Kurátori munkádat követve szembetűnő, hogy olyan projekteket kezdeményezel, vagy olyanokban veszel részt, amelyek a kortárs kelet-európai művészeti gyakorlatot egy szélesebb nemzetközi kontextusba integrálják. Vajon a kelet-európai művészet integrálása még mindig külön erőfeszítéseket igényel? Miért zárkóztál el a „kelet-európai” kifejezés használatától a tegnapi előadásodban?
A kelet-európai művészet egész fogalma rendkívül problematikus. Leginkább is idézőjelben használnám, mert ez a terminológia egyszerűen rossz. Nem hiszem, hogy létezik olyan jelenség, hogy Kelet-Európai művészet: ezt 1989 után mi magunk találtuk ki. Ha emlékszel, 1989 előtt nem volt Pozsony és Varsó, vagy Pozsony és Budapest között ilyen kommunikáció, hacsak nem politikai nyomásra. Mindez a rendszerváltások után indult meg, szinte egy piaci stratégiaként, annak érdekében, hogy a figyelmet a régióra irányítsa. Nem gondolom, hogy a valamikori szocialista országokban születő művészet megfelelően integrálva lenne. Ha azt kérdeznéd, kinek a felelőssége ez – azt mondanám, a miénk. Több okból is: eleinte arra vártunk, hogy észrevegyenek, felfedezzenek minket, ahelyett, hogy mi magunk kezdeményezők lettünk volna ebben. És mivel a felfedezés elmaradt, egyfajta áldozati szerepet vettünk magunkra, hogy az elmúlt rendszer, a globalizáció stb. áldozatai vagyunk, és nem tettünk proaktív lépéseket.
Szóval úgy gondolod, nincs ilyen értelemben közös alap? Nincs közös háttér?
Nem, nem gondolom, hogy valaha is lett volna. Amink volt, az egy totalitárius rendszer negyven éven keresztül…
Ami mégis sok mindent meghatározott, még azt is, hogy ma hogyan tekintünk bizonyos dolgokra.
Az izoláció ténye volt meghatározó. De erre nem specifikusan poszt-kommunista művészeti gyakorlatként gondolok, nem hiszen, hogy ilyesmi létezne. Amiben osztoztunk, az az izoláció negyven éve, a totalitárius rendszer megtapasztalása, de nem gondolnám, hogy létezik egy ilyen sajátos narratíva vagy hasonló poszt-kommunista művészeti gyakorlat. Soha nem az úgynevezett keleti európai művészettel volt dolgom. Nem tudom, mi az. Meg kell fosztanunk ezt a kifejezést mitikus jellegétől, fel kell ismernünk, hogy vannak jó és kevésbé jó művészek, jó és kevésbé jó kurátorok, és ezt kell minden esetben szem előtt tartani, legyenek azok keleten vagy nyugaton, a Közel- Keleten vagy Dél-Afrikában. Ha ezt a gondolkodásbeli változást elérjük – ti. hogy nem az a kérdés, hogy valaki keleti vagy nyugati-e, hanem hogy jó vagy gyengébb művész, jó vagy gyengébb kezdeményezés – akkor hirtelen az egész helyzet megváltozik.
Visszatérve a tegnapi konferencia témájához: a jól működő intézményi rendszer hiánya itt másféle kurátori stratégiák alkalmazását kívánja meg annak érdekében, hogy a művészeti produktumok máshonnan nézve is láthatóakká váljanak.
Ez így van, de ez attól még nem sajátosan kelet-európai jelenség. Ljubljanában például egy elképesztően jó, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező intézményi infrastruktúra működik. Budapesten rengeteg intézményt találunk; egyik poszt-kommunista országban sincs például Ludwig Múzeum, és azt azért be kell látni, hogy ez egy nemzetközi rendszer része. Sem Szlovákiában, sem Prágában vagy Ljubljanában nincs ilyen nemzetközi, nyugat európai művekre alapozott gyűjtemény. Miért ne használnátok ki az ebben rejlő lehetőségeket?
