„Egészen bizonyos, hogy az automata műveleteit az ész irányítja, és nem más. (…) Csak az a kérdés, hogy mi a módja az emberi közreműködésnek.” E.A. Poe
Ember és gép kapcsolatának elemzését a Kimondhatatlan Nevűvel, vagy legalább Ádámmal, az első Gólemmel kellene kezdenünk, mint azt számos médiaművészet-történeti narratíva teszi. Esetünkben azonban jelöljünk meg egy jóval későbbi, XVIII. századi kezdetet, amikor Kempelen Farkas udvari feltaláló, költő és „mechanikai zseni” számos egyéb elmés szerkezete mellett megalkotta sakkozó- és beszélőgépét. E két gép áll ugyanis a középpontjában annak a kiállításnak, amely a Habsburg-udvar neves „varázslójának” és a munkásságával kapcsolatba hozható tizennégy kortárs műnek egyidejű bemutatását kísérli meg. És mint látni fogjuk, e két gép szerkezetének és működésének logikája nemcsak az ember-gép kapcsolat Janus-arcát, hanem azt az egymással szembenálló kétféle paradigmát is előrevetíti, amely e kiállítás műveiben és általában a kortárs médiaművekben nyomon követhető.
A budapesti C3 és a karlsruhei ZKM által közösen szervezett tárlatban nagy hangsúlyt kap a feltalálót körülvevő korabeli történeti-kulturális kontextus. A kiállítás Pozsonyban született névadója sokoldalú tevékenységével és kalandos életútjával a dinamikus reformok útjára lépő monarchia jól ismert figurája volt, tanult jogot, rézmetszést és filozófiát, hat nyelvet beszélt, az ötvösművészettől kezdve az irodalmon keresztül az építészetig számos területen tevékenykedett, kancellárként és kormánybiztosként olyan nagyszabású igazgatási feladatokat is ellátva, mint a nagyszombati egyetem Budára költöztetése, a Várszínház kialakítása vagy az elnéptelenedett Bánság betelepítésének koordinálása. Mindeközben jutott ideje inventív mérnöki munkákra is a kisméretű szerkezetektől a gőzgépeken keresztül a pozsonyi vár vízrendszeréig. Szabad idejében verseket, epigrammákat és színdarabokat írt, a Bécsi Művészeti Akadémiai tagjai közé választotta.
Érthető tehát, hogy a kiállítás kurátorai (Mélyi József, Kálmán Rita) a Műcsarnok rendelkezésre álló terének nagyobbik hányadában – némiképp háttérbe szorítva a kortárs műveket – a polihisztor életútját és korát igyekeznek bemutatni. Ennek ismerete ugyanis elengedhetetlen Kempelen motivációinak megértéséhez: mi késztethetett arra valakit a XVIII. században, hogy emberként viselkedő gépet alkosson? E motivációk feltárása nemcsak ember és gép évezredes kapcsolatának értelmezése, hanem a kortárs médiaművészet szempontjából is fontos, kiváltképpen ha kérdésünket ekként fogalmazzuk át: mi késztethet arra valakit, hogy gépként viselkedő embert alkosson? A „Sakkozó török” ugyanis inkább így közelíthető meg, mint azt Waliczky Tamás nagyon helyesen jegyzi meg a kiállításra készült animációjához írt szövegében:
„Ez a kérdés, a „hogyan imitál a gép embert” kérdése foglalkoztatott a Marionettek elkészítésekor is. Ezzel kapcsolatban rögtön felmerül a „hogyan imitál gépet az ember” gondolata, ami egyben Kempelen sakkautomatájának magja.”
A sakkozógép titkának megfejtése során tehát rossz úton járunk, ameddig a fenti kérdést meg nem fordítjuk, még akkor is, ha első közelítésben úgy tűnik, mintha a kiállításon látható replika a sakkozó embert jelenítené meg. Ennek azonban az ellenkezője igaz. A pszeudo-automata, amelynek eredetije 1854-ben megsemmisült, így e kiállításon a világon jelenleg létező két rekonstrukció egyike látható – ugyanis nem megjeleníti, inkább elrejti az embert, konkrét és átvitt értelemben egyaránt.
Konkrétan azért, mert a dobozban kialakított összetett, készítője korát találékonyságban jóval meghaladó háromdimenziós pantográf célja az, hogy a dobozba bújt embert bűvész módjára láthatatlanná tegye. Jelen replika készítője, az amerikai John Gaughan maga is „bűvészkellék- és varázsdobozkészítő”, és a szerkezet 1769-es, illetve mai bemutatója is leginkább a bűvészmutatvány műfajához áll közel. Tágabb értelemben pedig az eszköz, a sakkozás mint emberi tevékenység mechanikus és illuzionisztikus gépi mímelésére, mintsem szerkezeti és logikai modellezésére szolgál, így kevés köze van a kiállításon szintén bemutatott XX. századi elektronikus sakkozógépekhez, bár a sakkjáték motívuma kétségtelenül közös bennük.
