Nem tudom, mennyi aktualitása van az alábbi szövegnek. Valamennyi lehet, mert az írást a Nicolas Mirzoeff szerkesztette The Visual Culture Reader-ben (Routledge, 1998. London-New York) találtam, és ennek alapján kerestem rá a francia eredetire az interneten. Távolról és hűvösen bár, de kötődik a hatvanas évektől egészen napjainkig ívelő nyugati baloldali társadalomkritikai irodalomhoz, amelynek olyan kis része hozzáférhető magyarul, hogy szinte az alapfogalmai is hiányoznak a nyelvből.

Régi írás - nem is írás, hanem jegyzet, tele van szóismétléssel, homályossággal; ugyanakkor didaktikusnak is tűnhet - furcsamód olyankor a leginkább, mikor éppen a legimpresszionistább tartalmakat közli. Szinte hivalkodóan sok a kételyre, találgatásra, bizonytalanságra utaló töltelékszó - az ember gyanakszik, de értékeli az udvariasságot.

1967-ből származik, egy évvel a diáklázadások előttről, mikor a Spektákulum társadalmát írta Guy Debord, de ez a szöveg itt egészen más hangon szólal meg; nincs benne semmi apokaliptikus, inkább nagymúltú iskolák levegőjét, az École Normale Superieure hangulatát érezni. Alapkijelentése, hogy századunk a tér százada - ami egyben azt implikálja, hogy nem az idő százada: az idő megállt, és térbeli „elhelyezkedések” rendszerévé lett. Ez pedig, más hangsúlyokkal, éppen a Spektákulum társadalma alaptapasztalata.

Mirzoeff Foucault-ra hivatkozva megjegyzi, hogy az ebben a szövegben először megjelenő „térben való” (spatial) gondolkodás vezette el Foucault-t főműve, a Surveiller et punir (1975) (Felügyelet és büntetés) gondolatához. Jól tudni, hogy - nagy adag tudományos belenyugvással ugyan, de - Foucault következtetéseiben nem különbözött el jelentékenyen Debord-tól (egészen a terrorizmus mint létforma legitimálásáig bezárólag). Pedig ő a strukturalizmus talaján állt, Debord pedig kevés dolgot utált jobban annál. A strukturalizmus, Debord értelmezésében „jeges álom” 1, mely azáltal, hogy a hűvös formai kategóriák semleges tanulmányozását teszi meg céljának, tagadja az időt - magát a történelmet -, egyben pedig siet episztemológiai alappal ellátni a kapitalizmust, mint örök rendet. Foucault, a tudós, nem azzal kezdi, hogy tág tüdővel kiáll az ellen, ami van, hanem alaposan nézi azt.

A szöveg tanulságos bevezetése annak, amit ma vizuális kultúra néven ismerünk. A vizuális kultúra, Debord szóhasználatával, maga a spektákulum.

Erhardt Miklós

Michel Foucault

Más terekről (1967)2
Heterotópiák

 

A tizenkilencedik század legfontosabb kísértete, jól tudjuk, a történelem volt: a fejlődés és a fékeződés tematikája, a válságé és a körforgásé, a múlt felgyülemléséé, a holtak túlszaporodásáé, a világ fenyegető eljegesedéséé. E század a második termodinamikai elvben találta meg fő mitológiai forrását. A mai kor vélhetően inkább a tér kora lesz. Az egyidejűség időszakát éljük, a szembenállás korát, a közeli és a távoli, az egymás melletti és a szétszóródott korát. Olyan ponton állunk, úgy hiszem, ahonnan nézve a világ nem annyira az időben kibomló nagy élet formájában, mint inkább hálózatként jelenik meg, mely összeköti a pontokat, egybefűzi saját felvetőszálait. Azt mondhatnánk, hogy némely, a korunkat átlelkesítő ideológiai konfliktus mintha az idő kegyes fiai és a tér ádáz lakói között bontakozna ki. A strukturalizmus, illetve mindaz, amit kicsit felületesen ez alatt a kifejezés alatt értünk, arra tesz erőfeszítést, hogy a különböző elemek között, melyeket azelőtt egy időtengely mentén fűzhettünk volna egybe, olyan viszonyokat hozzon létre, melyek értelmében azok mint szembenállók, mint egymás ellentétei, mint egymás leágazásai tűnhetnek fel - röviden, mintha egyfajta együttállás, konfiguráció elemei volnának. A strukturalizmus valójában nem az idő tagadása; éppen egyfajta módszer ez, hogy kezelni tudjuk, amit időnek és amit történelemnek nevezünk.

