Kedves hang-adók! Engedjék meg, hogy csak magunkról, vagyis azokról a hang-adókról beszéljek, akiket ütés ér. Majd egy más alkalommal szólnék azokról, akiket megsimogatnak, és erre adnak hangot, vagy akiket valami más módon érintenek, és talán meg sem szólalnak.
Szerencse-kalauzom reklámfigurája a francia költő, Henry Michaux lehetne, aki arra a kérdésre, hogy élete folyamán mi volt az, amihez sok energiára volt szüksége, így felelt: „az apró, de folytonos irányváltásokhoz”.
Nincs vészjel, nincs visszhang, nincs visszacsatolás distancia — távolság, szakadék nélkül. Vagy ahogy a sziléziai varga, Jakob Böhme szokta volt mondani: nincs találó válasz űr nélkül. Van azután egy parancsként ható jelszó: „Szabjuk ki a távolságokat!” Ez nem a cipészmestertől származik, hanem Nietzschétől, aki amúgyis sokban kapcsolódik a témánkhoz, mivel úgy vélte, hogy filozofálni kalapáccsal kell. Egy hang-adó felkapja a fejét, ha ilyesmit hall. „Szabjuk ki a távolságokat!”, ez franciául így hangzik: „Prenez vos distance”, amit Nietzsche is így gondolt, és ilyen értelemben fordított németre. Magam is fontolgattam, hogy nem volna-e érthetőbb a mondandóm, ha mindjárt a beköszöntőben rövidebben fogalmazok. Mindazt, amit feedback-szimpozionunk témájához hozzá szeretnék fűzni, frappánsan összefoglalhatom az iménti mondatban: „Prenez vos distance!”
Ez a jelszó, ez a mot d’ordre körös-körül mindenre értendő. Ráadásul megóv a túlzó bajtársiasságtól, felebaráti- és önszeretettől. Szükségképpen egy halom differencia támad köztünk és minden egyéb, épp jelenlévő dolog közt. E különválás eredményeként szakadék támad, melyen feedback-híd ível át.
Azt gyanítom, hogy Nietzsche csatlakozása az extatikus Dionüszosz-kultuszhoz — amelyre újabban Werner Ross hívta fel a figyelmet — az említett echo-híd átívelte szakadékra vonatkoztatható. Az echo-rezonancia azt jelzi, hogy rá vagyunk hangolva. A jelenvalólét hangoltság.
Maga Nietzsche saját állásfoglalását olykor agyrémnek minősítette. Netán úgy gondolta, hogy az „Emberi, nagyonis emberi ” szemszögéből nézve a dionüszoszi szenvedély, kultikus közösség, pátosz és pathológia egyszerűen őrültség?
A századelőn szinte minden művész önmagára való titkos utalásnak érezte a nietzschei Dionüszoszt — még a legcsigavérűbbek is.
A század elején a művészetben ismét megjelent az absztrakció. Hasonlóan azokhoz az évszázadokhoz, melyekben a dithürambikus ünnep, a világnak való meghalás, a szakadék és annak feedback-je uralta az életet. Kitölteni soha nem tudta, csak uralni, a hangoltság révén. Ez az eltávolodás nem a világ öröme és bánata ellen irányult, hanem a világtól való megittasulás, a káprázat világa ellen, a világ ellen, mely tőrbe csal, a nagyszerűség látszatát keltve.
Az absztrakció distanciája minden lehetséges meghatározottság, pont, szín, erő és erény ellen irányul.
De mi értelme van annak, ha az egész — személyemet is magában foglaló — világtól óvakodom? Nem mintha vissza akarnék táncolni a kölcsönös szívélyesség nevében. A fenét! Csak szerintem a distanciának a mi kellően hangolt hang-adó lényünk és mindazon dolgok közt kell előállnia, amelyek ettől idegenné váltak.
Mircea Eliadéhoz és más etnológusokhoz hasonlóan régóta bámulom a tradicionális közösségek bűvöletes összetartását. Amennyiben ez nem valami politikai bájital, a varázserő az eltávolodás fantasztikus képességében rejlik, abban, hogy a gondot és reményt, az egész világot el tudják határolni maguktól. Itt valóban a kialakuló elidegenedésről van szó — Hegel és Marx nélkül. A hatás felől nézve mindegy, hogy ez révületben történik, sőt az álom idején, éjjel, orgia formájában.
Senki nem nyeri, senki nem nyerte még vissza a szuverenitását a világ – szellemiekre is értendő – ráhatásának megtagadása nélkül.