Kempelen sakkozógépének tehát – mint azt a bemutatásának körülményeit leíró dokumentumok is jelzik – legfontosabb célja a szórakoztatás, amely harmonikusan illeszkedik a történeti kor egyéb, hasonló szándék által vezérelt kulturális műfajaihoz, mint a szórakoztató fizika előadások, amelyek színpadi előadás keretei között mutattak be fizikai (főként az elektromossággal kapcsolatos) jelenségeket. Hasonló szerepet töltöttek be például a szintén Kempelen által tervezett schönbrunni szökőkutak is, amelyek esetében a találékony mechanikai megoldások szintén egy nagyszabású, monarchikus léptékű publikus látványosság megteremtését célozták meg.
Mindezen technikai megoldások a titokzatos doboz logikájához folyamodnak, melynek belső szerkezete a szemlélő elől rejtve marad annak érdekében, hogy az észlelhető folyamatok kifejthessék mágikus hatásukat. Ez az a doboz, amelynek felnyitását az avantgárd tűzte ki célul, mint arra Siegfried Zielinski médiaarcheológus mutatott rá a kiállítást kísérő szimpózium keretében tartott előadása során, arra is rávilágítva, hogy az elektromosság és közvetve a média megjelenésével a felvilágosodás során elélettelenített test revitalizálási vágya valósul meg. Ez utóbbi gondolat illusztrációjaként említette Edisont, akinek nevéhez sok egyéb mellett egyaránt kapcsolódik a filmfelvevő kamera valamint az egyenáram civilizációs előnyeit demonstráló villamosszék megtervezése. Az animálás perspektívája tehát kettős. A doboz, a gép belsejét feltáró avantgárd gesztus előzményeit viszont Kempelen másik bemutatott szerkezete, a beszélőgép hordozza.
„Ez volt az első gép, amely a hangképzést nem kizárólag az emberi artikulációs szervek anatómiájának leképezésében kereste, hanem döntő lépést tett egy mechanikus és absztraháló rendszer felé1, hogy aztán abból következtessen az emberi artikuláció rejtett fiziológiájára.”2 A Kempelen által eredetileg siketnémák kommunikációját segítő berendezésnek tervezett tárgy egyúttal az emberi hangképzés és kommunikáció megértésének eszköze, amely „olyan társadalmi teret célzott meg, amely a tükörtermek reprezentációs rendjén túl kellett hogy létrejöjjön: az új emberek nevelésének pedagógiai, terapeutikus terét. Olyan mintaképek születtek, amelyek nem szemlélődést igényeltek, mint a templomokban vagy az udvarokban, hanem úgyszólván meghallgatást.”3
Míg tehát a korabeli Európa szenzációjának számító sakkozógép emberi viselkedést imitál, a beszédautomata elemzi és modellezi az emberi faj alapvonásának tekintett beszédet, tehát gépi eszközökkel emberit reprodukál. Mária Terézia udvarának az előbbi sokkal inkább tetszett, és feltehetőleg a kiállítás Autoportré (Robotlab) című rajzológépe is lenyűgözné őket. E mű, amely napjaink techno-iparában hétköznapinak számító, ám civil és kiváltképpen művészeti közegben látványos automatikát használ egy digitális portré vonalasított változatának lerajzolásához, látogatásom idején osztatlan sikert aratott a tengerparti gyorsportrézáshoz szokott látogatók körében, bár láthatóan kedvüket szegte a robot azon határozott mozdulata, amellyel a gépkar a mű-portrét végezetül letörölte a tábláról.
A technooptimista szerkezet ezen aktusát értelmezhetnénk akár kritikai gesztusként is, ha Peter Weibel magángyűjteményének vonatkozó darabja ki nem ábrándítana ebből. Getürkt (hamisított), legyinthetnénk, annál is inkább, mert széles körben elfogadott etimológiai magyarázat szerint e német szó a sakkozógép törökjére való utalásként honosodott meg. A Robotlab művének több mázsás vastömegében bár nem rejtőzködik senki, mégis eltűnik benne valaki, mégpedig a Szerző, akinek személyét e mű cinikusan bár, de sikerrel tünteti el.