Szükséges megjegyeznünk, hogy a tér, ami ma a gondjaink, az elmélet, a rendszereink horizontját alkotja, nem újsütetű találmány; a térnek magának megvan a története a nyugati tapasztalásban, így az időnek a térrel való sorsszerű összefonódása nem hagyható figyelmen kívül. Nagyon hozzávetőlegesen azzal kezdhetnénk ennek a történetnek a felvázolását, hogy a Középkorban a helyek között még hierarchikus volt a viszony: voltak szent és profán helyek, védett és kitett, nyílt, védtelen terek, városi helyek és vidéki helyek (mindez közvetlen értelemmel bírt a valós emberi életre nézvést), míg a kozmológia elméletében ott voltak az ég fölötti helyek, melyek elkülönböztek az égi helytől, amely a maga részéről ellentétben állt az evilági hellyel; voltak olyan helyek, ahová azokat a dolgokat helyezték, melyek azt megelőzően erőszakos módon elmozdíttattak, ezzel szemben pedig olyan helyek, ahol a dolgok a helyükre kerültek, és megtalálták természetes pihenésüket. A helyeknek ez a hierarchiája, ellentéte és összefonódása alkotta a nagyvonalúan középkori térnek nevezett entitást: a lokalizáció terét.

A lokalizáció, a behatároltság tere Galileivel megnyílik, mert Galilei művének valódi botránya nem az, hogy felfedezte, vagy újra felfedezte, hogy a Föld kering a Nap körül, hanem, hogy körvonalazott egy végtelen, és végtelenül nyitott teret; ezáltal a Középkor behatárolt helye bizonyos értelemben feloldódott, valamely dolog helye ezen túl mindössze mozgásának egyik pontja, mint ahogyan valamely dolog megpihenése sem volt más ezentúl, mint meghatározhatatlanul lelassult mozgás. Másképp szólva, Galileivel, a VII. századtól kezdődően, a behatároltság helyébe a kiterjedés lépett.

Napjainkban a behatároltságot helyettesítő kiterjedést az aktuális hely, a helyszín (emplacement; site) váltja fel. A helyszínt a pontok és az elemek közötti szomszédsági viszonyok határozzák meg; ezeket a viszonyokat formálisan mint sorokat, fákat vagy rácsokat írhatjuk le.

A problematika fontossága jól ismert a kortárs technológia különböző területein is, mint az információtárolás, vagy részszámítások eredményeinek tárolása a gépi memóriában; elkülönült elemek aleatorikus cirkulációja (melynek egyszerű esete a gépkocsiforgalom, vagy a hang közlekedése a telefonhálózatban); jelzett vagy kódolt elemek beazonosítása egy olyan együttesen belül, mely lehet véletlenszerűen felosztott, illetve egységesen vagy többszörösen osztályozott, stb.

A hely, vagy a helyszín kérdése az emberek számára még konkrétabban merül fel a demográfia területén; az emberi elhelyezkedés nem egyszerűen azt a kérdést veti fel, hogy lesz-e elegendő hely a világban az emberiség számára - mely mindazonáltal meglehetősen komoly kérdés -, hanem annak tudását igényli, hogy a humán elemek milyen szomszédsági viszonyait, tárolási, cirkulációs, jelölési és osztályozási típusait kell előnyben részesíteni bizonyos helyzetekben, bizonyos célok elérése érdekében. Korunkban a tér mint különböző helyszínek viszonyrendszere jelenik meg előttünk.

Manapság a tér gondja mindenesetre jóval alapvetőbb, úgy hiszem, mint az időé, mely nagy valószínűséggel csak mint a térben szétszórt elemek egyik lehetséges disztribúciós technikája játszik szerepet.

