kapcsolódó kiállítás:
Kiállítás szüleinknek
2012. október 28. - december 21.
 

Csatlós Judit:

Aszimmetria
Kiállítás szüleinknek

 

Amikor a művész gyermek volt, folyton csak rajzolt. A tehetség rendíthetetlenül felszínre tört, és mint egy életre szóló stigma, meghatározta az élet minden mozzanatát, a jövőt és a múltat. Mondhatni ez volt a sorsa, amit nem győzhettek le sem külső, sem belső erők: „eltörött a csuklója, de akkor is rajzolt, balkézzel, és talán még többet is, mint egyébként”.

Amikor a művész gyermek volt, a szabadság kísérte útját, hiába mondtak bármit neki, „ő úgyis azt rajzol(t), amit akar(t)”, bajuszt festett az apjának, „pedig sohasem volt neki”. Amikor a művész gyermek volt, tudta, mi a jó és mi a rossz, „érzékeny volt már akkor is a társadalmi igazságosságra vagy igazságtalanságra...”

Borsos Lőrinc Kiállítás szüleinknek címmel a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban látható kiállítása ott kezdődik, ahol maga a történet is, amikor a művész gyermek volt. Egy életmű rajzolódik ki előttünk, ami sorsszerűen alakult, sajátos meghatározottságokon keresztül ível a máig.

Azonban van itt még néhány „svédcsavar” (kurátori szófordulattal élve). Borsos Lőrinc ugyanis a megtévesztő név ellenére nem egy személy, hanem egy művészcsoport. Az ő közös történetük a művész-szubjektum konstruált voltát teszi nyilvánvalóvá.

Egyrészt ez megegyezik a személyiség egységét megjelenítő élettörténeti elbeszéléssel, ami nem egy állandó mag köré épülő kauzális eseménysor, hanem az egyes elemek között válogató, időnként újrarendező, alapvetően a saját élethez értelmezően viszonyuló individum által előállított elbeszélés. Másrészt a „művész” mint társadalmi szerep nem kizárólag önmeghatározásként áll elő, hanem kanonizációs és művészettörténeti folyamatok metszéspontján jön létre.

Az itt látható Borsos Lőrinc művészt Borsos János és Lőrinc Lilla, a művek, a kiállítás, a kurátorok, és az artworld együtt hozzák létre. Sőt, a személy köré épül szövegek és kiállítások ebben legalább akkora részt kapnak, ha nem nagyobbat, mint a művek maguk.

A kiállítás azonban nem azért meglepő, mert a gyermekkori munkák is felsorakoznak, kifordítva ezzel a nagy művészegyéniségek mítoszát és az artworld működését. Még leleplezésnek sem nevezhetnénk, a válogatás geg hatása miatt.

Az igazi „svédcsavar” az, hogy a művészek szülei a kurátorok, ami a válogatás érzelmi és személyes vonatkozásainak előtérbe kerülését indokolja a szakmai vagy koncepcionális szempontokkal szemben. Persze kérdés, hogy a szülők döntéseit a munka folyamán milyen mértékig befolyásolták maguk a kúráltak, és milyen módon hatottak rájuk a korábbi, művészetről folytatott beszélgetések?

Nyitott kérdés, hogy a kölcsönös függőségek rendszereként felépülő szülő és gyermek viszony mögött milyen hatalmi mechanizmusok rejlenek a hétköznapok során. Kérdés marad, hogy abban az esetben, amikor egyértelműen a gyermek „szakterületére” tévedtek, a korábbi viszonyok leképeződtek-e vagy éppen ellenkezőleg, megfordultak-e.

A „szülő, mint kurátor” koncepciót a művészek jegyzik, ilyen értelemben a művész és a kurátor szerep határozottan nem különíthető el. Jóllehet maga a kiállítás rámutat arra, hogy megkerülhetetlenül sajátos és egyéni szempontok szűrődnek be a kurátori gyakorlatba, függőségi viszony áll fenn a művész és kurátor között, ugyanakkor nem tesz többet ennek megállapításánál.

Számomra termékenyebbnek tűnik a művészi és gazdasági termelés felől közelíteni a kiállításhoz (ami bizonyos munkák figyelmen kívül hagyásával jár, mint például a gyerekkori alkotások), viszont ezek a művészek és a szülők számára egyaránt releváns kérdések.

