A kiállítás családi emlékekből, személyes hiány- és veszteségtapasztalatokból, valamint a generációkon (vagy akár különböző létformákon) át öröklődő mintázatok formáló erejéből építkezik. A művek a sodródás mentén mesélnek arról az állapotról, melyet folyamatában nem, ám lenyomataiból annál inkább ismerünk: a kivájt járatokból, a szélben elillanó félmondatokból, a víz csobogásából, az erekben áramló Életből.
A „sodródó hasadék” Jan Vansina történész és antropológus fogalma nyomán az élő emlékezet és a régmúlt közötti résre utal. A kiállítás azt vizsgálja, hogyan élnek tovább ezek a rejtett történetek családokban, testekben, tárgyakban és Budapest tereiben. Az aktuális háborús helyzetek ismét felszínre hozzák a feldolgozatlan múlt sebeit, újabb traumákat és örökségeket teremtve. A művek így nemcsak az emlékezés és felejtés kapcsolatára reflektálnak, hanem az empátia, a figyelem és a nézőpontváltás szükségességére is.