Korodi Luca (1975) festészetében a természeti, városi vagy indusztriális táj gyakran elmosódottan, rétegzetten jelenik meg. Jellemző rá a kísérletezés; képei sokszor olyan hatást keltenek, mintha bemozdult fényképek vagy digitális képhibák (glitch) lennének. Szívesen lép ki a háromdimenziós térbe, installációi érzékiek és mindig valamilyen szociológiai, filozófiai problémára reflektálnak.
A Föld bőre című munkádra lehet úgy is gondolni, mint egy főcímre, ami alá az elmúlt években több fejezet is íródott?
Igen, ez egy gyűjtőnév lett. Kellett valahogy jeleznem, hogy bizonyos munkáim egy irányba mutatnak, bár különböző projektekben mutatom be őket. Ebben a sorban az első a 2012-es Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában rendezett kiállításom volt. Efemer megjelenés, installációs formában: üvegtörmelékből kialakított mandala-szerű forma volt a tér közepén, amihez saját gyűjtésű sörös és boros üvegeket használtam. Leáztattam a címkéket és összetörtem őket, a folyamatnak is volt valami rítus jellege. A bemutatott munka arra a globális krízisre utalt, ami már ott tornyosult valahol felettünk. Tehát a nyomor, vagy az, hogy nem lehet tervezni. Hogy fölborul az egyensúly. Az akkori festményeimben ez mind benne volt. A megnyitón Kovács Feri, a Gentry Sultan és az akkori The Pastorz zenésze egy trombitával egyetlen hosszú hangot fújt. A hang zengett a romos térben.
Akkor még nem tudtam, csak az intuíció szintjén, hogy mit is akarok pontosan.
Hogyan és mikor mélyültél el ebben a témában jobban?
A kiállítás bezárása után nem sokkal utaztunk el Berlinbe, és itt a HKW-ban (Haus der Kulturen der Welt), ahol általában kultúrantropológiai és művészeti kapcsolódású kiállításokat rendeznek, láttam egy kiállítást, aminek a középpontjában a Whole Earth Catalog volt. Ez nagy hatással volt rám. A három szinten berendezett kiállításban egy hatalmas anyag volt látható a globalizációról. Akkor hallottam először az antropocén korszakról, és a Whole Earth Catalog című, 1968 és 1972 között Kaliforniában megjelent nagy hatású folyóiratról is. A Katalógus olyan, mint egy ős-számítógép, mert ez még abban az időben keletkezett, amikor nem volt internet. A fő témája körülbelül az, hogy hogyan élhetnénk szimbiózisban a Földdel.
Volt rá lehetőséged alaposabban átnézni ezt?
Kaptam kölcsön egy példányt, ami tartalmazza a négy év alatt kiadott összes folyóiratszámot. A kaliforniai ellenkultúra két híres figurája, Buckminster Fuller és Stewart Brand, akik szerkesztették, azt vallották, hogy az embernek magának kell kialakítania saját környezetét. Ehhez pedig eszközök kellenek: könyvek az ökológiáról, napkollektor-tervek, kerti szerszámok, korai számítógépek vagy éppen hátizsákok. Ilyen gyakorlati dolgokhoz adtak “eszközöket”, de szó van benne mindenféle kapcsolódó dologról, beleértve a gyarmatok problémáját, az alapjövedelem kérdését, de a különféle vallásokra, meg a filozófia, az építészet, a jövő építészeti kérdéseire is kitér, tárgyalja az alapjövedelem kérdését (közgazdászok a ’60-as években számolták ki, hogyan tudnának a társadalmak ennek a bevezetésével jól működni), de vallási és filozófiai könyveket is ajánlottak benne, szóval minden olyan témát magába foglal, ami elősegítette volna egy világnak a létezését, ami nem olyan, mint az, amiben most élünk, bár kissé tudományos-fantasztikus jellegű.
Amiről én elkezdtem gondolkodni művészileg, az kapcsolódik ezekhez a gondolatokhoz. Már a 2012-es, Rumbach zsinagóga-beli kiállításomon, egy valamikori szakrális térben is kozmikus felütéssel és hangvétellel próbálkoztam.
