Napjaink legfelkapottabb horvát művésze mintha tudatosan törölné maga körül az arra vonatkozó adatokat és ismereteket, melyek pedig általában kiemelt helyen szoktak szerepelni egy-egy szakmai önjellemzésben: háttérbe szorítja a nemzeti és a kulturális hovatartozás kérdését.
Ha mondjuk az Očkónál idősebb horvát művésznemzedék nemzetközileg ismert egyéniségeit közelítjük meg a megismerés szándékával, a fenti mozzanatok egyértelműen nyilvánvalóak, már az első lépésben. Sanja Iveković és Mladen Stilinović munkái alapban sugározzák azt a közvetlen társadalmi kontextust, amelyben megszülettek, és amelyből alkotóik jöttek.
Nemcsak jelzik meghatározó kulturális beágyazódásukat és nyelvi-ideológiai előképeiket, hanem kifejezetten hangsúlyozzák azokat, a helyi és a regionális történelem távlatából vetve fel az alkotói problematikát, mozgató rugóként alkalmazva őket emberi-alkotói hitvallásukban. A megfelelő nemzeti és társadalmi háttér ismerete nélkül munkáikat egyszerűen nem lehet megérteni.
Damir Očko számára már azon a szinten sem létezik nemzeti kötelék, hogy honlapjának egyetlen nyelve az angol. Ő valójában tovább viszi és abszolutizálja helyi elődjének, Stilinovićnak az egyik maximáját, amely úgy hangzik: „Az a művész, amelyik nem beszél angolul, nem művész”.
Mindez azért fontos, mert rámutat az Európa peremén élő ifjabb művészgeneráció megváltozott – úgymond globalizált – magatartásformáira, ebből adódóan pedig lekövetkeztethető belőle annak a magyarázata, miért nincsenek jelen az amúgy evidens háttér-információk az očkói opusban, miért nem fontosak számára túlzottan a helyi vagy akár közép-kelet-európai kötelékek.
Budapesti kiállításának témafelvetése a művészi vizsgálódás legtágabb térközéből származik, és valahol a legegyetemlegesebb avantgárd hagyományban gyökerezik, miután a hallható és a látható nyelv egyénileg konstruált korrelációjára, egymástól való függőségére és kölcsönhatására épül.
Kiállításának címéül a Pssst (Pszt!) felszólító szócskát választotta, amely tulajdonképpen kifordítja a csend igazi tartalmát, a némaságot, hiszen maga is hangot képez, amely talán mindegyik nemzeti nyelvben ugyanazt jelenti, ráadásul a magyarban felkiáltó jellel írjuk, ami eleve ellentmond a csend megidézésének.
Erre az önmagában vett ellentételeződésre alapozva alkotja meg úgyszintén az avantgárd konstrukció–dekonstrukció szellemében szerkesztett vizuális munkáit, amelyek a történeti konstruktivizmus montázstechnikáját érvényesítik a minimalista nyelvi megjelenítés szintjén, a letisztultság végső, már-már szuprematista állapotában.
Számomra pont ebből a letisztultságból érezhető ki leginkább a csend ideája. Egy ilyen finom ikoni szerkezetből jobban kiérzem a csend ideáját – hiszen bennem jön létre –, mint John Cage 4’33”-jából, amely a külvilág abszurd létszituációjában kíván megvalósulni, miközben előre tudni, mindez mennyire lehetetlen.
Mint ahogy a francia lettristák is jól tudták, a lehetetlenre vállalkoznak, amikor írásjelekkel próbálnak csendet teremteni a költészet, illetve a hangművészet világában. Očko ismeri a tárgyat, ezért nem próbálkozik hiábavalóan, nem esik bele a csapdába, ehelyett ironikus játékot űz a nyelvvel.
A jelentéssel való műveletekben, annak megvonási folyamataiban Očko lefedéseket, kitakarásokat alkalmaz. Fotográfiáinak bizonyos valóságelemeire amorf szerkezetű négyzeteket és sávokat terít, ennek eredményeként pedig nyelvileg rétegezett, ugyanakkor elvont kompozíciókat hoz létre, melyekben a konkrétumokat utalások váltják fel.
Miközben a művészt a szűkítés szándéka mozgatja, az absztrakt entitások egy új ikoni struktúrát érlelnek ki, a felismerhetetlenségbe távolítva a felismerhetőt. A mérleg nyelvének ilyetén mozgatása más természetű nyelvi eredményeket is kiérlel.
Ha végiglapozzuk – a kiállításon egyébként nem szerepelő – művészkönyveit, akkor ismételten meggyőződhetünk konstruktőri tehetségéről, melynek nyomán felvillannak az újra hasznosított történeti poétikák legtökéletesebb mintái, köztük is főleg a geometrikus alapábrák.
A Trapéz-beli kiállítás egészében véve is tükrözi azt a letisztultságot és áttetszőséget, ami a műveknek is központi tulajdonsága. Ma, amikor szinte mást sem látni, mint kommersz festészeti termelést és középszerűséget, az ilyen típusú megnyilvánulás a reveláció erejével hat. Még akkor is, ha Edwin Prévost nyomán tudjuk: ahogyan nincs ártatlan hang, úgy ártatlan csend sem létezhet.