– Tavasszal rendezett kiállításod címe Rewind, ami egy magnótechnikából származó kifejezés. A visszatekintés vagy a visszatekerés értelmében lett ez a cím?
– A címet Petrányi Zsolt, a kiállítás kurátora adta. A felkérés egy retrospektív kiállításról szólt a Modem részéről. Én nem vonzódom ehhez a műfajhoz, de ha már, akkor arra gondoltam, hogy egy olyan válogatás legyen, ami még nem volt. Olyan kiállításom még nem volt, amin csak az akusztikus installációim vagy a hangmunkáim szerepeltek. És ha már visszatekintés, akkor adta magát ez a cím is.
– Akusztikus installációnak nevezed őket?
– …vagy hangobjektek, attól függ, hogy melyik elemét nézzük.
– Mi inspirálja ezeket a munkákat? A hangok, a zörejek, zene, vagy a tárgyak?
– Képzőművészeti tevékenységem egybeforr zenei kísérleteimmel. Nem vagyok képzett zenész, de vannak próbálkozásaim. A kezdetektől fogva szinkronban mozog ez a két dolog bennem és nagyon élvezem az egymásra hatásukat. Hogy mikor volt az első olyan munkám, amiben hang is szerepelt, arra nem emlékszem, de a kezdeti időszaktól hatott rám a zene minden ága. Zenére dolgoztam én is, mint nagyon sok művész.
– Érdekes, hogy zenéről beszélsz, én leginkább zörejekre emlékszem a munkáid kapcsán, ezek nem a szó hagyományos értelmében vett zenei hangok, inkább érdekes hangoknak nevezném őket, melyeknek van egy bizonyos ritmikájuk, hangszínük stb. És gyakran mechanikai mozgásból vagy ismétlődésből fakadnak.
– Szerencsés módon ahhoz a generációhoz tartozom, aki úgy nőtt fel, hogy a zajt már zeneként értelmezhette. Emlékszem Decsényi János, majd később Szigeti István műsorára a hetvenes évekből a rádióban. Éjszakánként ment és mindig a legprogresszívebb, legkísérletezőbb darabokat játszották le a kortárs akusztikus, vagy elektronikus zenékből. Stockhausen, Xenakis vagy Cage akkor már élő klasszikusok voltak. Tehát nagyon korán megérintettek az új zenei kísérletek. Ahogy folyamatosan átéltem ezeket a műveket, úgy nyíltam ki a természetes, vagy szintetikus zajok felé és úgy nyílt ki számomra az akusztikai világ is. Szinte minden évre jutott valamilyen zenei izmus ami lázba hozta a világot. Én amúgy is fogékony voltam a zajokra, izgalmasnak találtam azokat. Kisgyerekként is nagyon szerettem különböző mechanikus zajkeltőket fabrikálni és azokkal zörejeket hallatni. Van egy alap zenei képzettségem, és mindenfajta „jó” zenét hallgatok – hogy ez népzene, vagy kortárs zajzene, az teljesen mindegy.
– Visszatérve a kiállításhoz: nem találtad macerásnak a hangokat kibocsájtó installációkat egymás mellé rendelni a térben?
– Ez örök dilemma, alapvető rendezési probléma. Hozzáteszem, hogy nem minden munka „szólal meg” a kiállításon, több munka csak utal a hangra. Magnó, vagy magnószalag van bizonyos szituációba hozva, de nem szólal meg, vagy van egy korai fotómunka, amin egy fúvós hangszer fotóit rendezem el montázsszerűen – szóval alapvetően igen tágan értelmezem a hangot.
– Tehát akkor különösebb építkezés nélkül sikerült a hangadó objektumokat elrendezni a térben.
– A Modem egy elég nagy tér, el lehetett rendezni a műveket úgy, hogy ne áramoljanak be „szennyező” zajok a másik munkába.
– Számomra az egyik legproblematikusabb dolog egy hanginstalláció esetében a teremőrök idegrendszere, mert ugye ők állandóan ott vannak a mű mellett, és az idegeikre mehet egy-egy loopolódó szekvencia. Amióta kiállítok és ezzel szembesültem, azóta mindig ezen a szemüvegen keresztül is megnézem: hogyan tudom úgy installálni a dolgot, hogy számukra is elviselhető legyen az akusztikus része.
