 |
A Műcsarnok öt éve
|
Ahhoz képest, milyen viharokat kavart a Műcsarnok (http://www.mucsarnok.hu/) sorsa az utóbbi öt-hat évben, tulajdonképpen csendesen zajlott le a vezetőváltás. Interjúk jelentek meg a búcsúzó főigazgatóval, néhány cikk Várhegyi Attila titokzatos zsürijelöléséről, de a szakmai elemzések, ha egyáltalán megszületnek, egyelőre még váratnak magukra.
Az utóbbi öt, sőt tíz év igazi tanulsága – ahogy a volt főigazgatóval készült interjúkból kitűnik -, hogy nem alakulhat ki nyugodt, szakmai munka, ha a Minisztérium által diktált játékszabályok tisztázatlanok maradnak. Nem lehet egy intézményt önálló szakmai műhelynek nyilvánítani, majd a következő pillanatban kézivezérlésre kapcsolni. Nem lehet a pénzügyi szabályokat évről évre változtatni, meghiúsítva a tervezés lehetőségét is. Nem lehet vezetőt választani, ha az utolsó pillanatig, sőt azon túl sem világos, hogy ki választ. (Lehetséges-e, hogy az Ernst Múzeum igazgatóját homlokegyenest ellenkező elvek és alapjaiban más szabályok szerint válasszák meg, mint a Műcsarnokét?) Ebből a szempontból tulajdonképpen már annak is örülni lehet, hogy Beke László kitöltötte a mandátumát.
Az alábbiakban néhány statisztikai adat és a kiállítási program segítségével összehasonlítási alapot nyújtunk az olvasónak ahhoz, hogy közép-európai kontextusban helyezhesse el a Műcsarnokot. Felkértük a bécsi Kunsthalle és a varsói Zacheta munkatársait, küldjék el az utóbbi öt év jellemző adatait intézményeikről, melyek struktúrájukban és betöltött szerepüket tekintve hasonlóak a Műcsarnokhoz. Jellemző adalék, hogy a legnehezebb feladat a Műcsarnok adatainak megszerzése volt.
A statisztikákból kitűnik, hogy a Műcsarnok anyagi támogatottsága a legalacsonyabb, struktúrája pedig a legkorszerűtlenebb. A varsói és a budapesti intézmény programja élesen eltér a bécsi Kunsthallétól, amely közvetlenül a nemzetközi trendhez kapcsolódik. Az utóbbi példát az alábbi interjúban a volt főigazgató is követendőnek tartja.
A rendelkezésre álló számadatok nem térnek ki néhány részletre, melyek az elemzés szempontjából érdekesnek bizonyulhatnak: így például mindhárom statisztikából kimarad az adott intézmény költségvetéséből kiállításokra fordított összeg aránya. Találgatni lehet csak, hogy a bécsi Kunsthalle 33 munkatársa hogyan látja el mindazokat a feladatokat, melyre a Műcsarnokban 83 alkalmazott jut – csak a főállásban lévő kurátorok tekintetében van összehasonlítási alap. Árnyaltabb képet kapnánk annak ismeretében is, hogy Bécsben hány kiállítást rendezett vendégkurátor. Nem tudjuk meg azt sem, hogy kapnak-e honoráriumot a kiállító művészek…
Számos következtetés azonban így is levonható: elemezhető a tárlatok jellege, időtartama, összevethető a költségvetés, a munkatársak, a látogatók száma. A Műcsarnok működése olyan kérdés, mely ugyan rendszeresen kavar kisebb-nagyobb közéleti viharokat, ám elszigetelt jelenségként értelmezve nem kerülünk közelebb a megoldáshoz.
Összeállításunkat vitaindítónak szánjuk. Akár utópikus, akár kritikus elemzésekre az elmúlt hetekben lezajlott igazgatóváltás jó alkalomnak látszik, hiszen nem személyes ügyről van szó: közös érdekünk, hogy vezető kiállítási intézményünk jól előkészített, nemzetközi kontextusban is jelentős tárlatok helyszíne legyen. Az ide vezető út pedig valószínűleg vitákkal lesz kikövezve.