Mi történik, ha a „white cube”-ot elfoglalja a „black box”? Egy egyetemes terrorizmus-fóbiától szenvedő világban ez akár egy támadás forgatókönyv-részletének is tűnhet. A technikai zsargon szerint a fekete doboz követésre szolgáló, vagy a fontos adatok rögzítésére és visszajátszásra kiképzett eszköz. Fekete doboz lehet bármi, ami ezekkel a karakterisztikumokkal rendelkezik, így például az Internet is. Ha tehát megpróbáljuk az Internet belső logikáját a művészeti világot meghatározó belső mechanizmusokhoz kapcsolni, az egyik potenciálisan létrejövő formaként egy kiállítást kapunk. Éppen ez a kísérletet végezték el nemrég Vilniusban.
A IX. Balti Nemzetközi Művészeti Triennálé, a Black Market Worlds, azaz rövidítve BMW, a fekete dobozok működési elvét és mechanizmusait követte. A kiállítást tartalmilag elég pontosan írták le helyi kritikusok az információs folyamban navigáló Google kereső párhuzamát használva: egy kulcsszó beírásával a felhasználó választ egyet a labirintusban felkínált számos útvonal közül.
A Google kereső kitalálói ugyanahhoz a generációhoz tartoznak mint a BMW kiállítás kurátorai, és mindkét csoport a ‘meta-keresés’ logikáját használja céljaik eléréséhez. A Google a PageRank™ technológiát használja: a kulcsszó beírása után a rendszer az oldalak látogatottsági szintjének megfelelően választ referenciákat az információ-áradatból. Így aztán például a BMW kifejezést gépelve a keresőablakba, valószínűsíthetően megérkezünk a Bavarian Motor Company weboldalára.
A kiállítás kurátorai saját meta-keresésük eredményét tárták a közönség elé amikor a bemutatót csupán néhány fizikai objektum köré rendezték és a kiállítótérben nem hagytak utalásokat arra nézvést, hogy a művek hogyan és miért tűnnek elő. Ez a “meta” jelenség feltűnt a kiállításon éppúgy, mint annak kommunikációjában, amely leginkább valamely titkos propagandához volt hasonlatos.
A projekt másik megvalósulási formája, a Black Box, öt könyvet tartalmaz: nem katalógusokat és dokumentációkat, sokkal inkább párhuzamos teret a diszkussziókra és újabb élményekre. Raimundas Malasauskas, a kiállítás egyik kurátora szerint „az volt az elképzelésünk, hogy rögzített élmények helyett az élmények felfedezésének labirintusát kínáljuk” 1. Akárhogy is, Ariadne fonala nélkül elég könnyen veszhetett bele az ember ebbe a labirintusba.
A labirintus koncepciót a kiállítás építészeti kialakítása is követte. Valdas Ozarinskas építész terveinek megfelelően a vilniusi CAC falaihoz árnyékfalak készültek: a térbe fekete szigetelőanyagból készült függönyfalak voltak belógatva az épület betonfalaival párhuzamosan, mintegy azok árnyékaként. Az építészeti koncepciót a kiállítás alapgondolata, a mindig rejtve létező fekete piacok vizsgálata határozta meg és Arturas Raila litván művész Energy Zones projektjével paralel valósult meg. Parafenoménekkel konzultálva Raila bemérte az épület energiamezőit, az árnyékfalakat az energiavonalak találkozásánál jelölte ki, így folyt össze az építészeti árnyék-koncepció az energiamezők logikájával. A kiállítás bonyolult és sötét tere éppen annyira volt félelmetes, amennyire alkalmat teremtő a művészettel való találkozásra. A rendszer (jelen esetben a black box) valamely bevitt adatra (jelen esetben művekre, művészekre, projektekre) való reakciójának, működési sajátságainak analízise vezet el annak logikájának (így a kiállítás) megértéséhez.
A bemutatott munkák szintén a labirintus-élmény különböző modelljeit kínálták. Teresa Margolles, mexikói művész mexikói rabok által készített, ‘lábszárak’-nak nevezett fegyvereket mutatott be, amelyek a rabtársak elleni bűntettek elkövetésére szolgálnak. Ugyanő a CAC belső udvarát ballonokkal töltötte meg, amelyekben a hagyományosan annak , felfújására való anyag olyan vízzel volt keverve, amelyben egy mexikói hullaház az azonosítatlan holttesteket mosta meg. Minimalista esztétikájával a művész a névtelen halottak földi maradványait a köztérbe vonta, így manipulálva a látogatók reakciót az „ismeretlen”-ből származó tárgyakra. Az ismeretlennel való találkozás élménye meghatározó a fiatal francia művész, Loris Greaud munkájában is, aki fizikusokkal együttműködve dolgozott ki egy eszközt az ősrobbanás, a Big Bang hangfrekvenciáinak közvetítésére. A nanotechnológia korában a Big Bang leginkább is egy retroaktív futurista eseménynek tűnik, a térérzet mégis megszűnik az installációban – akárha az Internet közegében, ahol a hyperlinkek geográfiailag nem lokalizálható helyekre mutatnak.