Nos, a helyzet az, hogy minden tér-kisajátítási technikánk, a tér behatárolásának vagy formalizálásának teljes ismeretrendszere ellenére a kortársi teret még nem sikerült teljes mértékben deszakralizálnunk; az időhöz képest, melyet a tizenkilencedik század teljességgel megfosztott minden szakrális vonatkozásától, semmiképpen. Lejátszódott persze egy bizonyos elméleti tér-deszakralizáció (ami előtt Galilei munkássága nyitotta meg az utat), azonban vélhetően nem jutottunk még el oda, hogy ezt a gyakorlat szintjére emeljük. Úgy tűnik, az életünket talán még mindig irányítja számos érinthetetlen ellentét, melyeket az intézményeink és a gyakorlataink mindezidáig nem mertek megtörni: olyan ellentétek, melyeket mindenek felett adottként kezelünk: például a magántér és a köztér ellentéte, a családi térnek és a társadalmi térnek, a kulturális térnek és a hasznos térnek, a szabadidő terének és a munka terének a szembeállítása; mindezeket az ellentétpárokat a mai napig a szakrális valami süket jelenléte járja át.

Bachelard hatalmas munkásságából és a fenomenológusok leírásaiból tudjuk, hogy a tér, melyben lakozunk, nem egynemű és üres, hanem épp ellenkezőleg: minőségekkel telített, esetleg keresztül-kasul kísértetjárta tér; az elsődleges észlelésünk tere, az álmaink tere, a szenvedélyeink tere, melyek maguk is látszólag tőlük elszakíthatatlan minőségek hordozói; egyszerre könnyű, éteri, áttetsző tér, és sötét, sziklás, telezsúfolt tér: ott van a magasság, a csúcsok tere, és vele szemben ott van a mélység, a mocsár helye, a tér, amely csordogál mint a vadvizek, és a tér, mely rögzített, fagyott mint a kő vagy a kristály. Azonban ezek az elemzések, jóllehet alapvetők a kortársi gondolkodás számára, leginkább a belső térre vonatkoznak. Én pedig most elsősorban is a külső térről szeretnék szólni.

A tér, amelyben élünk, amely kiszív minket önmagunkból, melyben az életünk, a korunk és a történelmünk eróziója zajlik, a tér, amelynek harapásait és marásait szenvedjük, maga is többnemű tér. Más szóval nem egyfajta űrben élünk, melynek belsejében elhelyezhetnénk a személyeket és a dolgokat. Nem egy olyan űrben élünk, melyet különböző fénypászmák színeznek, hanem egy olyan viszonyrendszerben, melyben az egyes viszonyok helyszíne a többiekéhez képest visszabonthatatlanul meghatározott, melyben az egyes viszonyok semmi módon nem helyezhetők a többiek fölébe.

Természetesen megpróbálhatjuk úgy leírni ezen különböző helyszíneket, hogy megkeressük a viszony-együttest, mely által az adott helyszín meghatározható. Például leírhatjuk azt a viszony-együttest, mely definiálja az áthaladás színhelyeit, az utakat, a vonatokat (a vonat esetében rendkívüli viszony-nyalábbal van dolgunk, lévén a vonat olyan valami, amelyen keresztülhaladhatunk, mellyel egyik pontból a másikba haladhatunk, illetve ami maga is halad). Leírhatjuk, azokkal a viszony-nyalábokkal, melyek a meghatározásukhoz kellenek, az ideiglenes pihenőhelyeket - kávéházakat, mozikat, strandokat. Vagy leírhatjuk, viszonyhálózatukon keresztül, a zárt vagy félig zárt pihenőhelyeket - a házat, a szobát, az ágyat stb. Mindezen helyszínek közt engem itt azok érdekelnek, melyek közös jellemzője, hogy minden más helyszínnel viszonyban állnak, de olyan különleges módon teszik ezt, hogy felfüggesztik, semlegesítik vagy kifordítják a viszony-együtteseket, melyeket éppen jelölnek, tükröznek vagy reflektálnak. Ezek a térfajták, melyek az összes többi térrel kapcsolatban állnak, melyek azonban minden más helyszínnek ellene mondanak, két nagy csoportot alkotnak.

Ott vannak mindenek előtt az Utópiák. Az utópia olyan helyszín, melynek nincs valós helye. Olyan helyszínek ezek, melyek a társadalom valós terével a közvetlen vagy fordított analógia általános viszonyát ápolják. Mutassa bár a társadalmat tökéletesített formában, vagy önmaga ellentéteként, az utópia lényegében véve irreális tér.