Ezek az évezredek szakadékot nyitottak, és ez az extatikus ünnepekben is megjelenik. Résztvevői kiszállnak a világból. „Elszállnak”. Nem feltétlenül a mindennapi tudat elvesztésének mámorától. Mózes arca sugárzott, amikor lejött a Sinairól. Ennek megfelelő krisztoszófiát képviselt a varga is.
A „kiszállók” ünnepi közössége egy az ősi állapotokba történő visszaváltozást él meg. Mélységes mély distanciát a gond világával szemben. Erre a visszasugárzó megvilágosodásra a maguk valódi természetét illetően a táncban, énekben, maszkokban tesznek szert.
A kultikus közösségek ugyancsak az így kapott üzenetből élnek. Hogy egy példát említsek: a legendás toltékoknak — meséli Castaneda Don Juanja, a sámán — volt egy törzsi istenük, a Fehér Sas, mely körös-körül nem modulált sugarakat bocsát ki. A Fehér Sas a folytonos információ-visszacsatolásból él. Ez érvényes az egész törzsre: ünnepi rituáléjukban a visszaemlékezés útján megtapasztalják, hogy kik is ők valójában. Ebből élnek, ebből születnek újjá.
Nem áll szándékomban, hogy önöket, itt egybegyűlt hang-adókat a századelőre, onnan meg az ősidőkbe utaljam vissza. Ezt, sajnos, néhány varázsló száz éve buzgón űzte.
Azt hiszem azonban, hogy a dolog nem a programból ered. A zen-buddhistákra gondolok. Ha valaki a kultikus közösségben épp az imént demonstrált „nagy halált”, ahogyan Hakuin nevezi, meg akarja spórolni magának, ezt a legszerencsétlenebb megtakarításnak tartják. Úgy látják, hogy ennek a megtakarításnak a helyén a körül-tekintés tetemes deficitje áll elő. Ez a felderítés-beli defficit képez azután — a zen-megvilágosodás szemszögéből — jókora csődtömeget.
Ahogy a Zen-buddhisták körül talán éppen azért tolong olyan sok kiváló hang-adó, mert amazok nem is gondolnak arra, hogy veszni hagyják a „nagy halált „, a világ eltemetését. Mert — te jó ég! — még mit nem szólnának az emberek?!
Tartok is tőle, hogy pár év múlva japánoktól és kínaiaktól azt kell majd hallanunk, hogy létezett egy bizonyos Johannes Cassian. Cassian 1700 évvel ezelőtt tudósított azokról az egyiptomi pusztabéli remetékről, akik vígan lebeszélnek bennünket arról, hogy bárhol másutt éljünk, mint a sivatagban. Máskülönben könnyen megfordul az ember fejében a nagy halál megtakarításának gondolata.
A Honda és Suzuki autók után azt várom, hogy a tiszteletreméltó ferdeszeműek a szellemi piacon Jakob Böhme kommentárokkal tűnnek fel. Néhány éve jelentettek meg japánul hatszáz oldalnyi Böhme-féle Biblia-kommentárt. Kutatnak, fürkésznek, és a jólbetanult citátummal jönnek majd: „Arsenios, kerüld az embereket, és meg leszel mentve!”
A legtöbben valószínűleg irreális vagy neurotikus dolognak tartjuk az emberek kerülését egy olyan sivatagban, ahol a homokszemek emberek.
Tényleg irreális? Feltétlenül az?
A héber nyelvben két szó van a pusztára: semama és midbar. A semama reménytelenséget, frusztrációt, terméketlenséget, megsemmisülést jelent. A homokszemek, a homokviharok világát. A midbar a dawarral, azaz a beszéddel, a nyelvi közléssel áll kapcsolatban. Ez a másik, hallgatódzó puszta a csend homokszemeiből áll.
A kommentátor, Samuel Trigano szerint a tipikus zsidó tanulási folyamat színhelye a frusztráló sivatag. A lényeg az azon való igyekezet, hogy a sivatagon áthaladva életerőre tegyenek szert. A másodjára említett pusztát ennek révén érik el. Ez az utóbbi oázisokkal és kertekkel tarkított.
Szerencse, hogy a kolostorfalak masszívak. Mert hogy én itt a semamáról beszélek, jóllehet úgy tűnik, hogy a ma emberének a frusztrációt törölnie kell a programból.
A meditáció forrását minden fejlett vallási kultúra a sivatagban találja meg, a puszta, a csönd, a nyugalom elviselélésében. Az önmagukban való elmélyülésben.