– Ez kétségtelenül egy problémás pont, kiállítóként ezt rá szoktam hagyni „bölcsen” a kurátorokra. Most építés közben is volt, egy három hangból álló, lépegető basszus tubahang, amit bekapcsolva hagytam a rendezés alatt, de kb. negyed óra múlva én kértem, hogy kapcsoljuk ki. Vagy az van, hogy lehalkítják, és ha látogató jön, akkor indítják el, vagy máshova teszik a széküket. Nyilván az a fontos, hogy a mű értelmezhetősége ne sérüljön.
– Igen, ez probléma tud lenni, mikor önkényesen kikapcsolják, vagy lehalkítják, ezért sem érdemes a teremőröket sokkolni. Illúzióromboló, ha nincs eléggé felhangosítva, nincs belőve a jelszint, vagy a néző előtt kezdik el kapcsolgatni…
– Mindig a művészre fogják, már megint egy problémás munka… Szerencsére elég profi a Modem stábja – ez rendezés közben is kitűnt –, és jól felfogott érdekük nekik is, hogy a melók jól működjenek.
– Egyszerűen elővettél régi munkákat, vagy változtattál rajtuk az új térbeli helyzet miatt?
– Is-is. Változtattam ott, ahol a régi technika már nem volt adott, vagy olyan részeknél, ahol korábban problémásnak éreztem. Itt most átalakíthattam őket – ezért is vállaltam a kiállítást.
– Minden korábbi hangmunkát bemutatsz? A Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében szereplő céltáblás hanginstalláció például szerepel a kiállításon?
– Nem minden szerepel, többek között ez sem. Elsősorban azért, mert nagyon nagy helyet foglalt volna el. Nem sok, de volt pár munka, amelyik kimaradt. Visszatérve a beszélgetés elejére, hogy hogyan döntöm el, szerepeljen-e hang a munkában: a hang ugyanolyan médium, mint a videó, vagy az olajfesték. Az ember ötlete, habitusa, pillanatnyi érzékenysége dönti el, hogy a munka merre felé halad. Ahogy a mű alakul, úgy rakódik rá vagy kerül le róla a hangzó réteg. Sokszor volt, hogy a folyamat végén kapott hangot, de az is előfordult már, hogy egy melónál – ami alapvetően a hangból indult ki, – rájöttem, hogy teljesen felesleges hozzá a hang.
– Tudsz erre példát mondani, mikor végül kimaradt a hang?
– Az egyik debreceni munka is ilyen, ahol egy négyzet alakú konyhaasztal négy sarkában görgőket tartó kis oszlopocska van. Az asztal egyik végére tettem egy régi kazettás diktafon, a belőle kivezetett szalag pedig a görgők által vezetve körbefut az asztal kerülete mentén. Olyan, mint egy korlát, vagy mintha egy kilátó-makett lenne. Az első időkben egy kis walkmant használtam. Nagy nehezen, „láthatatlanul” odavezettem az áramot, meg kis hangszórókat szereltem hozzá, holott a látvány sokkal erősebb volt, nem kívánt hangot, „önmagáért beszélt”. A hang, amit beledolgoztam, valahogy erőltetettnek tűnt, pontosan azért, mert annyira egzakt volt a látvány. Végül vettem egy nagy levegőt és kihagytam a hangot, maradt a kis asztal, a diktafonnal és a körbevezetett szalaggal.
– A három számot tartalmazó korábbi installáció valamilyen szinten hasonló ehhez.
– Igen, bár az a mű azon kevés munkák közé tartozik, amelyik elérte a szükséges és elégséges állapotát, se hozzátenni, se elvenni belőle nem lehet. Két orsós magnó van a földön, mindkettőből kijön egy végtelenített szalag, egyikre saját hangomon rámondom azt, hogy „egy” – folyamatosan, bizonyos szünetekkel, a másikra meg azt, hogy „kettő”, ez ismétlődik. A kivezetett végtelenített magnószalagok pedig a két magnó között a falra erősített görgőrendszer által egy hármast formáznak.
– Van egy olyan munka is, ahol egy ágy formája rajzolódik ki hangszórókból…
– Igen, ennél a munkánál szólnak a hangszórók. Úgy éreztem, hogy szorosabban hozzátartozik egyfajta hangélmény ehhez a látványhoz. Egy ágy-sziluett van kábelekből megformázva, és az árnyék része hangszórókból, kis hangdobozokból van kirakva. A fekete kábelek és a sötét tárgyak nagyon erős grafikai élményt nyújtanak. Alapvetően azt gondoltam, hogy erre a jelenségre, ami egy kicsit rideg, félelemkeltő, jobban illik egy olyan hangélmény, ami ráerősít erre. Mintha a másik szobából hallanánk furcsa zajokat: neszezést, lépteket, halk beszédet, amit nem lehet kivenni, csak azt hallani, hogy ott van valami.