Borsos Lőrincék egyrészt mind anyagi, mind lelki értelemben kiemelt szponzornak nevezik a szülőket, másrészt munkáikban nem egy esetben saját társadalmi és szociális helyzetüket tematizálták, ami láthatóan a szülőket is reflexióra késztette.

Az erős piac és a kiszámítható állami finanszírozási rendszer hiányában a képzőművészeti pálya nem ígér stabil egzisztenciát, egy család fenntartásához szükséges anyagi bázist. A józan szülő számára kétségtelenül fontos szempont, hogy gyermekének biztos jövőt tudjon, és nem egyedülálló, hogy támogatóként áll a háttérben.

A Diákhitel-tartozásom forintban (2008-2009), és a 200 Ft (2009) című festmény részben a szülői elvárásra adott válasz, részben a művészi munkát a megélhetés, a gazdaságosság viszonyrendszerébe helyezi el. A festett számsor vagy pénz milyen módon képvisel értéket? A tárgyakat be lehet-e cserélni a modellre? Vajon melyik ér többet, a kép vagy a modell, illetve ez az érték miként jön létre és hogyan változik az időben?

A csere (lehetősége), mint gazdasági eszköz épül be a két műbe, melynek során az alkotók pontosan megjelölik, milyen ellenértéket várnak. Mivel a műalkotás értéke nem kizárólag materiális tényezők, hanem az artworld mechanizmusai alapján határozható meg, illetve nem egy esetben személyes kötődések, preferenciák alakítják, lényegében szimbolikus tőkének lehet tekinteni.

Tehát kérdés, hogy a mi társadalmunkban ez a szimbolikus tőke forintosítható-e? Az élet igazolta, hogy igen, miután a Diákhitel-központ nem vásárolhatta meg a festményt, így egy lépcső közbeiktatásával, az Esterházy Alapítvány tette meg ezt, majd az összeget egyenesen a hitelintézetnek utalta.

Azonban érdemes megnézni azt is, hogy pontosan mit kaptak a művészek. A csere másik oldalán egy „hitel” áll, amely a kiegyenlítésig lekötelezettséget jelentett az adósnak. A havi törlesztőrészletekben meghatározott, kamatos kamattal terhelt kölcsön több évig, akár évtizedik elhúzódó visszafizetési időszakot von maga után. Ebben az időtartamban szigorú szabályok, törvények, szankciók korlátozzák az adós szabad mozgásterét, ilyen értelemben egy tartós kötelezettségről beszélhetünk.

Tehát nem materiális javak, hanem szimbolikus javak cseréltek gazdát, melynek eredményeként a művész visszanyerte függetlenségét. A csere a reciprocitás elvén működött, és a gazdaságival szemben a társadalmi jelleg került előtérbe. Sőt, még egy időbeli késleltetés is beékelődött a folyamatba, ami a kapitalizmus és piacgazdaság előtti gazdasági rendszereket és különféle ajándékgazdaságokat leíró munkák szerint a kölcsönösség velejárója.

A jelenlegi társadalmi és gazdasági környezetben azonban sokak számára nehezen értelmezhető mind a kölcsönösség, mind az aktushoz kapcsolódó szimbolikus jelleg. Ezt tükrözik az online cikkek – kevéssé moderált – kommentjei, amikor megkérdőjelezik a projekt művészet voltát, vagy dolgozni küldik a művészeket stb.

A művészeti értéket szimbolikus és materiális tőke közötti térben helyezi el a 200 Ft című munka is. A pénz és a róla festett kép értékkülönbségére kérdeznek rá az alkotók: a piacra bízták a csereérték meghatározását, amikor névértéken online aukcióra bocsátották a művet.

A festményért Kovács Milán, a művészek egyik barátja és egyikük édesapja, Borsos János versengett. Az aukció nyertese az értékképződésre vonatkozó kérdésre reflektálva 200 forintosokkal fizette ki festményt. Érdekes mozzanat, hogy a képre barátok és rokonok licitáltak, így a kapcsolatot megerősítő cserének is tekinthető az „üzlet”.

Hasonló szerepe van azoknak a műveknek is, amelyeket a családtagoknak készültek ajándékként. Ezeket láthatóan nem a művészeti „piacra” szánták a művészek, hisz mind témájukat, mind koncepciójukat, mind formai jegyeiket tekintve eltérnek Borsos Lőrinc más munkáitól.