A régi Izraelben ez az öröm ünnepeként megtartott Sabbat, amely különválik a hét többi, frusztrációval teli napjától, a semamától. A Sabbat békéje nem egyszerűen a hitgyülekezeten belüli megegyezéssel jön létre. Ez Salom: olyan béke, ami a mennyből érkezik, az Egészen Más és a teremtés integrált együttese közti feedback-hídon át. A Sabbat eredendően vidám. Ahogy háromszáz éve egy wormsi plébános magyarázta gyülekezetének: a Sabbatot ünneplő hívő zsidónak ebben az időbeli örökkévalóságban, ebben a Mában már élete folyamán megszabadul a gondoktól, nincs munkája, kötelessége, feladata. Ez a perspektíva nem valami vágykép, hanem a közösség archetipikus visszaemlékezése eredeti természetére.
Most, ezen a napon, amelyen Jahve a teremtés hat napját követően megpihent, a tíztagú imaközösség kell hogy megfeledkezzék világáról és önmagáról. Olyan önfeledtség ez, amely extatikus megkönnyebbülést okoz. E napot finom, áthághatatlan határ különíti el az időtől és szenteli meg: havdala. Az ünnep Most-ja feldob, mint James Dean, Az óriásban. Elragadtatottság, öröm, delight — ezt jelenti a Sabbat.
Itt, a megvilágosodásban, ahogy Heidegger mondja, itt, a Sabbat talaján állt Jákob létrája. Az égből le s fel, az ember extázisba esik. Ennek a létrának köszönhetően tettek szert olyan emelkedett hangvételre a biblikusan megpendített hang-adók.
Néhány éve Harvey Cox egyik utalása nyomán támadt az a gondolatom, hogy a Sabbat a világnak, a szociális világnak való meghalás, amely már azzal fogva tart minket, hogy erőnek erejével igyekszik meghatározni, kik is vagyunk mi. Ám ez esetleg ellenérzést szül. Ha viszont a régi Izraelben az egész zsinagógai gyülekezet a megvilágosult Mózes intését követi, s kilép a mindennapok taposómalmából, akkor a szomszéd nem játékrontó.
Ha felmérik, hogy a judaizmusban milyen óriási, sok évszázados gyakorlata van a távolságtartásnak, megértik azt is, mi vezetett arra, hogy itt, a Sabbatban keressem az európai meditáció útjának forrását. Megnyílik a teremtésbe visszavezető út, mely egyúttal kiút az eltárgyiasult világból. [Harvey Cox úgyszintén a Zen-buddhizmus kerülőútján jutott a Sabbathoz.]
A meditatív utat inkább művészet néven ismerjük. A hangok, amiket mi, hang-adók produkálunk. Na persze csak akkor, ha ütés ér bennünket!
A vallási, úgynevezett vallási időkben nyitott a mélység-distancia ég és föld között. Belevetődni, úgy tűnik, olyan, mint a gyermek játéka, annak összes aggodalmával és ábrándjával. Nemcsak én látom ezt így, így gondolták az evangelisták is.
Ez a fajta visszacsatolás, amit a kisgyermek játék közben komoly arccal vár, ez az információ vezérli a játékát. A gyerekek nem tudják, mit kell tenniük, bóklásznak, puhatolódznak, s míg ezzel-azzal babrálnak, alkalmazkodnak bármilyen apró visszajelzéshez. Bármilyen presque rienhez.
Ezzel visszkanyarodunk az eredeti körünkhöz. Kindertojástól kindertojáshoz. Ami itt számunkra fontos, az az, hogy az én-tudattal még nem rendelkező kisgyermek ihletett életművészetéhez nincs szükség arra a mély árokra, ami közte és a közt a világ közt húzódik, ami később a maga szuverén egzisztenciáját meghatározó környezet lesz. A szakadék megvan, jelen van. A kisgyerek még a közvetlen környezetét sem ismeri igazán. Saját feedback-kutatásából még elég keveset tárol. Egyébként a gyerekek ihletettek, „megvilágosultak” a maguk elkülönültségében azoknak a feedback-láncoknak az állandó érkezésétől, amelyek az Átfogóból jönnek, vagy térnek vissza, ahogyan azt Jaspers mondaná. A zen szóhasználatával élve: itt nincs oda és vissza. [Bernoulli is hasonlóan vélekedik: az entrópiának nincs értelme, ha a teremtés egészéről van szó.]
