A Műcsarnok Magyarország leginspirálóbb kiállítási tere. Amikor teljesen üres, akkor a legszebb. A tiszta fehér falak várják, hogy alkalmas és a termeket megfelelően használni képes eszme, elgondolás nyomán megteljenek művészettel, a közönségnek alkalmat teremtve a méltó találkozásra. Megfelelő: mert a tér nem kicsi, de nem is túlságosan nagy, tehát épp alkalmas olyan bemutatóra, amely optimálisan kitöltheti egy-egy látogató kiállítás-nézési, figyelmi potenciálját (nálam ez általában maximum 3 óra). Úgy, hogy nem hagy hiányérzetet, minden bemutatott mű az egyéni érdeklődés függvényében elégséges „láthatási időt” kaphat, tehát méltó módon jelenhet meg. Megtörténhet a művek dialógusa egymással, a térrel, a látogatóval.
Abban a szerencsében volt részem, hogy több alkalommal is láthattam ezeket a tereket teljesen üresen, bár nem mostanában. Gondolom, nagyon nem változhattak, még ha az elmúlt mintegy másfél évtizedben alig jutottam túl a lépcsőkön. Nem idézek itt föl minden tapasztalatot, amit a termekben szerezhettem. Az 1996-os január végi hatalmas havazás ellenére, vagy épp ezért A pillangó-hatás kiállítás látogatottsága kivételes volt.
1999-ben új Perspektíva nyílt, pusztán a megnyitóra több, mint négyezren jöttek el, míg a kapcsolódó konferencián előadott többek közt Friedrich Kittler, Marosi Ernő, Otto Rössler, Zbigniew Rybczynski, Peter Weibel, Wilheim András, Siegfried Zielinski.
2002-ben egy újabb „téveszme” jegyében a Látás – kép és percepció rendezvénysorozat alkalmából a homlokzati installáció különös figyelmet keltett: „ezek az idióták fordítva rakták fel a molinót” – mondta volna a legendárium szerint egy járókelő. Valójában a budapesti Őszi Fesztivál nyitó eseményeként a C3 Alapítvány és a Műcsarnok rendezte kiállítás célja volt „az emberi látás mint történeti, kulturális, technikai, neurobiológiai módszerekkel egyaránt megközelíthető aktív folyamat bemutatása műalkotások, demonstrációs táblák, eszközök és az interaktív multimédia segítségével. Korábbi, nagy sikerrel lezajlott kiállításainkoz, A Pillangó-hatáshoz és a Perspektívához hasonlóan jelen esetben is célunk a téma átfogó, tudományos, történeti kontextusának megteremtése, a bemutatóhoz kapcsolódó vetítéssorozat, előadások szervezése, kiadványok megjelentetése.”
Kitérhetnék olyan kiállításokra, amelyeket méltán vagy méltatlanul támadások értek, vagy megjárták a „külföldet” is (import-export), de most nincs kedvem hosszút írni, értelmét sem látom. Aminek értelme lehetne, a célok világos meghatározása, még akkor is, ha esetenként félreérthetők, például a „Jót s jól!” (Kazinczy Ferenc: A nagy titok). Világos alatt azt értem, hogy érdemes megvalósítani. Például „a vizuális kultúra nagyobb volumenű” bemutatása illetve „a kortársként meghatározott művészet magas szintű” prezentálása szerintem nem vagy-vagy. Talán is-is. Míg a „magyarországi képzőművészetről kialakított átfogó kép … megrajzolása” nehezen értelmezhető kiállítótermi vállalkozás – egy-egy aktuális „helyzetkép” vagy „pillanatkép” viszont igen. Vannak rá példák és általában segítheti „a művek autentikus bemutatása révén az értő, támogató befogadói magatartás kialakulását.”
