem zártam ki, hogy eladunk, és a saját művészi praxisomból kiindulva érdekelt, hogyan lehet a médiaművészetet eladni. Ez még kevésbé elfogadott Magyarországon, de az egész világon is, mint az, hogy egy festményt meg lehet venni.

Az image építéséhez tartozott az is, hogy ezek a médiaművek műtárgyak, tehát lehet ezt úgy kezelni, mint egy tárgyat, csak meg kell beszélni, hogy hogyan: a lényeg az, hogy ez nem olyan valami, amit az otthoni dvd lejátszóba beteszünk és a tévén nézzük, mert akkor máris elveszett, mert azzal kapcsolatban más az elvárásunk, és a művészetet így nagyon unnánk. Szerintem a legtöbb esetben nem vetítésre kellene gondolni, hanem egy kiállítási helyzet legyen, ahol állandóan meg lehet nézni, nyilván végtelenített formában.

B.: Tehát dedikált hardvert igényel adott esetben egy mű?

E.: Ez mondjuk már részletkérdés, mert lehet egy sima dvd is, csak tudni kell, hogy ez a dvd igazából egy mozgókép, egy kép a falon, szóval nem olyan, amit szórakoztatás végett vagy információszerzés miatt nézünk a tévében, hanem ugyanúgy mint egy festményt, ezt valahová el kell helyezni. Ezzel én nagyon sokat foglalkoztam, kísérleteket is csináltam, hogy hogyan hat valami mozgókép egy helyszínen, amit ugyanúgy meg kell nézni, mint egy szobrot vagy egy festményt.

Szóval ezek nagyon érdekes kérdések, amit fontosnak és izgalmasnak tartok, és ez az én érdeklődésembe belefér. Már nagyon közel volt az a helyzet, hogy kínáljunk műveket eladásra. Ebből számos praktikus és jogi kérdés származik. Akkor már többször dolgoztam együtt Kozma Zsolttal, és sokat beszéltünk, gondolkoztunk azon, hogy mi lenne, ha tényleg konkrét lépéseket tennénk. Mert szerintem minden művésznek, aki nemzetközi szinten akar dolgozni, elég fontos az, hogy a kereskedelmi oldalon is valamilyen szinten jelen legyen, képviselve legyen. A kereskedelmi területen nyilván ez az értékelés pénzbe is kerül, szóval ez elég komoly bizonyíték, hogy valaki őt a művészeti szcénában komolyan veszi és foglalkozik vele. Az sem véletlen, hogy egy galériának több évig kell szerepelnie vásárokon, eleinte még nem vesznek tőle, hanem igazán azt akarják látni, hogy ott van és befektet és komolyan gondolja a dolgokat.

Három, három és fél évvel ezelőtt volt, hogy egy másik barátunkkal, Fehér Györggyel megbeszéltük, hogy vegyen részt anyagilag a dologban, indításként. Elég gyorsan egész szép sikert értünk el: meghívtak minket a FIAC-ra három másik magyar galériával együtt, és a következő évben már csak minket hívtak meg, noha mindenki pályázott. Szerintem azért, mert tényleg nagyon markáns programunk volt és nem utolsó sorban mi nemzetközi szinten dolgoztunk, szóval nekünk fele volt magyar és fele nemzetközi művészünk. Emiatt kritikát is kaptunk.

B.: Honnan?

E.: Sok magyar szakmabelitől. Azt mondták, hogy miért nem adunk a magyaroknak és csak a magyaroknak lehetőséget, pedig szerintem azért vettek komolyan minket a vásáron, mert látták, hogy mi valamilyen művészetért dolgozunk és fontosnak tartjuk a nemzetközi kapcsolatokat.

B.: Jelen pillanatban mik a terveitek? Folytatjátok a kereskedelmi szálat egy másik formában? Szerződtetek a művészekkel vagy megállapodás alapján működtetek együtt?