Talán mert a méret nem egyenesen arányos a kortárs művészeti életben kifejtett aktivitással…
Igen, az intézményi struktúra más téma, mint amiről az előbb a régió kapcsán beszéltünk. Azt gondolom, van kiemelkedő közép- és kelet-európai művészeti termelés, csak a rendszer, a körülmények, amelyek között ezek születnek, eltérnek a nyugat-európai sztenderdektől. Ez a legfőbb eltérés, ha gondolod, ez a közös Közép-Kelet- Európában. De ettől még nem a művészeti gyakorlat specifikus, csupán az a körülményrendszer más, amelyben megvalósul.
Miként vonod be a régió művészeit a projektjeidbe?
Sokat dolgozom velük, de soha nem tekintem őket kelet-európai művészeknek. Roman Ondakról van szó például, aki Pozsonyban él és dolgozik, Pavel Althamerről, aki Varsóban, és így tovább, de ezek a művészek nem a régió képviselőiként lettek kategorizálva. Ha mondjuk Willem de Rooij-jal dolgozom, őt sem hívom nyugat-európai művésznek. Amíg ezt a tudást nem sajátítjuk el, addig semmi nem változik, nem valósulhat meg folyamatos együttműködés.
Nézzük meg ezt a kurátori karrier oldaláról is. A tied ebből a szempontból egészen kivételesnek mondható, hiszen úgy vagy jelen a nemzetközi színtéren, hogy eközben nem vesztetted el a régióhoz fűződő kapcsolataidat. Vajon a tény, hogy ez a fajta karrier szokatlan errefelé, a lehetőségek hiányára vezethető vissza, vagy mindez személyes elhivatottság és erőfeszítés kérdése.
Személyes elhivatottságról, bizonyos tekintetben személyes ambíciókról van itt szó. Munkám kezdetén sokat gondolkoztam, hogy kitaláljam, mi módon tud ez a két dolog kapcsolatban maradni. A nyugatról érkező kurátorok nem fognak addig a régióban tevékenykedő művészekkel dolgozni, amíg egészen jól nem ismerik őket. Előnyt jelent, hogy én közelről ismerem ezt a területet, tizenkét évig dolgoztam itt, nem csak Szlovákiában, de egész Közép-Kelet-Európában. Most nyugat-európai kontextusban dolgozom, tehát megvan arra a lehetőségem, hogy kapcsolatot létesítsek e két fél között. Nem szabad a lehetőségekre várni, meg kell teremteni őket. Semmi nem jön magától, nem fognak munkát ajánlani csak úgy, ez nem így működik. Hollandiába személyes okok miatt költöztem, nem azért, mert valaki egy kitűnő álláslehetőséggel keresett volna meg. Őszintén szólva, akkor azt gondoltam, hogy hiszen annyi elismert projektet csináltam már, igazán felkérhetnének valamire. Mégis valójában évekig tartott, amíg munkát találtam Hollandiában. Korábban tanítottam egyetemi tanszéken New Yorkban, a Manifesta 3 kurátora voltam, de ez senkit nem érdekelt akkor. Mindez arra vezetett rá, hogy nem születnek másként lehetőségek, csak ha mi magunk megteremtjük őket.
Az életrajzod alapján egyenesen felfelé ívelőnek és nagyon tudatosan tervezettnek tűnik a pályád.
Örülök, ha így tűnik…de őszintén szólva, amikor Utrechtben kezdtem dolgozni, a város egyáltalán nem volt művészeti szempontból ismert, sokan csodálkoztak is, hogy mit fogok én ott kezdeni. Másrészről viszont, ha valami már eleve nem jól működik, akkor nem kell attól tartani, hogy belebuksz – csak jobb lehet. Büszkén mondhatom, hogy mára a BAK az egyik legdinamikusabban működő művészeti intézmény Hollandiában. Másfajta, arrafelé kevésbé ismert tapasztalataim vannak, szélesebb látóköröm és lehetőségem van olyan művészek meghívására, akik ott még ismeretlenek- de hadd mondjam még egyszer, soha nem közép-, vagy kelet- európaiként mutatnám be őket, az elképesztő ellentmondás volna.