Nem kell külön bizonyítani, hogy a gyermekekben belső fény ég. Elég megfigyelni az arcukat, könnyed mozgásukat, vagy azt az elmerengő tekintetet, amelyet ránk vetnek. A gyermek az ideális szembekötősdi-játékos. Szinte semmit nem tud, puhatolódzik, latolgat, megfejt, kitalál.
Hányszor szapulta Nietzsche a szellem embereit: tájékozódjatok, latolgassatok, ne akarjátok mindig csak a tudást habzsolni, ne akarjatok elbutulni, ti szegények!
A Sabbat logikája engem a szembekötősdi-játék logikájához vezetett. Ami a második természetté váló vakságot illeti, korrepetálásban is részesültem. Egy alkoholista nő, aki ugyanott rendezkedett be, ahol én, harminchárom éve, nos ő volt a segítségemre, együtt az Anonim Alkoholistákkal. A vesszőfutás során világossá vált számomra, hogy a szenvedélybetegek, az akaratlanul sodródók közelében éléshez belső távolságra, distanciára van szükség. A hosszútávú kötöttséghez meg aztán a távolságtartásra vonatkozó szigorú, reflexív stratégiai áttekintés kell, ami fellelhető Batesonnál, Watzlawicknál és a zen klasszikusainál.
A narkomániás nem tudja, hogy mit fog tenni aznap. Igy ideális edzője a mindentudó bölcsnek. Hisz a „tudós” számára orákulummá válhat mindazon dolgok felől, amiket amaz ma éppen egyáltalán nem tudhat. Életre kel Cusanus, feltárul a tanult tudatlanság kincsestára. Beszédem végén majd hálából a szembekötősdi-játékos egzisztenciájába és a rhizomatikus gondolkodásba történt beavatásért elmondok egy zen-történetet.
A kisgyermekek inkább a Sabbatban élnek, semmint kívüle. Találó mondás, hogy a gyerek nem a földön jár. Tényleg így van — mégsem őrült. Hogy ez hogyan, miféle lelki nyugalommal érhető el, ennek a gyermekek még tudatában vannak. Nem meglepő, hogy a krisztozófiai időkben közvetlen például szolgáltak arra, hogy a Mennyek Országát egy velünk élő embercsoport népesíti be. Éppen a kereszténység korában tűnt fel az egyén, a csoporttól relatíve független individuum, a polgár. A kisgyermek csak a mi biblikus tradíciónkban szolgál egyúttal teoretikus modellként. A zen-ben ennek helyén az ideális, mintaszerű embert találjuk, konkrét példa formájában, a nem-születettet, mégpedig Blankei Mesternél.
Megítélésem szerint az emberi szerencsétlenségben a felhalmozódó feedback-defficit a ludas. Remélhetőleg így is van. Watzlawick testvér nem tiltakozik. Ezt az ellenőrző példával tudom bizonyítani: a kisgyermek és a szembekötősdi-játékos.
Ha a jólmegpendített hangadó begubódzik, szembekötősdi-játékosként fog viselkedni. Szerintem a művész érvényesülésének egy lehetséges módja van: az, ahogyan rátalál arra, amit meg kell mutatnia. Erre pedig úgy talál rá, hogy puhatolódzik. A kipuhatoló szofiológia élenjáró alakja a réves. Ö az útkeresés mestere, mondhatni mintapéldája. A hajó orrában áll, sztakkato-pilantásokat vetve a vízre. Ha a víztükör alatt valami veszélyt sejt, hosszú botjával lökést ad a csónaknak, hogy kikerülje. Ebben áll az ő kibernetikája, kormányzó-művészete.
Hála az egyik itt jelenlévő hang-adó Molderingre történt utalásának, megismertem Duchamp fő törekvéseit. Duchamp botrányosnak tartotta a szilárdan megalapozott, akadémikus tudományok abbéli igényét, hogy vezető szerepet játsszanak. Szerinte ostobaság, hogy egy keresztrejtvény versenyre akar kelni az örömhírrel, a kutatók, a művészek folytonos tomográfiai feedback-felderítésével. A szembekötősdi-játékos dada azóta is dobot hord a hátán, azt, amire épp az imént rávertem.
A vallási közösségnek nincs szüksége distanciára az Egészen Máshoz. E távolság megvan, jelen van, kivéve a Sabbatot. Ezen az ünnepen, a világ születésnapján, a család Elohimmal, a világ teremtőjével ül asztalhoz. Az ember ott ül, anélkül, hogy az élet vagy a társadalom jövőjén tipródna.