Ugyanígy vannak, vélhetően minden kultúrában és civilizációban, valós, létező helyek, a társadalom alapintézményeinek részei, egyfajta ellen-helyszínek, olyan, konkrét módon megvalósult utópiák, melyekben a valós helyszínek, az adott kultúrában megtalálható minden egyéb létező helyszín, egyszerre képviseltetnek, követeltetnek vissza és fordíttatnak ki; helyek, melyek minden helyen kívül esnek, jóllehet valóságosan behatárolhatók. Ezeket a helyeket, melyek abszolút módon „mások”, mint mindazon helyszínek, melyekre reflektálnak, melyekről szólnak, heterotópiáknak nevezem - mintegy az utópiákkal szembeállítva őket; és úgy vélem, hogy az utópiákat, és ezen radikálisan más helyszíneket, a heterotópiákat, összekapcsolja valami kevert, kölcsönös tapasztalat, ami a tükör jelenségében fogható meg. A tükör végül is utópia, miután hely, valós hely nélkül. A tükörben ott látom magam, ahol nem vagyok, egy irreális térben, mely virtuálisan nyílik meg a felület mögött; ott vagyok tehát, ahol nem vagyok, egyfajta árny az, amelytől a láthatóságomat kapom, amely lehetővé teszi, hogy magamra tekintsek, ott, ahol nem vagyok jelen - tükör-utópia. A tükör ugyanakkor azonban heterotópia is, amennyiben valós léttel rendelkezik, mely valami módon visszahat arra a helyre, melyet elfoglalok; a tükrön keresztül felfedezem a hiányomat azon a helyen, ahol vagyok, miután „odaát” látom magam. Ez a tekintet, mely valahogyan rám vetül ennek a virtuális térnek a mélyéből, az üveg másik oldaláról, önmagam felé közelít; újra magamat kezdem nézni, és újraalkotom a jelenlétemet a valós helyemen. A tükör mint heterotópia működik, amennyiben a helyet, melyet elfoglalok, mikor a tükörben nézem magamat, egyszerre teszi abszolút valóságossá, mely viszonyban áll a teljes környező térrel, és abszolút irreálissá, mivel ahhoz, hogy érzékelhető legyen, át kell haladnia ezen a virtuális ponton, mely „odaát” található.

Ami a tulajdonképpeni heterotópiákat illeti, vajon hogyan írhatjuk le őket? Mi az értelmük? Tételezhetnénk egyfajta leíró rendszert - nem mondok tudományt, mert ez a szó túlságosan is sokkolóan hat manapság -, melynek tárgya ezen elkülönböző helyek, ezen „más” helyek tanulmányozása, elemzése, leírása, divatos szóval „olvasata” volna, egy adott társadalom keretein belül; a rendszer, melyet nevezhetnénk heterotopológiának, így az életterünk egyfajta egyszerre mitikus és valóságos visszakövetelése volna.

A heterotopológia első alaptétele, hogy vélhetően egyetlen olyan kultúra sincs a világon, mely ne hozott volna létre heterotópiákat. Ez tehát minden embercsoport konstansa. Ezek a heterotópiák azonban magától értetődő módon rendkívül változatos formákat vehetnek fel, és valószínűleg nem találnánk egyetlen heterotópia-formát sem, mely abszolút módon egyetemes lenne. A heterotópiák mindazonáltal két nagy típusba sorolhatók:

A „primitívnek” nevezett társadalmakban van egy bizonyos heterotópia-forma, melyet válság-heterotópiának fogok nevezni. Ezek olyan, kivételezett, szakrális avagy tiltott helyek, melyek olyan egyének számára vannak fenntartva, akik a társadalommal vagy a szűkebb életterüket adó emberi környezettel való viszonyuk alapján a válság állapotában vannak: a kamaszok, a szülő vagy menstruáló nők, az öregek, stb.