A BAK elődje a helyi művészek fórumaként jött létre. A te érkezéseddel a helyzet megváltozott, nemzetközibbé lett. Nem okozott ez konfliktusokat? Nem hibáztattak azért, hogy elfoglalod a helyet és kizárod a helyi szcénát?
Ez tűnhet ellentmondásnak, és kezdetben valóban az is volt. Hatalmas ellenállásba ütköztem, hatalomátvételt emlegettek, a helyi művészek úgy érezték, elveszítettek egy platformot.
És így történt?
Nem, nem történt így. Sokszor és nagyon határozottan próbáltam amellett érvelni, hogy a nemzetközi-helyi megkülönböztetést – a sajátságokat nem feladva – jónéhány szinten le kell bontani, mert ha nem így teszünk, akkor hierarchiát teremtünk, előre sorolva a nemzetközit, másodvonalba a lokálisat. Sok évbe telik belekerülni a nemzetközi körforgásba, de ha mindannyian beismerjük, hogy erre törekszünk, akkor felszámolódik a hierarchia. Természetesen vannak olyan helyi művészek, akiket nem szeretnék kiállítani, de nem érzem annak a kényszerét sem, hogy évente egyszer utrechti művészek munkáiból csináljak kiállítást – nem is teszem. Más lehetőségek is vannak a városiak bevonására a kulturális cserekapcsolatokba.
Említenél néhányat?
Ezek nagyon különbözőek lehetnek. Például sok előadást és beszélgetést szervezünk, sokszor hívunk meg embereket, nem feltétlenül arra, hogy a pódiumról szóljanak, de hogy olyan beszélgetésekbe vonjuk őket, ahol az előadó és a közönség nincsenek elválasztva egymástól. Az elrendezés nagyon különbözik attól, amilyen a tegnapi konferenciáé volt például, hogy az egyik oldalon a pódium, a másikon a hallgatóság kap helyet – ezt meg lehet szüntetni és akkor mindenki egy szintre kerülhet. Felejtsük el a mikrofont is: akinél mikrofon van, az kiemelt helyzetbe kerül a többiekhez képest, ez megint csak hierarchiát teremt. Másféleképpen is lehet ezekkel a helyzetekkel dolgozni. Különösen ügyelünk a saját aktivitásunk dokumentálásának mikéntjére. Kapcsolatban vagyunk az utrechti helyi tv-vel, rendszeresen készítünk filmeket azokról a művészekről, akik a városban élnek vagy dolgoznak, mert szeretnénk nyilvánosságot adni annak, ami ott zajlik. Ezek a felvételek bekerülnek az arhívumunkba, ott mindenki számára hozzáférhetőek – és ez tényleg egy elég professzionális dokumentáció. A felsoroltakat csak példának szánom arra, milyen különböző módszerekkel dolgozunk, amelyek az említett megkülönböztetések meghaladására hivatottak.
Beszéljünk a helyi közönségről. Őket hogyan éritek el a programjaitok számára?