Milyen további gyakorlati, művészeti megmutatkozásai voltak később ennek nálad?
Nem sokkal a berlini út után, 2014-ben a Kiscelli Múzeum felkérésére megcsináltam az Antarktiszt is üvegtörmelékből az Elemi részecskék című kiállításom keretében. Kemény István nyitotta meg; egy költői szöveget írt rá, nagyon jó volt! Az nagyon fontos volt, hogy efemer jellege legyen, ezért egy gyárból kértem üveghulladékot (amit a kiállítás zárása után vissza is adtam), azt szórtam ki, és abból lapátoltuk össze a hósapkás Antarktiszt (ami egyébként formailag egy agyra emlékeztetett). A négy-öt méter hosszú, három köbméternyi kiszórt hulladékból egy üveg szőnyeg lett a főhajóban, amire egy projektorral fölülről vetítettem rá az Antarktiszt. Az üveg darabokra vetülő fény fényes pontokat szórt ki a templomtérbe csillagszerűen, ettől kicsit olyan lett, mint egy planetárium. És persze képeket is kiállítottam egy másik apszisban; ezek futurisztikus városi tájakat ábrázoltak elmozdulásban.
A középnemzedékhez tartozó, aktív képzőművészként jelenleg doktorandusz vagy az MKE-n. Miért most illesztetted be a kutatást ilyen szinten az életedbe?
2005-ben kezdtem el Pécsen Tolvaly Ernőnél. Aztán őt sajnos 2008-ban egy betegség miatt elvesztettük. Most Budapesten folytatom, évekkel később újra jelentkeztem. A doktori munka ideiglenes címe: Erőforrás Művészet és kortárs megjelenések.
Ha nem festesz, nem egy installáción vagy a leendő DLA-n dolgozol, hogyan élsz?
A pályám, karrierem nem építkezés volt, csak valami folyamat, egy tevékenység, ami soha sem szakadt meg igazán. Párhuzamosan kellett a megélhetésért küzdeni és közben alkotni. Nagyon rossz vagyok önmenedzselésben. Nem is lenne időm rá, mert vagy festek, vagy olvasok, vagy valamit mást csinálok, kiállításra készülve. Másképp szocializálódtam, mint a mostani fiatal nemzedék.
Milyen a megélhetés kérdése?
Sosem volt állandó munkahelyem, de időről időre elmegyek a filmgyárba egy-két hónapot dolgozni. Tavaly nyáron is voltam 13 méter magasban tizenkétórázni naponta. Csinálom egy-másfél hónapig maximum, aztán kiszállok. Moebius néven rajziskolát és workshopokat csináltunk sok évig művész barátokkal. Ez valamiféle idealista, szabadiskola jellegű dolog volt, amiben inspiráltunk fiatalokat, átadtuk a saját tapasztalatokat. Mostanra néhány tanítvány maradt. Emellé a doktori ösztöndíj nagyon jól jön, bár az elég kevés. Néha Sívának kell lenni 🙂
Volt három olyan évem – körülbelül 2007-től 2009-ig – amikor szerződésben voltam a Virág Judit Galériával. Egy csomó gyűjtő megismerte a nevemet, és tudtam szabadon festeni, külföldi bemutatkozásra is volt lehetőség. Ebben az időszakban rengeteg mindent ki tudtam próbálni a festészeten belül, még akkor is, ha a galériában sajnos nem tudtak örülni annak, hogy minden évben olyan anyagot csinálok, ami teljesen másmilyen mint az előző. Én persze látom az összefüggést az anyagaim között. Végül is csináltam ott jó pár önálló kiállítást, amiből sokat eladtak. De aztán 2008-ban jött a válság, és a következő évben véglegesen elbúcsúztak tőlem. Jelenleg a Neon Galériánál vagyok.
Ha úgy alakult volna az életed, hogy elmégy ebből az országból a pályád elején, nagyon másképpen alakult volna a szakmai életed?