E.: Írásbeli megállapodást vagy szerződést természetesen kötöttünk. Szerintem a szerződés csak arra kell, ha valami igazán nagy gáz van, de akkor sem segít. Igazán a szerződés arra van, hogy ne legyen félreértés: mert nagyon gyakran, amikor valaki beszél valakivel, mindenki máshogyan emlékszik rá, és nem is rosszindulatból, hanem tényleg másképp emlékszik, és ebből nagyon sok esetben konfliktus származhat. De ha egyszer le van írva, mindenki még egyszer elolvassa, és akkor tudja, hogy miről van szó. Ha elvesztetted a bizalmad, akkor úgysem tudsz mit csinálni, mert mi nem pereltük volna be a művészeket, ha valaki el akar menni, akkor nem lehet és nem is akartunk volna sokat csinálni, hiszen a lényeg az, hogy mi annyira jól szeretnénk dolgozni, hogy örömmel nálunk marad a művész. Egyébként a külföldi művészekkel soha nem volt probléma, a magyar művészekkel néha igen, de végül nekünk az összes művésszel nagyon kiváló volt az együttműködésünk, és mondom, volt olyan is, hogy megbeszéltük együtt még azt is, hogyan mutatunk be valamit. Azaz nem volt ez ilyen egyoldalú, hogy ők szállították a műveket és mi próbáltuk eladni, hanem konstruktív együttműködés volt az egész.

Hát, ha arról beszélünk, hogy hogyan dolgozhatunk tovább, akkor nyilván meg kell mondanunk, hogy miért zárjuk most be a galéria helyiséget. Sok ok van, de a végső, az alap ok, hogy a magyarországi helyzet annyira változott. Nagyon sok cég, ismerős vagy tönkrement, vagy már nincs pénz. Annyira pesszimista a kilátás, hogy nem is csak a galériának, hanem saját magam megélhetését kell valahogy biztosítani. A galériát, a kereskedelmi részét soha nem azért csináltuk, hogy igazán gazdagok legyünk belőle, nyilván akartuk, hogy működjön, és hogy ne kelljen ráfizetni, és ez így is volt az utolsó egy-két évben, a galéria megtartotta magát. De mi, akik dolgoztunk érte, annyit nem tudtunk kivenni, hogy abból meg lehessen élni. És akkor ez egy döntés. Főleg nekem, aki saját művészi munkát is akar csinálni. A saját művészetemtől nem akartam elvonni még több időt, főleg ezért jutottam erre a döntésre Andreával. Azért mondom, hogy Andreával, mert előtte már a két társunk lemorzsolódott, legalábbis a mindennapi szinten, szóval Zsolttal tartjuk a kapcsolatot, csinálunk projektet, de a mindennapi munkában nem tud annyira részt venni, mert a legtöbb időt külföldön éli. És hát a másik társunk sem tudja úgy folytatni az üzletét, ahogy gondolta, a gazdasági, szellemi helyzet miatt. A múlt évben ezért már nagyon nehéz volt nekünk. Ezért gondoltuk, hogy nincs értelme kevesebb energiával, mert azt én nem szeretem.

Természetesen ezzel a döntéssel együtt föl is mondtunk, vagyis hát megbeszéltük a művészekkel, hogy kizárólagos képviseletet semmiképpen sem tudunk folytatni, mert nem tudunk mit ígérni. Ezért a koncentráltan végzett kereskedelmi munkát nem visszük tovább, de ugyanúgy, mint, előtte, ha van lehetőség, vagy mi látjuk, hogy valami projekten keresztül, vagy úgy külön is lehet eladni médiaműveket, akkor fogunk utánajárni, egyéni megállapodás alapján.

B.: Milyen műtípusokkal foglalkozott a Videospace? A névből adódóan vannak a képzőművészeti szándékú mozgóképek, a videók, aminek eleve több megjelenési formáját ismerjük: van a monitorra, tehát kisebb felületre, sugárzásra, aztán a nagyobb felületre, vetített képre komponáltak, továbbá vannak a kifejezetten installált videók, a video-installációk, amik egy környezetet implikálnak maguk köré. Milyen műfajok merültek még fel, a videó mellett?