A közönség kérdése Hollandiában bonyolultabb dolog. Amszterdamban élek és Utrechtben, ebben a háromszázezer lakosú városban dolgozom, ami tényleg kicsi, de ennek is van egy óriási előnye a központhoz képest úgymond, mivel teljesen másfajta koncentrációt tesz lehetővé. Néha, amikor másra kell figyelnünk, becsukjuk az ajtókat, nem csinálunk kiállítást. Az emberek felismerik, amikor meg akarjuk szólítani őket, és ez az elkötelezettség más lehetőségeit nyújtja számunkra. Hollandiában a városok annyira szorosan kapcsolódnak, olyan közel vannak egymáshoz, hogy szinte egy nagyvárosként működnek. Azt is mondhatjuk, hogy a helyi egyben a holland közönség. Mivel mi egy nagyon kicsi, tulajdonképpen vidéki intézmény vagyunk, meg kellett találnunk azokat a saját utakat, amelyeken eljutunk a közönséghez. Ez pedig nem csak azokat jeleni, akik ténylegesen belépnek az ajtón, de azokat is, akik így vagy úgy, de találkoznak a tevékenységünkkel – olvassák például a kiadványainkat. Meghívók helyett inkább kis kiadványokat jelentetünk meg, háromezret minden alkalommal, ezeket küldjük szét. Arról szól mindez, hogy hogyan tudsz ismereteket közölni arról, amivel foglalkozol, anélkül, hogy elvárnád, hogy a közönség odajöjjön.
Hányan dolgoztok a BAK-ban tulajdonképpen?
Azt is fontos megemlíteni, hogy a BAK-kal – amiként azt a neve is mutatja – alapot, bázist akartunk teremteni, egy minimálisan szükséges struktúrát. Ez nem jelenti azt, hogy kicsiben gondolkodnánk, épp ellenkezőleg: nagyszabású projekteken dolgozunk, amelyek messze meghaladják az éves támogatásunkat. Csupán három alkalmazottunk van, de amikor nagyobb dologba fogunk, az intézménynek megvan arra a kapacitása, hogy felduzzadjon, mivel számosan vannak akikkel rendszeresen dolgozunk együtt, de csak akkor, ha konkrét munka van. És amikor lezajlik az adott projekt, minden visszatér a kiindulási minimumhoz. Ez fantasztikus, hiszen nem cipeled állandóan egy nagy intézmény terhét, aminek az a veszélye lenne, hogy konzumálni kényszerül magát. Ez nem csak a pénzügyi fenntarthatóságról szól, annál is fontosabb, hogy az emberek sokkal inkább motiváltak maradnak így. Amikor együtt dolgozunk – egy évig vagy csak két hétig, nem igazán ez számít, projektje válogatja – motiváltakká válnak és legközelebb újra számíthatunk rájuk. Ez tényleg inspiratív munkamódszer.
Kathrin Rhomberggel együtt a Tranzit programigazgatója vagy, amely egy fura lebegő struktúra, flexibilis és produktív, valódi újdonság a régióban. Kivételes lehetőségei és szabadsága van ennek a programnak, amelyeket egyben tovább is ad mások felé. A tökéletes intézmény egy megjelenési formája lenne?
Ebben az értelemben valóban az. A Tranzit szó időn és téren való átlépést jelöl. Lendületesség tekintetében is ideálisnak mondható. Mindemellett az is része a struktúrának, hogy egy nap megszűnik; nem tart örökké. A Tranzit egyfajta mobil egység arra, hogy bizonyos periódusokon átíveljen, de meg is szűnhet rögtön, mihelyst azt gondoljuk, hogy már nincs szükség rá.
Kinek a döntése ez?
Több döntéshozatali szint létezik. Természetesen számolni kell azzal, hogy egy gazdasági társaság, az Erste Bank áll a Tranzit hátterében, olyan felvilágosult gondolkodású emberek vezetésével, akik nyitottak azon új típusú gyakorlatok megértésére, amelyekkel mi foglalkozunk. Például elfogadják, hogy a gondolkodás, mint olyan is támogatható. Ez elég egyedülálló vonás. De a struktúrára visszatérve, mi vagyunk a programigazgatók, mi kezdeményeztük a projektet. Ennek jelenleg három elágazása van: egy Pozsonyban, egy Bécsben, és egy Prágában. Az ottani közreműködők, akik valóban ismerik a helyzetet, ők döntenek arról, hogy az adott helyen mire van igény. Név szerint Boris Ondreicka Pozsonyban, Vit Havranek Prágában és Georg Schölhammer Bécsben. Ez egy nem hierarchikus, autonóm struktúra; egy közösség, akik hisznek és bíznak egymásban. A döntések a közösségen belüli egyeztetések útján születnek meg.