Másodévesként nyertem egy díjat, 200.000 forinttal járó ösztöndíjjal támogatott egy alapítvány a Képzőn keresztül. Kedden megkaptam a pénzt, és pénteken már ültem a repülőn, mentem Londonba egy szupernyolcas kamerával. Egy hónapig voltam ott, ami alatt beadtam a jelentkezésemet a Royal Academy of Fine Artsra. Sok mindent tapasztaltam. Pár hét múlva megtudtam, hogy fel is vettek, csak a tandíj negyedét kellett volna fizetnem. Itthon azonban kiderült, hogy abban az évben már nem ad Soros támogatást művészeknek. Úgyhogy maradtam itt. Nem bánom, így más irányt vett a sorsom.
A művészet folyamatos az életemben, nem hagytam abba akkor sem, ha éppen káosz és csőd volt. Ha azzal tennék félre művészeti ötleteket, hogy majd valamikor megcsinálom, sosem készülnének el. Ha máshogy nem is, legalább vázlat szinten megcsinálom. Azért is akartam műterem lakásban lakni, mert akkor kialakul egy szép együttélés azzal, amit csinálsz, mert mindig benne vagy. Szóval az örökségemet, egy öröklakást műteremlakásra cseréltem. Ezt nem örökölhetik a gyerekeim, az életünket így viszont jobban tudtam menedzselni. Úgy hívom ezt, hogy műtermi ökoszisztéma. Igaz, emiatt időnként úgy érzem, innen egy kicsit ki kell mozdulni.
Ezt hogyan oldod meg? Utazol?
Az utazás mindig is része volt az életemnek. Persze az is nagyszerű, ha kiállításom van külföldön. Van bennem valami genetikus nomád. A világ 2012 óta is sokat változott, a technofeudalizmusnak kiszolgáltatott világban élünk. Humanitárius katasztrófák vesznek körül mindenütt, itthon pedig, úgy érzem, egy totalitárius állam felé tartunk. Ez nagyon fullasztó tud lenni. Mint egy belső emigráció, sok helyszíntől, lehetőségtől elzárva.
Hol jártál, jártatok legutóbb?
Legutoljára Üzbegisztánban, Kirgizisztánban és Tadzsikisztánban voltunk Tamással. A selyemút egy szakasza ez; csodálatos helyek, a régi Irán területei rengeteg kulturális emlékkel, egyben jelenleg különféle módon totalitárius államok ezek. Mindig fillérekből utazunk, a legminimálabb módon; meglepő, de én nem is érzem másképp jól magam. És ezek az utak belefolynak abba, amit művészileg csinálok.
Az utazások alatt jegyzetelsz vizuálisan?
Persze. És hangot is gyűjtök. Ezek meg is jelennek bizonyos munkáimban.
Most éppen min dolgozol?
Kollázsokat készítek, meg uszadékfákkal is dolgozom a 2b Galériában szerveződő májusi csoportos kiállításra. Nem jellemző, hogy felkérnek csoportos kiállításban való részvételre, Most viszont Szilák Andi felkért a Doktori Iskolából. Nyertünk egy Együttműködési pályázaton a DLA-n, négy művésznő közös megjelenése több helyszínen zajlik majd. Az első bemutató a 2b-ben lesz látható május végén.
Az alaptéma az emlékezés, a transzgenerációs trauma feldolgozása. Többféle hozzáállással dolgozunk. Én ehhez a témához csak nagyon absztrakt módon tudok nyúlni, nem fogom leírni a nagyszüleim történetét – mint ahogyan az anyai nagyapám is, akit sokszorosan hurcoltak meg a háború alatt és a bolsevista rendszerben egyaránt, inkább detektívregényeket meg limonádékat írt a saját valós történetei helyett. Arra gondoltam, hogy egy olyan analógiát találok, amivel lehet dolgozni. Az uszadékfa alkalmas lesz erre, a Dunában is úsztak tetemek… Egész ősszel meg télen nagyobb uszadékfákat hurcoltam haza a dunai ártérből. Az a terület nagy hatással van rám. Van benne valami erő; visszarendeződés, örökös körforgás, káosz és entrópia.
Úgy dolgozol majd ezekkel, mint egy szobrász?
Kicsit el akarom idegeníteni, hogy ne legyen Arte Povera-s hangulata. A kiállításmegnyitó előtt nem szoktam beszélni nyilvánosan a művekről, ezért most sem árulnék el többet az új anyagról. De jó lesz!