A mi társadalmunkban eltűnőben vannak az ilyen heterotópiák, jóllehet, némely maradványuk még fellelhető. Például a bentlakásos iskola, tizenkilencedik századi formájában, vagy a katonai szolgálat, bizonyosan hasonló szerepet játszott a fiúk számára, mivel a férfiszexualitás első jeleinek „másutt” kellett manifesztálódniuk, a családon kívül. A lányoknak ott volt egészen a huszadik század közepéig, a „nászút” hagyománya, ez az ősi jelenség. A fiatal lány deflorálásának „sehol” sem volt szabad megtörténnie, így a vonat, a nászutas szálloda képviselték a „sehol” helyét, ezt a földrajzi hellyel nem rendelkező heterotópiát.

Ezek a válság-heterotópiák azonban eltűnnek, és helyükbe, úgy hiszem, olyan heterotópiák lépnek, melyeket nevezhetnénk deviancia-heterotópiáknak: olyan egyéneket helyeznek el itt, akiknek viselkedése az átlagostól, az elvárt normáktól eltérő, deviáns. Ilyenek a szanatóriumok, a pszichiátriai klinikák és persze a börtönök, de ide kell sorolnunk az öregek otthonát is, mely valamiképpen a válság-heterotópia és a deviancia-heterotópia határán helyezkedik el: az öregség végül is válság, de ugyanakkor deviancia is, lévén társadalmunkban, ahol a szabadidős tevékenység adja a normát, a tétlenség a deviancia egyik formája.

A heterotopológia második tétele, hogy egy adott társadalom, történelme során, a továbbélő heterotópiáinak új, az eredetitől teljesen eltérő funkciót adhat. Minden egyes heterotópiának pontosan meghatározott feladata van a társadalomban, és ugyanazon heterotópia, az őt tartalmazó kultúra szinkronitásának megfelelően, működhet ilyen vagy olyan módon.

Vegyük például a temető különös heterotópiáját. A temető bizonyosan „más” hely az átlagos kulturális helyekhez képest, mindazonáltal olyan tér, amely kapcsolatban áll a város, a társadalom vagy a falu minden egyes helyszínének összességével, mivel minden egyénnek, minden családnak vannak hozzátartozói a temetőben. A temető intézménye gyakorlatilag mindig is létezett a nyugati kultúrában. Azonban fontos változásokon ment át. A tizennyolcadik század végéig a temetőt a város közepén, a templom mellett találjuk. A temetőben azután ott a különböző temetkezési formák teljes hierarchiája. Ott volt az ossuarium vagy csonttár, ahol a tetemek elveszítik az egyéniség legutolsó jegyeit is, volt néhány egyéni sír, a templom belsejében pedig a tombák, melyek maguk is két csoportra oszlottak: voltak egyszerű, jelzett márványsírkövek, és voltak a mauzóleumok, szobrokkal. Ez a temető, mely a templom megszentelt terében található, egészen más jelleget öltött a modern civilizációban, és furcsamód éppen abban a korban vette kezdetét a nyugati civilizációban a halottkultusz, mikor ez a civilizáció „ateistává” lett, ahogy csúnya szóval mondanánk.

Végeredményben természetes, hogy egy olyan kor, mely gyakorlati módon hitt a test feltámadásában és a lélek halhatatlanságában, nem tulajdonított óriási fontosságot a testi maradványoknak. Másfelől pedig, miután már nem vagyunk biztosak abban, hogy van lelkünk, és abban sem, hogy a testünk feltámad, talán jóval több figyelmet kell szentelnünk a holttestnek, mely végül is egyedüli nyoma lesz a világban és a nyelvben való létünknek.

Annyi bizonyos, hogy a tizenkilencedik század óta van mindnyájunknak jogunk a magunk kis dobozkájához, és benne a magunk kis személyes bomlásához; másrészt az is a tizenkilencedik század óta van mindössze úgy, hogy a temetők a városhatárra költöznek. A halál ezen individualizálódásával, illetve a temetők burzsoá kisajátításával kéz a kézben születik a haláltól mint „betegségtől” való rettegés. A holtak terjesztik a betegséget az élők között, vélik az emberek, és a holtak jelenléte, közelsége - hogy ott vannak a házaknál, éppen a templom oldalában, csaknem az út közepén -, szóval ez a közvetlen közelség terjesztené a halált magát. A halál mint a temető terjesztette kór nagy témája egészen a tizennyolcadik század végéig élt, mígnem a tizenkilencedik század során el nem kezdték átköltöztetni a temetőket a külvárosokba. Ekkortól a temető már nem a város szent és halhatatlan szíve, hanem a „másik város”, ahol minden családnak megvan a maga sötét nyughelye.