E.: Amikor kezdtük a galériát, akkor mindenképpen az volt az alap, hogy minden olyan mű, amiben az áramkör benne van, valamilyen elektronikus dolog, tehát olyan installációk is ide tartoznak, amik nem kifejezetten video-installációk. Ezért volt érdekes például, mikor rendeztünk Brüsszelben egy kicsit nagyobb kiállítást, ahol sokféle munka volt, és ott például voltak olyan ligth boxok, ahol mozgó elemek voltak a felszín mögött. A light boxnak a képe így sokkal jobban mozgott, mint néhány videónak a majdnem álló képe. Szóval nagyon érdekesen össze volt mosva. Így szerintem sokat meg lehet érteni abból, hogy mi az a mozgókép vagy az elektronikus kép.

B.: Szerinted tetszőleges lehet egy videókép mérete vagy ez predesztinált? Ugyanúgy lehet bemutatni monitoron a dolgot, mint nagyban vetítve?

E.: Hát nem. Ez mindig a videótól függ. Nyilván vannak olyanok, ahol mindegy, de azért sok videó van, ahol jobb egy kisebb monitor, mint egy nagy vetítés, és fordítva is. Lehet érezni, ugyanúgy, mint egy festménynél, nem mindegy, hogy milyen méretre fest valaki. Nyilván vannak alakok rajta, ha emberi alakok, akkor kérdés, hogy élő nagyságban legyen, vagy kisebb. Minden művészet esetén középpontban áll az ember, mint néző, és az emberi test, mint mérce. Ami nagyobb, mint az emberi test, annak van jelentősége, és annak is, ha kisebb.

B.: Nekem néha az az érzésem, hogy a művészek, akik vetítéseket találnak ki, de nem rendelkeznek azzal a berendezéssel a műteremben, ami azt a képet abban a formában megjeleníti, akkor kicsit olyan helyzetben vannak, mintha „vakon” dolgoznának. Mintha egy festő régi típusú neonfénynél festene, ami kicsit elcsalja a színeket.

E.: Ha a fő jellemzője nem a kép felületi struktúra, hanem a tartalom, a mozgás, akkor nem annyira érdekes. Van nyilván kivétel is, amikor nagyon fontos, egy struktúránál vagy egy animációnál, sok eset elképzelhető, amikor fontos. Akkor jövünk talán ahhoz, hogy a műnél már előre el kell dönteni, hogy milyen eszközön legyen bemutatva.

B.: Szerintem nem lehet büntetlenül változtatni a méretet. Az interneten például rengeteg művészi mozgókép is megjelenik, de azok mutációk, tehát lebutított formák. Bizonyos dolgokról benyomást szerezhetsz, hogy milyen ritmusú a film, milyen hosszúságú, vagy mi a sztori, ha van egyáltalán, de valójában magát a művet nem látod.

E.: Az internetes megjelenés az nekem is olyan, mint egy katalógus, vagy egy illusztráció, mert ha az ember okos, akkor nem teszi fel az igazi jó minőségben (kivéve, ha az ember direkt ezt akarja - mert ez egy másik dolog, ez egy egyéni döntés, és akkor elvileg az interneten is lehet az igazi művet látni).

Én inkább azért nem tartom azt annyira műnek, mert nekem nem is a technikai eszköz a fontos, hanem a rendezés, a bemutatás jellege. Ha egy számítógép monitoron látod, az nem élmény, akkor nem látunk benne művet, viszont ha letöltöd és azt egy szép monitoron vagy vetítésen megmutatod, az lehet mű. Attól függ, hogy milyen minőségben és mit akarsz.

De az, hogy a YouTube-on nézünk valamit, ez tényleg olyan, amit te mondtál. Viszont most már privilegizált helyzetben vagyunk, most már annyira jó a technika, hogy majdnem optimális, már nem látjuk a rasztert jó esetben. De ez kevés ideje van így, szóval régen teljesen más volt, és akkor is voltak videó művek.

B.: Nem véletlen, hogy a korai videoművészet tudatosan használta is ezt a szituációt, tehát a televízióra mint objektumra is reflektált, és a szociális helyzetre is, amit ez jelent. Pl. a kandalló, mint tv-adástól kezdve egy csomó ide vonatkozó példát lehetne sorolni, miközben manapság már alig-alig van, vagy legalábbis nagyon háttérbe szorult a televízióra direkt módon reflektáló videó művek száma, mert nagyon változatosak lettek a formátumok, már nem vagyunk a 4:3-as képarány rabjai.