De miért kellene a Szerzőnek, az embernek a gépbe bújnia? Egy illúzió kedvéért, amely kiváltja kritikátlan csodálattal vegyes imádatunkat? Miért nem inkább a gépet rejtjük el magunkban, vagy próbáljuk meg visszavezetni az emberi testre, mint azt Phonetic Kemp Inc., alias Georg Winter javasolja az Ukiyo Camera Systems újonnan kifejlesztett Mobil Harajuku eszközével? A mobiltelefont formázó, fából készült kommunikációs eszköz ugyanis alkalmas olyan speciális, a környezetünknek címzett üzenetek továbbítására, amelyre mindennapjaink csúcstechnológiát alkalmazó intelligens bunkofonjai képtelenek. Nem a hangminőség, lefedettség vagy percdíj miatt, hanem mert használatuk hasonlatossá tesz bennünket ahhoz a soha senki által nem látott törpéhez, akit a géptörök kedvéért a sakkozógép belsejének szűk és sötét kamrájába száműztek.
Kempelen gépei és a két fent említett mű szemléletesen jeleníti meg az ember-gép kapcsolatnak azt a két lehetséges értelmezését, amellyel napjaink médiaművészetében, s így e kiállításon is találkozhatunk. Mindkettő abszurd, ám az első az ember teremtői ambíciójának kielégítését egy olyan gépi szoftver alkalmazása által látja megoldhatónak, amely egy antropomorf automatikát vezérel az ember elrejtése árán. A második viszont a gépet egy antropomorf szoftvernek rendeli alá, megmutatva nekünk az embert.
A valós és pszeudo-automaták bravúros működése láttán torkunkból feltörő „á” az illúziót dicsőítő csodálat hangja, ha viszont a Mobil Harajukut az utasítás szerint szánkba helyezzük, és finoman a nyelvünkhöz szorítva kiadunk egy „i” hangot, ezzel azt a vágyunkat fejezzük ki, hogy eltávolodnánk közvetlen környezetünktől.
Ember és gép valós viszonyának napjainkban oly fontossá vált kérdése pedig csakis e távolság perspektívájából közelíthető meg.
Az alkotások egy autonóm csoportjának jelenlétét tematikus érvek (sakk, fonetika) indokolják (Jovánovics, Pauer, Forgács, Major János, Katrin von Maltzahn). Ezek mindegyike helyénvaló – bár a kiállítás lényegi kérdésfelvetésétől távol eső – alkotás. Jovánovics műegyüttese apszisbéli elhelyezésénél fogva a kiállítás egyik súlypontját képezi, ami kevésbé mondható el Pauer alig észrevehető Matt című frappáns mobil szobráról, vagy Major érthetetlen környezetbe helyezett rajzairól. Ha viszont a kortárs műveket a két Kempelen-gép alapján próbáljuk megérteni – amire a bejáratnál elhelyezett kukucskálódoboz redundáns jelenléte is ösztönöz – , e tematikus jegyeknél fontosabb szempont az, hogy azok miként értelmezik az ember-gép kapcsolatot. E szerint egyik csoportba sorolhatók az elrejtés (Riches, Penny, Szegedy-Maszák/Langh/Fernezelyi), másikba a megmutatás logikájára építő alkotások (Hofmann/Moises, Feingold, Walicky, Phonetic Kemp Inc.).
Előbbi kategóriák egyikébe sem illeszthető, így kivételt képez a László/Rákosi duó Kempelen Körút fotósorozata, mely inkább a kiállítás történeti részéhez kapcsolódik. A hajdani kormánybiztosnak a monarchia határvidékén tett, az elnéptelenedett Bánság betelepítésének előkészítését célzó körútja, e – jelenleg több országban található – térség évszázadokra szóló etnikai és kulturális változásait eredményezte. E változások az azóta eltelt 240 év eseményekben gazdag történelme ellenére is éreztetik hatásukat, ám az útvonal rekonstrukcióját a két fotográfus által szerencsére nem a K.u.K. nosztalgia, hanem a szociológiai érzékenységgel dokumentált kulturális fragmentumokra irányuló figyelem jellemzi. Így fotósorozatuk kiváló alkalmat teremt a kultúra-közösség-egyén vs. nagyhatalmi érdek-politika-történelem összefüggései feletti csendes, ám tanulságos kontemplációhoz.
Martin Riches modoros beszélőgépe kapcsán érjük be azzal a tanulsággal, hogy korunk rendelkezésre álló összetett technikájával sikerült egy két és fél évszázaddal ezelőtti szerkezetnek, Kempelen beszélőgépének koncepció tekintetében klasszisokkal silányabb változatát előállítani. Tekintsük egy inverz hommage-nak, amely korunk géphasználatának manierizmusára világít rá, az alkotó szándékától függetlenül támasztva bennünk komoly kételyeket a technikai haladás eszméjével szemben. Getürkt.
Simon Penny műve, illetve a Szegedy-Maszák/Langh/Fernezelyi trió Smalltalkja, akárcsak a második kategóriába sorolható művek nagyobbik része, a mesterséges intelligencia kérdését feszegeti.