Harmadik alapelv. A heterotópiának hatalmában áll ütköztetni több teret egyetlen valós helyen, több olyan helyszínt, melyek önmagukban inkompatibilisek. Így lehetséges, hogy a színház négyszögletes színpadán egymást követheti egy sor olyan hely, melyek egymástól idegenek; így lehetséges a mozi fura négyszögletes tere, melynek mélyén, egy kétdimenziós vásznon látunk kivetülni egy háromdimenziós teret; de, úgy lehet, a legősibb példája ennek a heterotópiának, mely egymásnak ellentmondó helyszínek formáját ölti, a legősibb példa tehát a kert lehetne. Ne feledjük, hogy a kert, ez az immár ezredéves, megdöbbentő alkotás, keleten rendkívül mély, mintegy egymásra vetülő jelentéseket hordozott. A perzsák hagyományos kertje egyfajta szent tér, melynek az a feladata, hogy négyszögletes terében négy részt egyesítsen, melyek a világ négy részét jelenítik meg, közepén egy a többinél is szentebb ponttal, a világ köldökével (ahol a szökőkút és a medence található); a kert teljes növényzetének ebben a térben kellett eloszlania, ebben a mikrokozmoszban. Ami a szőnyeget illeti, az eredetileg a kert reprodukciója volt. A kert olyan szőnyeg, ahol a teljes világ elért a maga szimbolikus tökéletességéhez, a szőnyeg pedig egyfajta, a térben mozgó kert. A szőnyeg a világ legkisebb darabja, ezért egyben a világ teljessége is. A kert valami boldog, egyetemesítő heterotópia, egészen az antikvitás kezdeteitől (és innen eredeztethetők a mi állatkertjeink).

Negyedik alapelv. A heterotópiák leggyakrabban az idő vágásaihoz kötődnek, azaz afelé nyílnak meg, amit, pusztán a szimmetria kedvéért, heterokróniának nevezhetnénk; a heterotópia akkor kerül ereje teljébe, amikor az emberek valami abszolút törést szenvednek el a hagyományos idejükkel; ebből is látszik, hogy a temető igen erősen heterotopikus hely, mert a temető kezdőpontja az a furcsa heterokrónia, ami az egyén számára az élet elvesztése, és az a fajta öröklét, melyben az egyén nem szűnik meg feloszlani és eltűnni.

Általánosságban véve, egy olyan társadalomban, mint a mienk, a heterotópia és a heterokrónia viszonylag komplex módon szerveződik és oszlik el. Először is ott vannak az időbeli heterotópiák, melyek végtelen módon halmozódnak: például a múzeumok, a könyvtárak; a múzeumok és a könyvtárak olyan heterotópiák, melyekben az idő sosem szűnik meg épülni, és saját csúcsaira hágni, jóllehet a tizenhetedik században, egészen a tizenhetedik század végéig a múzeum és a könyvtár még egyfajta egyéni választás kifejeződései voltak. Ezzel szemben a mindent felhalmozás gondolata, az ötlet, hogy létrehozzunk egy általános archívumot, a szándék, hogy minden időt, minden kort, minden formát, minden ízlést egy helyre zárjunk, a gondolat, hogy létrehozzuk minden idő helyét, mely maga az időn kívül, az idő támadásától védve áll, a terv, hogy így megszervezzük az idő egyfajta végtelen, meghatározatlan felhalmozását egyetlen, mozdulatlan helyen, nos, mindez teljességgel a mi modern korunk szüleménye. A múzeumok és a könyvtárak a tizenkilencedik századi nyugati kultúra jellegzetes heterotópiái.