E.: Én a saját munkámban is mindig utáltam ezt a négyszer hármas képet és próbáltam mindig máshogyan csinálni már régebben is, és nyilván ez mindig egyszerűbb és egyszerűbb lesz. Valamikor, még öt évvel ezelőtt egy interjúban megkérdezték, egy kicsit provokatívan, hogy tudom-e, hogy néz ki a média művészet tíz év múlva, és akkor mondtam, hogy lesz majd egyfajta monitortapéta, amit olyan méretben vágsz össze, amilyenbe akarsz, és a számítógépen bármilyen arányban és formában tudod ezt programozni, és akkor ez még hajlékony is.

Ez már most is létezik, de még nem ilyen minőségben, de ez tényleg már csak pár év. És akkor már túlmentünk ezen a technikai, nagyon szűk határon, hogy akkor most ilyen képarány kell, ilyen méret stb. Az mondjuk mindig benne volt és érdekes volt számomra az installációban, hogy különböző trükkökkel, kivágással, vetítéssel, lehetőség van arra, hogy a mozgókép máshogyan jelenjen meg. Szóval nagyon gazdag lehetőségek vannak.

Vannak videók, ahol a látvány a fontos, és akkor tényleg sokkal jobban figyelni kell, hogy hogyan jelenik meg, milyen felületen, a vetítésnél is sok részlet van, amit érdemes megfontolni, például hátulról vetítetni.

B.: A művek sem egyformák: van olyan mű, ami hd-ben forog, van, ami nyolc pixelből áll. Mindenesetre mindig van egy natív felbontás. Ezért is fontos lehet a dedikált hardver, ami optimálisan játssza le.

E.: Itt is vannak árnyalatok. Például bizonyos méretnek a hd felbontású képernyő sokkal szebb, mint egy kisebb felbontású, mert az emberi szemhez képest, ha van egy nagy felület, akkor a sima videopixelek nagyok és nem szépek. Viszont már van olyan eszköz, ami az sd felbontást átszámolja hd-be, úgy, hogy nem csak a pixeleket többszörösíti. És tényleg, egy sima videóból elég jó hd képet tud csinálni. Ha most már van hdtv, használjuk, mert bizonyos felületnek sokkal szebb. Van, amikor tök mindegy, hogy milyen, mert ezek akkor is szépek, amikor a normál méret, hagyományos felbontás látszik.

A minőség is reprezentál egy korszakot, vagy technikai szinteket. Lehet ezzel játszani is. Mi ezt sok szinten próbáltuk bemutatni. Például Petko Dourmana installációjához egy új termet építettünk a kiállítótérben, ahol teljesen sötétben, infravörös távcsővel lehetett látni az infravörös vetítést, ami azért különleges, mert ilyen katonai, biztonsági kamerák léteznek, hogy lehessen látni a sötétben a dolgokat, viszont vetítés nem. A művész maga manipulálta a vetítőt úgy, hogy csak infravörös fényt bocsásson ki, és nem is minden vetítőnek van infravörös tartománya. Ez tényleg egy saját fejlesztés volt.

2010 szeptemberétől szerveztünk egy olyan évet, ami Hibrid cím alatt futott, különböző művészeket mutattunk be, akik a videó mellett más műfajokkal is dolgoznak. Mert ez is kiderült elég gyorsan, hogy kevés olyan művész van, aki kizárólag videóval foglalkozik. Szerintem ez nagyon izgalmas, mert ha több dolgot látsz, különböző dolgokat egy művésztől, akkor kicsit jobban meg lehet érteni, hogy mi van mögötte.

B.: Amikor eladásokat realizáltatok, akkor hardverrel együtt adtátok el a művet, vagy jogokat adtatok el, vagy esetleg arra törekedtetek, hogy sok példányos legyen és minél olcsóbb lehessen a mű? Mi volt a stratégia?