Különbözőképpen is működik e három egység az adott művészeti és intézményi környezetnek megfelelően?
Igen, minden országban egyéni módon. A lokális helyzet érzékeny analízisére építenek és a hiányokat veszik célba.
A projektek értékelése is közösen történik?
Megbeszéljük a projekteket, de alapvetően megbízunk azokban az emberekben, akik csinálják őket. Tudod, én például sokáig éltem és dolgoztam Pozsonyban, mégsem értem már egészen pontosan az ottani közeget. A mi szerepünk Kathrinnal inkább az, hogy a nemzetközi szcénán belül biztosítsunk támogatást. A projektek megbeszélése arról szól, hogy meg tudjuk egymást érteni, nem pedig arról, hogy leszóljuk őket. Akik Pozsonyban, Prágában, vagy Bécsben dolgoznak a Tranziton, sokkal jobban tudják, mire van szükség ott, mint azt mi valaha is el tudnánk képzelni.
A Tranzit azt mondja magáról, hogy inkább személyeket vagy kisebb programokat támogat, mintsem intézményeket vagy gigantikus projekteket. Te személy szerint hogyan állsz ehhez a munkamódszerhez?
Nem hiszek a nagy intézményekben. Nem elég gyorsak ahhoz, hogy megértsék, mi is zajlik manapság a művészeti világban. Egyénekben hiszek. Azt gondolom, Magyarországgal is ez a probléma: rengeteg nagy intézmény van itt, amelyek – és ez abszolút a privát véleményem – nem tartanak lépést azzal, ami nemzetközi szinten történik. Azért látom így, mert mintha Budapestnek nem lenne meg a saját története. Emlékszem, hogy amikor először ide érkeztem rengeteg emberrel találkoztam, rengeteg egymásnak ellentmondó történetet hallottam. És ezekből ilyen rövid idő alatt egyszerűen nem lehet összeállítani egy sajátot…
De ez lehetetlen is, amennyiben nincs valamiről előzetes tudásod és az időd is korlátozott. Nem gondolom, hogy ez máshol másként lenne.
Ez így van. Viszont más országokban vannak emberek, akik nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeznek és – hadd egyszerűsítsünk – mind a lokális, mind a nemzetközi helyzetet jól ismerik.
Én úgy látom inkább, hogy itt nem a saját történetek hiányáról van szó, hanem arról a képességről, hogy hogyan tudjuk ezeket láthatóvá és érthetővé tenni, egyszóval, hogyan kommunikáljuk őket.
Ez a fordítás kérdése. Egy nemzetközi kurátornak általában egy-két napja, jobb esetben egy-két hete van egy adott helyszín megismerésére, nincs lehetősége az egyéni sajátságok feltérképezésére. Tényleg nem, hacsak nem építjük át az egész rendszert!
Milyen képességek megléte szükségeltetik egy ilyen moderátori vagy mediátori szerep betöltéséhez?
Bárcsak volna receptem erre! De ha ragaszkodsz hozzá, különböző személyek, művészek, nyilvánosan szerepet vállaló értelmiségiek, írok, kurátorok csoportjára gondolok, akik ismerik Budapestnek azt a bizonyos, figyelemre méltó pozíciókról és művészi gyakorlatokról szóló narratíváját. Az volna a céljuk, hogy a helyi közeget intellektuálisan táplálják, ugyanakkor pedig a nemzetközi vérkeringésbe kapcsolják. Milyen volna, ha a meghatározó nemzetközi szereplőket megismertetnétek azzal, ami itt történik?