A művészt, aki az eleven kultikus közösségen kívül született, tanult vaksága, tanult tudatlansága következtében distancia, táto(n)gó szakadék választja el mindentől, ami csak jelen van. Van Goghot a székétől és a napraforgóktól. „Az embernek teljes eksztázisba kell esnie, hogy eltalálja a napraforgóim sárga színét”, írta Theónak.
A művésznek mégis megvilágosulttá kell válnia a feedback-emanáció árjától. Egyébként hogy tudna elbabrálni plasztikus szövegén? Milyen visszajelzések nyomán tudná tökéletesíteni?
A művész-kibernetikus a maga barkácsolását annak megfelelően irányítja, hogy elragadtatottsága mennyire túlfűtött.
Elméletileg a szubjektivitás örvényéről beszélhetünk. A szembekötősdi-játékos, az Egészen Más és a mindent strukturáló nyelv egy megosztott személyt képez, ahogy azt Jacques Lacan mondaná.
Ez az örvény, amire itt gondolok, jól illik az elkövetkezendő időkhöz, melyek ugyancsak bővelkedni fognak turbulenciában.
A kormányost, a kübernétészt fellelhetjük Platón egyik dialógusában és azokban a középkori teológiai traktátusokban, ahol Krisztus Kübernétosz elnevezés alatt jelenik meg. Ezt a lexikális tudást harminc éve sajátítottam el, amikor kibernetikát tanultam. Még ma is csodálkozom. Azt gondoltam, hogy mikor Norbert Wiener a „kibernetika” kifejezést alkalmazta a matematikai valószínűségszámítás terén való kutatásaira, ezt a szóhasználatot a kisujjából szopta.
A szembekötősdi-játékosnak néhány szerény komputer-verziója is akad. Ezek a sakk- és harcmezők mesterei. Ha egy mai hadsereg és annak hadvezére AWACS felderítő repülőgépek nélkül indul csatába, a tetemes feedback-defficit a győzelmébe kerül. A hadvezér számára ez a szerencsétlenségbe torkolló rejtekút.
A háborús Irak elleni büntető expedíció idején kelt újsághír jól illusztrálja, hogyan fest a mai csatatér. Olyan, mint valami feedback-vetemény. Egy rakétákkal felszerelt harci repülő pilótáját várják az újságírók. A pilóta kiszáll a gépből, fején sisak. Abban a pillanatban, mikor immár a földön állva az újságírókhoz fordul, a repülőgépen lévő rakéták az újságírók ellen irányulnak. Minthogy a pilótasisak még mindig rajta volt, ez azt jelentette, hogy amerre fordult, a fegyverek kibernetikus automatikája számára ott volt a céltábla.
Ennek az ostoba szembekötősdi-játékosnak az ellenpéldájaként emlékeztetnék Simon bar Kocbara, a zsidó hadvezérre, akit a szembekötősdi-játékos megfejtő megértésének, kitaláló értelmének ősapjaként tisztelhetünk. Ö képes volt megérteni a rómaiaktól visszatérő követét, pedig az ellenség kivágta a hírnök nyelvét.
Beszélni akartam arról is, hogy tanult meg kitalálni a matematikus. Pascaltól Kolmogoroffig és Norbert Wienerig. Gero von Randow elég meggyőzően ír erről a fajta puhatolódzásról „Das Ziegenproblem” címen megjelent könyvében.
A racionalítás és a szisztematikus gondolkodás akaratlanul is vakká tehet. Ez aztán nem a bekötött szemből származó, hanem az elvakult vakság. Mulasztásomat elsősorban Georg Hamannak kell megbocsátania.
Nemcsak a matematikusnak támadtak kétségei annak a rendszernek és rendszerszerű gondolkodásnak a bizonyoságát illetően, mely mindig az előzetesen megalapozottra támaszkodik. Legyen az számrendszer, algebrai, algoritmusos, vagy axiomatikus rendszer. Tanú rá Gödel. Utóbb már az egész természet elkezdett őrült módjára, pontosabban szembekötősdi-játékosként viselkedni. Adós maradtam a beszámolóval, hogyan szabadult fel a természet a korábbi rendszabályok, mindenfajta determinizmus elnyomása alól. „A determinizmus mítosz” mondja Prigogine. Az önmagához való visszacsatolás révén a derék, jólnevelt természetből kavargó, örvénylő, jórészt kiszámíthatatlan, antiautoriter önműködő rendszer lett. Anno az ember az áttekinthetőség reményében úgy emlékezett vissza, hogy valamikor az életnek és az univerzumnak volt valamiféle kezdete. Amióta az életet és az univerzumot illetően az eredetre vonatkozó kérdés és a fejlődő kutatás vált uralkodóvá, azóta, megítélésem szerint, nincs is semmiféle áttekintés, úgy mint korábban, a maxwelli időkben. Csak ezt manapság egész nyíltan beismerik.
