2026. május 15.–június 6.
art quarter budapest – Attic (Budapest XXII. Nagytétényi út 48-50.)
Megnyitó: 2026. május 14., 18 óra
Megnyitja: Hornyik Sándor művészettörténész, az MTA doktora
Az első body farmot egy amerikai törvényszéki antropológus hozta létre 1981-ben, annak okán, hogy a bűnügyi szakemberek nem tudtak eleget az emberi test bomlási folyamatairól. A Tennessee Egyetem Antropológiai Kutatások Intézetéhez tartozó terület megfelelő viszonyokat teremtett a testek tanulmányozásához – részben ez a rezervátumszerű létesítmény inspirálta Győrffy Lászlót egy saját Body Farm-projekt kidolgozására, melyben az emberi komposzt életet adó alantas anyagként működik, míg a földdel való közvetlen kapcsolat a hibrid testképek megteremtésében is szerepet játszik, „hiszen a föld a világ húsa, melyben a kövekkel, állatokkal és a szörnyekkel is osztozunk” (Miklósvölgyi Zsolt – Nemes Z. Márió).
A Győrffy-féle Body Farm egy disztópikus nekro-agrárium modelljében lép színre, egy olyan, egyszerre privát és közösségi kerteket is megidéző fikcióként, melyben a halál csak a kezdet: ez az izolált tér poszthumán képzetek tenyésztésének/termelésének terepévé válik. A Body Farm-ciklus terve már 2014-ben megszületett, és az azóta többszőr hat láb mélyre temetett, majd újra előásott koncepció folyamatosan beszivárgott Győrffy kibontakozó műveibe, de önálló műegyüttesként csak mostanra öltött testet, mégpedig egy háromrészes, nem-lineáris kiállítási program formájában, melynek első felvonása az aqb emeleti Attic terében kap teret.
A Body Farm III (A hagyaték) a történet végével indít. A hagyaték anyagát egy meg nem határozható időben keletkezett és nemrég felfedezett fiktív gyűjtemény képezi, amelyet egy ismeretlen művész hozott létre a projekt dokumentálása céljából: a Body Farm Doomboard / 24 egyperces csend akvarellsorozata a hajdani Body Farm terveit mutatja be, a kiállítás gerincét pedig kézzel festett kerámiamunkák alkotják, Győrffy eddigi legterjedelmesebb szobrászati ciklusaként. A Body Farm bezárt, lakói eltűntek, a kísérleteket leállították, ám az aktív síremlékként is funkcionáló kisplasztikák és papírmunkák jelzőkövekké válnak a veszteség feldolgozásának privát útvesztőiben. A felejtés/emlékezés és az újrakezdés momentumai melankolikus és weird formarelációk összjátékaként törnek a felszínre, melyekben a művészre jellemző karneváli horroresztétika minduntalan az absztrakció hallgatásába torkollik.