E heterotópiákkal szemben, melyek az idő felhalmozásához kötődnek, vannak olyan heterotópiák, melyek éppen az idő legmulandóbb, legátmenetibb, legideiglenesebb nézetéhez kötődnek, az ünnep mintáján álló időhöz. Ezek a heterotópiák nem irányulnak az öröklétre, hanem abszolút módon időbeliek (krónikusak). Ilyenek a vásárterek, ezek a csodálatos, üres színhelyek a városszéleken, melyek évente egyszer vagy kétszer benépesülnek standokkal, hirdetőtáblákkal, öntörvényű tárgyakkal, birkózókkal, kígyónőkkel, jövendőmondókkal. Manapság felfedezésre került egy új krónikus heterotópia is, az üdülőfalu: polinéziai falvak, melyek három rövid hétnyi primitív és örök meztelenséget kínálnak a városlakóknak. Egyébiránt azt is láthatjuk itt, hogy a heterotópia itt találkozó és egymásba kapcsolódó két formája, az ünnep heterotópiája és a felhalmozódó idő öröklétének heterotópiája révén, Djerba kunyhói bizonyos értelemben rokonai a múzeumoknak és a könyvtáraknak, mivel a polinéz életforma újrafelfedezésével megszüntetjük az időt, ugyanakkor az időt magát is újra felfedezzük: mintha az emberiség teljes történelme, egészen a kezdetekig visszamenően, mint valami közvetlen tudás nyílna meg előttünk.

Ötödik alapelv. A heterotópia mindig feltételezi egy nyitó-záró rendszer létét, mely egyszerre szigeteli el és teszi átjárhatóvá. Általában véve a heterotopikus helyszín nem szabadon megközelíthető, mint egy köztér. Vagy az a helyzet, hogy a belépés kötelező, mint a laktanya vagy a börtön esetében, vagy bizonyos rítusoknak és megtisztulásnak kell alávetnünk magunkat, hogy beléphessünk. Hogy bejussunk, bizonyos engedélyekkel kell rendelkeznünk, valamint meg kell tennünk bizonyos számú gesztust. Sőt, vannak olyan heterotópiák, melyeket teljes egészében ezeknek a megtisztulási aktusoknak szenteltek, félig vallási, félig higiéniai tisztulásnak, mint a muzulmán hammamok esetében, avagy látszólag teljességgel a higiéné érdekében végzett tisztálkodásnak, mint a skandináv szaunák esetében.
Vannak olyanok is, a fentiekkel ellentétben, melyek színtiszta, egyszerű nyílásoknak tűnnek, melyek azonban általában véve furcsa kizárásokat rejtenek; mindenki beléphet ugyan ezekre a heterotopikus helyszínekre, de ez valójában csak illúzió: az ember azt hiszi, belépett és éppen a belépés által lesz kizárva. Azokra a híres hálószobákra gondolok itt, például, melyek a nagy brazíliai, vagy általában a dél- amerikai farmokon léteztek. A bejárati ajtó nem a központi helyiségbe nyílt, ahol a család élete zajlott, és bármely arra járó személynek, minden utazónak jogában állt bekopogni ezen az ajtón, belépni a szobába, és ott tölteni az éjszakát. Ezek a hálószobák tehát úgy helyezkedtek el, hogy az arra járó személy sosem lépett be a család valódi életébe, kizárólag átutazó volt, nem valódi vendég. Ezt a heterotópia-típust, mely mára gyakorlatilag eltűnt a civilizációnkból, esetleg azokban a híres amerikai motelszobákban ismerhetni még fel, ahová az ember csak behajt az autójával és a szeretőjével, és ahol az illegális szex egyszerre abszolút védett és abszolút rejtett; nyilvánvaló, ugyanakkor nincs kinyilvánítva.

Hatodik alapelv. A heterotópiák utolsó jellemvonása, hogy van egy olyan funkciójuk, mely a teljes megmaradó térrel kapcsolatba hozza őket. Ez a funkció két pólus között bomlik ki. Vagy az a szerepük, hogy megalkossák az illúzió olyan terét, mely minden valós teret, minden helyszínt, melyben az emberi élet el van rendezve, mint még annál is illuzórikusabbat mutasson fel - talán éppen ezt a szerepet játszották oly hosszú időn keresztül azok a híres nyilvánosházak, melyeket ma nem találni többé -, vagy éppen ellenkezőleg, hogy megalkossanak egy másik teret, egy másik valós teret, mely annyira tökéletes, annyira alapos, annyira jól elrendezett, amennyire a miénk rendetlen, rosszul megépített és összehányt. Ez a heterotópia nem annyira az illúzió, mint inkább a kárpótlás heterotópiája, és azt kérdezem magamtól, vajon nem valami ehhez hasonló módon működtek-e a múltban bizonyos gyarmati telepek.