E.: A kiállítási program mellett beszélgetéseket rendeztünk, például gyűjtőkkel, és elég korán elhangzott, de én is úgy éreztem, hogy aki művészeti videókat vesz, nagyon szeret tárgyakat is a kezében tartani, megszokásból, de praktikus része is van, mert akkor egyértelművé válik, hogyan kell prezentálni, kell-e technikai tudással rendelkezni, és ezért én azt forszíroztam, hogy az eszközzel együtt adjuk el.

Nagyon sok időt és energiát beletettem, hogy keressek ideális monitorokat, mert vigyázni kell, hogy ezek sokáig működjenek, ipari minőség legyen, szép legyen, ne nézzen ki úgy, mint egy tévé, hanem inkább, mint egy képkeret, praktikus szempontok is voltak, hogy az a jó, hogy csak be kelljen dugni egy konnektorba és induljon el magától. Találtunk is nagyon jó technikát, és legtöbb esetben ezzel adtuk el, még Amerikába is innen szállítottunk egy óriási nagy monitort, viszont legalább tudtuk, hogy működni fog.

A múzeumoknak a hardver kevésbé fontos, ott már inkább csak a hordozót, csak a videót lehet adni.

B.: Pedig hosszú távon a múzeumnak is fontos lenne a dedikált hardver.

E.: Alapvetően mindig az van, hogy a jogot adod el, nem a dvd-t, az eszközt, vagy bármit, mert ez tönkre is mehet, ezért az alapja az egésznek az, hogy egy certifikátot kap a vevő, megveszi és jogosan birtokolja, hogy be lehessen mutatni, továbbadni, stb. Mindig felmerül az a kérdés, hogy ezt milyen könnyen lehet másolni, és hát valóban lehetne, de ez ugyanolyan, mintha valaki ellop a múzeumból egy Van Gogh-ot, és azt otthon meg tudja nézni valahol titkosan, de nyilvánosan soha nem, mert nem az övé. Ez ugyanígy van a videoművészetnél is: ha ezt valaki el tudná lopni valahonnan, akkor mégsem az övé. Egy gyűjtőnek az a fontos, hogy tényleg a sajátja legyen és be tudja mutatni. Ezenkívül lehet elővigyázatosságból jeleket is betenni a videóba, hogy azonosítani tudd a forrást, ha valamilyen vonalon illetéktelen másolat kerül ki.

B.: Tehát visszanyomozható az esetleg jogosulatlan felhasználás?

E.: Igen. A példányszám inkább szokás kérdése, a videóban három-öt példány a szokásos, de lehet tíz is és lehet sokkal több is. Szerintem mind jó, a lényeg, hogy az elején el kell határozni, és azt nem lehet később változtatni és még többet csinálni. El kell határozni és azt be kell tartani.

B.: És azt a certifikátban rögzíteni.

E.: Ez tényleg csak egy piaci stratégia, lehet ingyenesen is adni, csak akkor nem kell elvárni, hogy pénzt kapjon érte az ember. Szóval ennek is van egy sármja, hogy valaki misszióként, a műveit ingyenesen terjeszti.

B.: Én azt is elképzelhetőnek tartom, hogy ha valaki x példányban kiad ingyenesen egy művet, ám mivel nem készül belőle több autorizált formában, szóval még ha a szerző ingyen is terjesztette annak idején, idővel az is értékessé válik.

E.: Ha megmondod, hogy ennyi példány, akkor tök mindegy, hogy ingyenesen adod vagy nagyon drágán, az a lényeg, hogy azt kell elhatároznod, hogy hány példányban lesz. Ilyen kérdésekkel sokat foglalkoztunk, és úgy éreztem, ez elég fontos is volt, mert sok a bizonytalanság. Számos gyűjtővel beszéltünk, és el is adtunk munkát olyanoknak is, akik előtte még soha nem vettek videót és ez számomra az egyik fontos hozadéka az egésznek, hogy egy kis lépést tudtunk tenni abba az irányba, hogy a videoművészetet műtárgyként fogadja el a szélesebb közönség.

 

2012. április 27.
PRINT