Többnyire személyes kívánságokat, vágyakat, elvárásokat teljesítenek a művészek, amikor azt mutatják meg, hogy „még nem felejtettek el rajzolni” (Tihanyi tájkép, 1999 és Erdélyi tájkép, 2005), vagy a családi emlékezetben jelentésteli tárgyakat örökítenek meg (Csákó, 2010 és Rigoletto, 2011).

A mellékelt szövegek jól körvonalazzák, hogy az ajándékok biztosítékok, visszacsatolások a szülőknek, lelki és anyagi és támogató szerepükhöz, mintegy megmutatva számukra, hogy „jól fektették be a pénzüket” és jól döntöttek, amikor hagyták gyermeküket erre a pályára lépni. Tehát az ajándékot a kötelezettségekhez hasonlóan szimbolikus tőkére váltják át, ami jelen esetben a meglévő szülő-gyermek közötti kapcsolat sűrűbbre szövésére szolgál.

A szimbolikus tőke talán egyik legfontosabb jellemzője, hogy nem megvásárolható és nem eladó, nem a kereskedelem szabályai vonatkoznak rá. Az ajándékozás nem rögzített, de annál szigorúbb követelményei határolják ezen értékek, szolgáltatások, kötelezettségek cseréjét és megerősítését.

A Nem alku tárgya! (2012) felirat kiemeli a szöveget hordozó objektumot (aranyfüsttel borított könyv alakú tárgy) a kereskedelem hatásköréből, ugyanakkor a felhívást, az ajánlatot tartalmazó képaláírás ennek ellentmond: „Egy uncia aranyért, vagy annak aktuális piaci áráért eladó”.

Az értelmezést szándékosan zavarba hozó nyelvi játékot erősíti az arany kettős szimbolikája, hiszen az európai kultúrában a nemes fém egyaránt magában hordozza az anyagiasságot, a múlandó földi javakra való hivatkozást, valamint a tökéletesség, a dicsőség és maradandóság magasabb értékét.

A művészi és anyagi érték közti diszkrepancia a diákhiteltarozás kapcsán megjelenő véleményekre kérdez rá, amelyeket a kurátori szöveg is felidéz: „megvettek egy festményt, és vége a művészetnek, mert pénzt adtak érte, hát ez röhej”.

Jóllehet a szülők a művészet eladhatóságát nem kérdőjelezik meg, mégis ellenérzésüknek adtak hangot a törlesztés kapcsán, és inkább „truvájnak”, egy helyzet ötletes megoldásának tekintették a történteket. Magyarázataikban azonban a művészeti tevékenységet a munka fogalmához kötötték, ezzel indokolva meg a csere jogosságát: „Ugyan megdolgoztak vele, láttam, amikor fogalmazták a levelet…”.

Más alkotások interpretációjában is feltűnik ez a transzformáció. A Világhírű Kortárs Magyar Képzőművészt! csillogó arany felületét a művész „szabályosan az arca verejtékével csiszolta fényesre!”

A Magyar Művészeti Öntudat Tréning (2009) műleírása tömören így fogalmaz: „Magyarország alakú gödör ásása a harmincadik születésnapomon, édesapám segítségével, agyagos földbe, izzasztó munkával.” Mondhatni ez a verejték hozza létre a művet, ezáltal válik szórakozásból, időtöltésből társadalmilag és gazdaságilag értelmezhető tevékenységgé.

Magyarország mindkét műben egyaránt hiányként tűnik fel: nem megfogható, nem elemezhető, nem alakítható, mégis egy olyan tér, amely körülhatárol. Ebben a térben művésznek lenni edzettséget, elszántságot és kitartást követel.

A Világhírű Kortárs Magyar Képzőművészt! projekt keretében a művészek az intézményi és strukturális hiányosságok ellenében maguk kezdenek akciókba a magyar művészet megismertetésére és propagálására. A sikerhez vezető lehetséges út az intézményrendszertől független egyéni, személyes teljesítményként jelenik meg ezekben az akciókban és művekben.

Érdemes itt megidézni azt a fókuszcsoportos kutatást, amely fiatal fotósok pályaképét vizsgálva kérdezett rá a sikerről alkotott nézeteikre (Csatlós 2010). A fiatalok megegyeztek abban, hogy a siker feltétele jelenleg a tehetség és az önérvényesítés képessége. Az érvényesülés az egyéni erőforrások mobilizációjával történik, melyben a külső (kapcsolatok, jól informáltság) és belső tényezők (kitartás, kemény munka, tehetség) nem egymást kizáró, hanem egymást erősítő elemek.