Néhány esetben, az evilági tér általános szervezésének szintjén, ezek a telepek a heterotópia szerepét játszották. Gondoljunk például azokra a puritán társadalmakra, az első nagy kivándorlási hullám idején, a tizenhetedik században, melyeket az angolok hoztak létre Amerikában, és amelyek abszolút tökéletességű „más” helyek voltak.

Eszembe jutnak itt a Dél-Amerikában alapított rendkívüli jezsuita kolóniák is: csodálatra méltó helyek, abszolút módon szabályozottak, melyekben a gyakorlatban valósult meg az emberi tökéletesedés. A paraguay-i jezsuiták olyan telepeket hoztak létre, ahol az élet minden pontját szabályok vigyázták. A falu szigorú terv szerint alakíttatott ki egy négyszögletes tér körül, melynek közepét a templom foglalta el; a templom egyik oldalán az iskola, másikon a temető, a templommal szemben pedig egy sugárút indult, melyet egy másik keresztezett derékszögben; a családok kicsiny viskói ennek a kettős tengelynek a mentén helyezkedtek el, így Krisztus jele pontosan reprodukáltatott. A kereszténység így a maga alapvető szimbólumával jelölte meg a teret és az amerikai világ földrajzát.

Az egyének mindennapi életét nem a sípszó, hanem a harang szabályozta. Mindenki ugyanabban az időben ébredt, mindenki ugyanakkor kezdte meg a munkát, étkezés délben és este öt órakor, utána lefekvés, éjfélkor pedig következett az, amit a házasok ébredésének hívtak, azaz, a templom harangjának hívására, ki-ki teljesítette a kötelességét.

Bordélyok és gyarmati telepek, a heterotópia két szélsőséges típusa - és ha végül arra gondolunk, hogy a hajó egy úszó térdarab, egy hely nélküli hely, mely önmaga által létezik, mely önmagára zárt, és ugyanakkor átadatik a tenger végtelenségének, és amely kikötőről kikötőre, szélről szélre, bordélyról bordélyra, egészen a gyarmatokig megy, hogy elhozza a legértékesebb kincseket, amit csak a távoli kertek rejtenek, megértjük, miért lehetett a hajó a civilizációnk számára, a tizenhatodik századtól egészen napjainkig, nem pusztán a gazdasági fejlődés egyik legfontosabb eszköze (ez ma nem volt témám), de a képzelet legfontosabb forrása is. A hajó a példaértékű heterotópia. Olyan civilizációkban, ahol nincsenek hajók, az álmok kiszáradnak, a kaland helyébe a kémkedés lép, a kalózokéba meg a rendőrség.

(fordította: Erhardt Miklós)

 


 

1 „A struktúra mint olyan, a jelenvaló hatalom szülötte. A strukturalizmus egy államilag hitelesített eszme, mely a spektakuláris ,kommunikáció jelenlegi feltételeit abszolútnak gondolja el. A mód, ahogyan az üzenetek kódját mint önmagában valót tanulmányozza, nem más, mint terméke és egyben elismerése egy olyan társadalomnak, melyben a kommunikáció formáját hierarchizált adójelek zuhataga adja ki. Nem arról van szó tehát, hogy a strukturalizmus szolgálna a spektákulum társadalma történelem feletti érvényének bizonyítékául, hanem éppen a spektákulum társadalma mint masszív realitás az, amely érvényt szerez a strukturalizmus jeges álmának.” (Guy Debord, A spektákulum társadalma, VIII./202.)

2 Michel Foucault, Dits et écrits 1984, Des espaces autres, (előadás jegyzete, Cercle d'études architecturales, 1967. március 14.), Architecture, Mouvement, Continuité, n " 5, 1984. október, pp. 46-49. Foucault ezt a Tunéziában, 1967-ben írott szövegét - egy előadáshoz készített jegyzetet - csak 1984 tavaszán engedte - revízió nélkül - nyomdába.

2004. augusztus 9.
PRINT