Előbbi, a szerző szerint egy antirobot, amely a karteziánus test-elme dilemmát megtestesítő univerzális gép antipólusát kívánja nyújtani, a mozgásában megnyilvánuló, viselkedés hatását keltő vezérlő szoftver programozott autonómiája, másrészt a mechanikájában felhasznált kettős inga véletlengeneráló hatása által4. A technikai háttér ismeretében elfogadhatjuk a szerző kijelentéseit, mely szerint viselkedése önazonos, és „intelligens benyomást kelt”. E benyomás viszont sajnos nem más, mint egy illúzió. Getürkt.
A 2000-ben készült Smalltalk most látható továbbfejlesztett változata egyaránt utal az azonos nevű programozási nyelvre és az informális kommunikáció alapját képező „csevegésre”, valamint a mesterséges intelligenciakutatás Alan Turing által felvetett alapproblémájára: a szimbólumredukció képességére. Lényegi kérdése: milyen mértékben és hatásfokkal modellezhető az emberi intelligencia, és az intellektus felismerésében milyen szerepet játszik a félreértelmezés? Az elrejtés technikája a mű alapjainál jelentkezik, mert bár strukturálisan rámutat a félreértelmezésnek a kommunikációban betöltött termékeny szerepére, a befogadói megtapasztalás szintjén e dobozba rejtett struktúra kevésbé szemléletesen jelenik meg, így a művet sajnos félreérteni nem, csak megérteni lehet – a megfelelo információk birtokában.
A megmutatás logikájára építő művek csoportjába sorolható Hofmann/Moises vonatmodell-számítógépe, amely szintén a Turing-gépre utal és befogadójától megfelelő tájékozottságot vár el. Amivel mégis sikerül a „dobozt” felnyitnia, az a nehezen követhető logikai szerkezet visszaható ereje, amely a váltó és a pályavonal-kombinációk változásai által elvégzett összetett számítási művelet megjelenítése, a rendszer megváltozott képe: „ A mozdony pedig egy alaphelyzetből, feladatból indul ki, maga állít át és kapcsol össze értékeket és állapotokat, amint a váltókon áthalad, majd elhagyja a rendszert, amelynek megváltozása maga a végeredmény.”5
Ugyancsak feltár és megmutat Kein Feingold Box of Men című műve, amely a látszat ellenére nem egy videó- hanem számítógép által vezérelt installáció. A valós időben animált bábfigurák egyidejűleg programozott és véletlenszerű beszélgetése a tematika által képes önmagán túlmutatni, a többszörösen gépi szereplők a bűn és ártatlanság morális kategóriát mintegy esküdtszékként igyekeznek megítélni, a nyelv – kiváltképpen jogi használata során tetten érhető – értelmezési problémáira terelve a figyelmet. A nyelv működése, sőt maga a kommunikáció is modellezhető tehát gépi intelligenciával, ám mi történik azokkal a kérdésekkel, amelyekben olyan, a nyelven túli, magasabb morális kategóriák értelmezéseihez érkezünk, amelyek nem formalizálhatóak egyszerű logikai kérdésekként?
Winter (Phonetic Kemp Inc.) korábban már említett műegyüttesével a kérdések meg- illetve kifordítására szólít fel szelíd humorral, mottója egy Einstein idézet: „A világ nem ugyanazon gondolkodás használata által haladja majd meg jelenlegi krízishelyzetét, amely azt létrehozta.” És ha már a bevezetőben említett Kimondhatatlan Névtől eljutottunk Einsteinig, zárjuk sorainkat Csörgő Attila kockadobáló-gépével, amely sajnos technikai okok miatt egyelőre nincs jelen a kiállításon, ám hamarosan elkészül. Az egyszeri, véletlen kockadobást analizáló és rekonstruáló analóg szerkezet annak a másfél másodpercnek modellezi majd a történetét, amelyet egy kocka, a dobást követően megtesz. „A kocka pályájának szobra” maga a felnyitott „doboz”, a mimetikus elrejtés és bűvésztrükk antipólusa, a gép az emberben, annál is inkább, mert „az Úristen nem kockázik.”
1 kiemelés tőlem, mm.
2 Brigitte Felderer, Ernst Strouhal: Speaking without lips, thinking without brain, Kempelen Farkas beszélőgépe és sakkozó androidja
3 u.o.
4 “Petit Mal is in some sense an anti-robot. Most conventional robots are elaborations of von Neumanns~ notion of the universal machine, in which the physical machine is simply a formless form to be filled with software „content”. This attitude is an application of the Cartesian idea of the mind-body split. Petit Mal is an attempt to build a robot which opposes this attitude. Hardware and software were considered as a seamless continuity, its behavior arises from the dynamics of its „body”.”link