Említetted, hogy Magyarország gyengén van jelen a nemzetközi színtéren. Itt a pillanat, hogy megkérdezzem, hogyan látod a Tranzit jövőjét? Különösen az érdekelne, hogy Magyarországra is kiterjeszthetőnek tartod-e a tevékenységét.
Valóban izgalmas lenne.
Nagyon diplomatikus vagy…
Nem tudom, hogy ez diplomatikusság-e, de amint korábban már említettem, ez egy komplex folyamat, amelyhez meg kell teremteni a szükséges körülményeket. Úgy látom, roppant nagy szükség van rá. Elsősorban, hogy a kapcsolatteremtés folyamatát segítse, de ugyanakkor a helyi szcénának is egyeztetnie kell arról a bizonyos történetről vagy narratíváról, amiről már beszéltem.
Téged érdekel ez?
Elképesztően. Jónéhányszor megpróbáltam, de valahogy nem találtam meg azokat a pontokat, amelyeket felmutatnék, vagy amelyekkel szívesen dolgoznék. Még nem.
2000-ben a ljubljanai Manifesta 3 egyik kurátora voltál, amelynek nem volt magyar résztvevője. Végeztél itt kutatásokat ehhez? Ez megint csak a művekhez való hozzáférés kérdése lett volna?
Nem, a hozzáférés biztosítva volt. Több műterem-látogatáson vettem részt, de – és ez nem az itteni szcéna feletti ítélet – nem találtam olyan művészi pozíciókat, amelyek akkor számomra relevánsak lettek volna.
Mik lennének ezek?
A kritikus művészeti gyakorlatok foglalkoztatnak. Politikus művészetnek is hívják ezt, de ez egy zavaros fogalom abból a szempontból, hogy a kritikus művészeti gyakorlatokat gyakran összemossák a politikai eseményeket dokumentálókkal. Lehet, hogy nem mentem elég mélyre ebben a kutatásban itt, de ilyeneket itt nem találtam.
Nem igazán az intézmények környezetében vannak. Lehet, hogy számos intézményünk van, de talán nem ezek az ilyen típusú művészeti gyakorlatok megmutatkozásának elsődleges helyszínei.
Amit igazán hiányolok Magyarországon, azok a produkciós helyszínek. Amint Clémentine mondta tegnap: az elefánt mellett szükséges, hogy egerek is legyenek. Ezeket az egereket hiányolom. Remek dolog, hogy van egy Ludwig Múzeum, de a produktív energia a kis projektekben van. Ezek kommunikálására (nem piacosításról beszélek!) kell nagyobb energiákat fordítani. Ezt általában elfelejtjük, hiszen annyira kimerülünk a projektek megvalósításában, hogy nem marad energiánk arra, hogy kitaláljuk a megfelelő stratégiákat, amelyek mentén eljuttatjuk ezeket a potenciális közönséghez. Vannak lehetőségek olyan emberek meghívására, akikről azt gondoljátok, hogy nemzetközi szinten meghatározó szerepet játszanak. Hívjátok meg őket egy előadásra és ne hagyjátok, hogy egész nap egy kávéházban ücsörögjenek, hanem vigyétek el őket különböző helyekre, műtermekbe, stb. Ez így működik. És ez nem pénzkérdés. Néha csak fel kell hívni azt a személyt és azt mondani: nézze, nagyon tiszteljük azért, amit csinál, szeretnénk meghívni, hogy megismerje az itteni dolgokat és megossza a róluk való gondolatait velünk. A személyek közötti együttműködés az egyetlen útja ennek. Az intézmények a saját létük biztosításával vannak elfoglalva, csak az apró kezdeményezések lehetnek hatékonyak, ők ugyanis nem arra várnak, hogy egyszer főnökök lehessenek, inkább cselekednek, megmutatva, hogy léteznek más lehetőségek is. Komolyan, annyi lehetőség van, amennyit teremtünk.
Budapest, 2005 április 2.
Az interjút készítette: Erőss Nikolett