A természet a kaotikus önszerveződés során nagy, genetikus distanciákat szabott ki. Lehet, hogy a természet, csakúgy, mint a művészek, Nietzsche jószándékú tanácsát követte?
Elkövettem persze egyéb mulasztásokat is a beszámolómban. Számtalan mulasztást. Ha csak felsorolnám őket, már az olyan hosszadalmas lenne, hogy nemigen tudnák megbocsátani nekem.
Az ördög, mint tudjuk, rossz
Történt egyszer, vagy kétszáz évvel ezelőtt, hogy egy úr, aki nem messze ide egyedül élt egy nagy házban, elment a piacra, aholis meglátott egy ördögöt egy ketrecben. Az ördögnek hosszú farka volt, sárga szőre, és két nagy erős metszőfoga. Akkora lehetett, mint egy nagyobbfajta kutya. Békésen gubbasztott erős bambusznádból font ketrecében, és egy csontot rágcsált.A ketrec mellett egy kereskedő ácsorgott. Az úr megkérdezte, eladó-e az ördög.
— Hát persze — felelt az árus –, máskülönben nem lennék itt. Pompás ördög ez! Erős, szorgalmas, megcsinál mindent, amit parancsolnak neki. Ért az ácsmesterséghez, kitűnő kertész, tud főzni, foltozni, fát vágni, felolvas, ha kell. Amit meg nem tud, azt megtanulja. És nem is kérek érte sokat. Ha ad 5o ooo Yent, a magáé.
Az úr nem alkudott, s ott helyben ki is fizette az összeget, mert mihamarabb haza akarta vinni az ördögöt.
— Várjon csak egy kicsit — mondta a kereskedő –, maga nem próbált alkudni, hát mondok még valamit. Nézze, ez ugye mégiscsak egy ördög. És az ördög, mint tudjuk, rossz.
— De hiszen azt mondtad, hogy ez egy pompás ördög!– háborgott a vevő.
— Persze, persze. És ez is igaz. Pompás ördög, de rossz. Mindig is megmarad ördögnek. Sok öröme telhet benne, de csak egy feltétellel: állandóan foglalkoztatni kell. Minden nap meg kell határozni a munkarendjét: ettől eddig fát vágsz, aztán nekilátsz főzni, evés után lepihenhetsz egy fél órára, de tényleg le kell ám dőlnöd; utána aztán felásod a kertet, és így tovább. Ha szabad lesz, ha nem tudja, mit kell csinálnia, akkor veszélyessé válik.
— Nos, akkor rendben is volnánk — mondta az úr, azzal fogta az ördögöt és magával vitte.
Azután minden annak rendje s módja szerint történt. Az úr minden reggel odahívta magához az ördögöt. Az engedelmesen letérdelt, ő pedig elsorolta az aznapi feladatokat. Az ördög munkához látott, és gürcölt egész nap. Ha éppen nem dolgozott, pihent egyet vagy játszott, de mindig azt tette, amit parancsoltak neki.
Néhány hónappal később aztán ez úr összeakadt a városban az egyik régi barátjával. Úgy megörült a váratlan találkozásnak, hogy minden másról megfeledkezett. Betértek egy fogadóba, egyik korsót a másik után hajtották fel, aztán megvacsoráztak, majd újra ittak, egyre többet, végül pedig a bordélyházban kötöttek ki. A hölgyek jóltartották a két barátot, és másnap reggel a mi emberünk egy idegen szobácskában ébredt. Először nem tudta hol van, ám lassacskán derengeni kezdett mindaz, ami történt, s hirtelen eszébe jutott az ördög. A barátja már elment. Kifizette a hölgyeket, akiket most egészen másnak látott, mint ahogy az előző estéről emlékezett, és hazasietett. Mikor belépett a kertbe, már sejtette, hogy valami ég. A konyhából füst szállt ki. Berontott a házba, és meglátta az ördögöt, amint a fapadlós konyhában ülve szítja a tüzet, s a nyílt láng fölött nyárson süti a szomszéd gyereket.