A fiatalok mindezt úgy élik meg, hogy sok szempontból magukra utaltak, hiányzik az intézményi bázis, amire támaszkodhatnának. Ezek az eredmények hasonló tapasztalatokról árulkodnak, mint amiket a Világhírű Kortárs Magyar Képzőművészt! projektmenedzerei, alkotói ismernek.

A munka gyakorlata és a hozzá kapcsolódó elvárások azonban az elmúlt húsz évben gyökeresen megváltoztak, mára nem követelnek verejtéket. A protestáns gyökerű munkaetika kötelességre és kényszerre alapozott viszonyulását részben felváltotta az önkéntes, a szabadon választott, a saját szükséglet alapján végzett munka.

Kényszer helyett az önmegvalósítás és a kreativitás terepévé vált a pénzért végzett munka is, legalábbis a munkavállalók ezekkel a fogalmakkal írják le az ideális „dolgozót”, míg a munkavállalói oldalon ezek elvárásokként fogalmazódnak meg.

Ezzel párhuzamosan (de nem összefüggésben) a művészeti gyakorlat is átalakult, követelmény lett az önmenedzselés, a pályázatírás, a projektvezetői, adminisztratív feladatok ellátása is szükségessé vált. Borsos Lőrincék mondhatni az életművük részének tekintik magát a pályázást, egykori blogjukon követhető a megnyert és elutasított pályamunkák és ösztöndíjak pontos nyilvántartása.

A mostani kiállításon egy önkormányzati szoborpályázatra készült Lakáspályázat (2010) dokumentációja pedig közvetlen „megélhetési” technikaként mutatja ezt a fajta aktivitást. A művészek pályaműve egy saját maguknak tervezett márvány emléktábla volt, melyet a nyertes szoborterv kivitelezésére kapott pénzből vásárolt ház falán helyeztek volna el.

A meglehetősen ironikusnak ható gesztus ellenére egy nagyon is valós helyzetre reflektált a két alkotó, mégpedig a fiatal, középgenerációs művészek stabil egzisztenciát és életkörülményeket nélkülöző mindennapjaira. A működő piac hiányában az alkalmi állami pályázatoknak kiszolgáltatott pályakép jelenik meg, ahol a pályázás megélhetési forrásként konkretizálódik.

Ezek a művek és akciók a konkrét anyagi megtérülés mellett tágabb értelemben is felvetik a művészet hasznosságának problémáját. Mellettük a kiállításon több olyan mű szerepel, amely a politikai és állami hatalom analízisére vállalkozik.

Ugyanakkor a kurátorok számára a művek személyes vonatkozásai és a hozzájuk kapcsolódó élmények jutnak szóhoz, így izgalmasabbnak láttam egy problémakört kiemelni írásomban, amely mind a szülők, mind a művészek számára közös metszetet képeznek. Ezáltal a művész társadalmi pozícióját középpontba helyező munkák kerültek írásom fókuszába.

A hatalmi viszonyok jól láthatóan tételeződnek a kurátori gyakorlat és a művészei termelés vonatkozásában. A kurátor és művész, valamint a szülő és gyermek viszonyának aszimmetrikus jellege bontakozik ki előttünk, melyet érzelmi, gazdasági és etikai függőségek finom hálója fűz szorosra.

A művészet világán kívüli kurátorok választása izgalmas kérdések felvetését teszi lehetővé, ugyanakkor kívülállóságuk folytán megbicsaklik a kritika, mert döntéseik nem kérhetők számon, hiszen számukra nincs tétje a kurátor-szerepnek.

 

 

(Az idézetek a kiállításon olvasható szövegek részletei.)


Irodalom:
Csatlós Judit: Fiatal fotóművészek pályaképe fókuszcsoportos kutatás tükrében / előzetes kutatási bezsámoló, megjelent: Anatlóczy Tímea–Füstös László–Hankiss Elemér sz. (Vész)jelzések a kultúráról. „Jelentés a magyar kultúra állapotáról” 1. NKA-MTA PTI, Budapest, 2010.
Marcel Mauss: Szociológia és antropológia. Osiris Kiadó, Budapest, 2004.

2012. december 4.
PRINT