Egy másik, a „rögzítés” fogalmával megragadható műtípust képeznek a misztikus terek és árnyékzónák megtestesítései. Joachim Koester a sziciliai Cefalu egy villáját dokumentálta, amely a ‘920-as évek elején alternatív csoportok kabbala-, jóga- és tantra-foglalkozásokat, hetero- és homosexualis rituálékat valamint drogokat látott találkozóhelye volt. A művész 2005-ben érkezett Cefaluba, amikorra az elhagyott villát benőtte a gaz, ablakai pedig annak kivételével, amelyen keresztül végül maga is bejutott, be voltak szegezve. „A falakat graffitik borították, mindenütt tégladarabok, bútorok maradványai hevertek, por volt és kosz, úgy érezted magad, mintha egy lyukba zuhantál volna.” A kortárs művészetben jellemző stratégia, a múlt „újraforgatása” ezeken a fotókon sajátos elemmel bővült, a helyszín emlékezetén túl a művész saját jelenlétével tette személyessé azt.
Laura Stasiulyte szintén a tér személyessé tételével dolgozott amikor rejtett kamerájával a születőben lévő litván corporate-világ színfalai mögé néz, és a látottakat a Klaipeda környéki, illegálisan orosz ortodox hívők tulajdonában lévő kertparcellák közösségeivel veti össze. Videójában a két hely asszociációk révén kapcsolódik össze, a rejtett kamera nézőpontja pedig azt az érzetet kelti mintha a bulvármédiumok módján a kulcslyukon leselkednénk. És talán a litván helyszínek nem olyan vonzóak mint a cefalu-i villa környezete, az új litván identitás megtalálása érdekében tett tőkeberuházások mégis a miszticizmus hasonlóan hatásos auráját teremtik meg.
A holland Melvin Moti nem valamely misztikus helyszínnel foglalkozott, hanem figyelme egy, a fizikai térben megjelenő efemer jelenség felé fordult. A kiállítás labirintusának fekete falaiba apró lyukakat ütött, amelyek összeolvasva a legendás Katie King szellem feltűnéseinek idejét és helyét adták ki különböző spiritiszta szeánszokon a 18. században. A teret kitöltő füst a mennyezet alatt rekedt meg, ebből ereszkedtek alá a szellemről készített, különböző archívumokban talált fényképek. Efemer lenne maga a mű is? Úgy tűnhet; mindenesetre a kortársi világ – amely az eseményeket annyiban veszi megtörténtnek, amennyiben tv-híradás születik róluk – átmenetei jellegét érzékletesen rajzolja ki. Ha televízió nem is volt Katie King korában, a látható világot megragadni – így annak ellentmondani vagy azt igazolni – szándékozó fényképezőgép már kíváncsian ott várakozott.
Amennyiben a miszticizmust hátrahagyva az Internet fogyasztói logikája felé fordulunk, a BMW projekt integráns részét képező Black Box kiadványhoz, egy négy publikációt és öt plakátot tartalmazó gyűjteményhez érkezünk. A kötetek közül a BMW Book a legtestesebb, ehhez minden művész olyan anyaggal járult hozzá, amiről úgy gondolta, hogy személye vagy munkája szempontjából a leginkább releváns.
A kötet nem tartalmaz a kurátorok által jegyzett szövegeket, az ő gondolataik sokkal áttételesebben vannak itt jelen, így például az egyik kiállító művész, Loris Greaud, ismerve a kurátorok közötti e-mail-váltásokat, arra használta a kiadványt, hogy itt mutassa be saját elképzeléseit a kiállítás alakításáról, amely azt is felfedi, hogy hányféle „tétel” – művészek, művek, szándékok – volt jelen folyamatosan a kiállítás terében. A könyv közöl még mágikus eredetű praktikákat az emlékezet kitörlésére, Joachim Koester fotóit a Cefalu-i villáról, valamint a Katie King projekt során Londonban készült képeket, melyek valamely megmagyarázhatatlan okból az előhívás során fekete és fehér foltokká olvadtak. Az Interviews: the book című kötetben René Gabri bevezeti a blackboxing fogalmát, mint amit akkor teszünk ha nem értjük azt a mechanizmust, ami egy hatás létrejötte mögött áll, de nem is nagyon nyugtalankodunk emiatt.2
A fikciós dokumentumként értelmezhető Black Box publikációk a kiállítás teremtette fekete labirintushoz hasonló hatást keltenek, még akkor is, ha magát a kiállítást nem ismerjük. De éppen ez a fekete doboz egyik működési elve: az eszköz reagál a beérkező adatkora, miközben fő funkciója az adatok mentése és – szükség esetén – más formában való visszajátszása. Így működik, ilyen output ez a szöveg is. Fekete dobozokat a repülőgép-szerencsétlenségek helyszínén szokás keresni, általában ezek jelentik az utolsó reményt a tragédia okainak megismerésére, bár az a legritkább esetekben történik meg, hogy az eszközök működésére vonatkozó diagramokat és a pilóták reménytelenül elmosódó hangfoszlányait magunk is megismerhetjük.
1 http://www.omni.lt/?i$9359_16017$z_330772
2 Interviews: the book. CAC, Vilnius, 2005