kapcsolódó kiállítás:
Poszt-kortárs
2015. augusztus 28. - szeptember 25.
 

Szombati Bálint:

Kurátor nyárson
Jegyzet a PostContemporary című kiállításról

 

 

Modernizmus, poszt-modernizmus, kortárs, poszt-kortárs. Egy olyan kronológiai fogalmi láncolat, amely bizonyára nem kaphatna helyet a Fekete György által vizionált közoktatási tananyagban, „az isteni üzenetek feletti emberi öröm kinyilvánításának (…) magyar példái” között. Az egyetemes művészettörténet mozgásai azonban függetlenek a súlytalan, kis stílű ideológusok szándékaitól, és szerencsére ma már a rugalmatlan oktatási programokban találhatók mellett lényegesen nagyobb mennyiségben érhetőek el egyéb forrásokból azok az alapinformációk, amelyek hiteles kulcsot adnak napjaink szellemi és művészetfilozófiai újdonságainak a megközelítéséhez. Az egyik ilyen sarkalatos – a PostContemporary című kiállítás által felvetett – fogalmi kiszögellés a poszt-kortárs terminusa lenne, amely a feltételezés szerint időrendileg a ma még uralkodó kortárs művészet meghaladott állapotát követi, vagy már át is vette tőle a „vándorbotot”.

Megmondom őszintén, ez a fajta kifejlet meglehetősen nagy fejtörést okoz számomra, aki abban a hitben és meggyőződésben nyomott le negyvenöt évet a művészeti gyakorlatban, hogy az avantgárd például örök, mert mindig is léteztek és létezni fognak mindennek a legelején járók, vagyis az élcsapat egy állandó valami, még ha személyileg nem is ugyanazok képviselik az évtizedek folyamán, immár száz esztendeje, és akkor is, ha elöljáróinak egy része nem deklarálja nyíltan hovatartozását a művészetek családjában. A kortárs fogalmi kiterjedése úgyszintén azt jelenti számomra, hogy az a mindenkori jelenben létezik, már ha tiszteletben tartjuk a múlt-jelen-jövő időstruktúráját, természetesen. Még akkor is, ha tisztában vagyunk vele, hogy a kortárs művészet sokkal több annál, mint időbeli meghatározás, mert már régtől fogva kinőtte időrendi kereteit, kiterjedve a stilisztikára, a művészetszemléletre, az egyéni magatartásra, a médiumhasználatra stb., illetve arra a képességére, hogy kifejezze a korszellemet. Vagyis nem kizárólag azt az időt jelöli, amelyben az alkotói munka folyik, amelyben a művész él és alkot.

Felfokozott érdeklődéssel tekintettem meg tehát a kiállítást, amelynek anyaga azt volt hivatott statuálni, hogy „valami újat, valami mást” mutasson, mint a kortárs művészet, és lehetőleg felül is írja azt. Először is a kiállítói névsoron mentem végig, megállapítva, hogy az alkotók kivétel nélkül kortárs művészek, legalábbis mindeddig annak hittem őket. Tudtommal korábban nem tettek semmi olyat, ami miatt ez a hiedelmem meginoghatott volna. Elvárásaim ennél fogva a vártnál is nagyobbaknak bizonyultak; kíváncsi voltam a nagy ugrásra, amely kilendíteni lett volna hivatott vagy egy tucat művész munkáját a kortárs fogalmi kereteiből.

Főleg annak a filozófiai tételnek a vetületében, hogy az eddig érvényes kortárs dekonstrukciós felfogás ellenében a poszt-kortárs egy ellentétes, befelé csavarodó dinamikai rendszert modellál, illetve egy olyan konstrukciós elven nyugszik, amely az eddigi lineáris szemléletet pluralista szemlélettel váltja fel, szükség szerint magába szippantva a történelem legkülönbözőbb korszakainak a tudását és minőségi értékeit. A mindenhonnan történő beszippantás licence azonban már igencsak ismerős számunkra a posztmodern korszakból, annak eklektikus törekvéseiből, szabad idézethasználatából, ennek folytán ismét csak a múltba kell nyúlnunk ahhoz, hogy a poszt-kortársat kitapogathassuk. Olyan ez kissé, mint a csapadék körkörös mozgása a természetben: a külcsín változik, az esszencia ugyanaz marad. Vagyis csak átcsomagolása ugyanannak a dolognak.

A kiállított munkák perspektívájából valóban nem érzékelhető számomra, mi az, ami már nem kortárs, hanem annak kibővítéseként lehetne elfogadható. Sem tartalmilag, sem pedig kifejezés tekintetében nem tapasztaltam olyan, az újdonság tulajdonságával felérő mozzanatot, amely elvezetett volna a poszt-kortárs derengő horizontjára. Ezért véltem sokkal célszerűbbnek a művészek nyilatkozataira támaszkodni, és itt már kevésbé csalódtam, látva azt, hogy többségük komolyan elgondolkodott a felvetett terminuson. Közöttük akadtak olyanok – nem is kevesen –, akik kritikai álláspontra helyezkedtek a mindennemű besorolásokkal szemben s neki mentek a kurátori koncepció gyakorlatának – konkrét esetben és általánosságban is.

Kerekes Péter János a művészet fogalmának a tisztázásához keresett elméleti támaszt, mielőtt abba bocsátkozott volna, mi is a poszt-kortárs. Ernst Billgren Was ist Kunst und 100 andere wirklich wichtige Fragen? című könyvének fejtegetéseiből vett kiemelésében a szerző annak a véleményének ad hangot: a művészet fogalma mára annyira kitágult, hogy nem is létezik. „Minden művészet, mindenki lehet művész”, idézhetnénk a 60-as évek szállóigéjét s Billgren valóban az 1960-as esztendővel jelöli a művészet fogalmának eltűntét. Innen már nincs is nagyon tovább, gondolhatnánk, minek ide a kortárs, a poszt-kortárs vagy bármi.

Érdemes azonban tovább lendülnünk ezen a holtponton, olyan elgondolkodtató fejtegetésekbe tallózva bele, mint amilyen Kerezsi Nemeréé, aki tiltakozik minden nemű fogalmi és tartalmi kategorizálás ellen. „...óvakodjon mindenki, aki a művészt a megítélés hangzatos falai közé kívánja zárni...”, írja nyilatkozatában, arra célozva, hogy a művész minden egyes újabb munkájával megcáfolhatja előző önmagát. A fő szempont, hogy a mű bármikor, a besorolás spekulatív szándékától függetlenül lehet aktuális.

A poszt-kortársra adott legradikálisabb reflexió Szolnoki József tollából ered, melyet érdemes teljes mivoltában idézni: „Egy kóros értelemadási kényszertől hajtva a jelentésmező utolsó érintetlen részeit is gyarmatosították már. A diskurzus-dömping rákos daganatként falja fel az élő gondolatot. Ha a művész nem akarja egyszerű teória-illusztrációként végezni, akkor nem marad más lehetőség a számára, mint a kanonizátorok rituális elpusztítása és elfogyasztása.” Szövegének címe Kurátor nyárson, felette kroki-szerű rajz a nyárson perzselődő kurátorral.

Ha másért nem, ezért a néhány idézett példáért érdemes volt megrendezni a PostContemporary című kiállítást, még akkor is, ha a fogalom tételszerű igazolása ezúttal elmaradt.

 

2015. szeptember 28.
PRINT