– Ezek a művek egyébként technikailag működtethetők hosszú távon?
– A mai technikákkal, – jelen esetben egy mp3 lejátszóval – ez nem jelent gondot. Legtöbbször elég az mp3 hangzás. Stúdió minőségre nincs mindig igény, hiszen a galériák sem stúdiók.
– De az mp3 például veszteséges tömörítés, szűkebb az akusztikus spektruma, mint mondjuk a szalagos magnóé, vagy a lemezjátszóé.
– Ez így van, viszont tartósabb, elvileg örök. Ha a művésznek ez a minőség megfelel, márpedig egy jó felbontású mp3 fájl elég tud lenni egy olyan közegben, ahol más munkák is szólnak és emberek jönnek-mennek, ez nem lehet gond.
– Szóval nem a hallható spektrum alját vagy tetejét kutatod…
– Nem.
– Kinn van a Polifónián bemutatott műved is, ahol a fa törzsét dörzsöli a szalag?
– Igen, sőt, azt újracsináltam, mivel csak fotók maradtak a Polifóniáról…
– Nem készült ott egy videó is?
– Nekem is rémlik, hogy volt valaki, aki dokumentált videóval, de hogy az a felvétel kinél van, azt nem tudom. Azt gondoltam, hogy ugyanazon a helyszínen megcsinálom még egyszer, a debreceniek fel is ajánlották, hogy segítenek, de kiderült, hogy a fa időközben eltűnt a Rottenbiller utcából. Úgy gondoltam, ha az alapfeltételek nem adottak, akkor inkább aktualizáljuk és legyen a felvétel Debrecenben. Megcsináltuk a videót, úgyhogy az most már így, egy 10 perces loop formájában van bemutatva.
– Ha diákoknak tartanál előadást hangmunkákról, hogyan beszélnél róla? Valami zörejből indulnál ki? Mikor válik művé egy érdekes zörej? Nálad hogy zajlik ez a folyamat?
– Nem vagyok jó tanár, nagyon nehezen tudok erről beszélni. Hogy ez hogyan alakul a fejben, vagy hogy mikor mű egy mű, számomra is rejtély. Általánosságokat tudok csak mondani, például hogy konzekvensen használja a technikát. Ha fontos a munkában a hang, akkor azt nagyon találja ki, nagyon indokolja. Ha csak díszítő elem, akkor teljesen felesleges, akkor maradjon egy sima installáció, vagy egy rajz, szobor vagy bármi. Akkor kerüljön bele hang, ha az valóban indokolt. A koncept munkák esetében (például a Filofóniánál) nem is annyira a hang, a látvány, esetleg a technika a lényeg, hanem az egységük. A látvány hogyan utal a hangra és a technika hogyan befolyásolja mindkettőt. Akármilyen hanggal nyilván nem működne. Úgy nyeri el az értelmét, hogy van egy bizonyos forma, ami utal a hangra.
– Térbe szereted jobban elhelyezni a hangot, vagy fejhallgatóban? Számít ez a differencia? Hogy vannak kint most a kiállításon?
– Ez a műtől és a rendezéstől is függ. Az természetesebb, ha nem kell fülhallgatózni a munka befogadása közben, de például a mostani kiállításon is van egy olyan munka amihez fülhallgató kell.
– A fejhallgató koncentráltabb figyelmet tesz lehetővé, viszont egy ingerküszöböt is meg kell ugrania a nézőnek. Sok esetben az van velem is, hogy látom, ott van a füles, de a videoképről leolvasom közben, hogy nagyjából mi lehet a hang, miről lehet szó, és mérlegelem, hogy belemegyek-e ebbe, pláne ha sorba kellene állni a fejhallgatóért. Van, amikor eltekintek az audiósáv élvezetétől emiatt. Van, aki higiéniai okok miatt nem teszi fel a fülest, mert az már sok mindenki fülén volt.
– Igen, ilyenkor nagyon sok szempontnak kell megfelelni.
– Volt olyan munka, ami új hangot kapott?
– Az egykor, a budai Törökfürdőben bemutatott installációm például új hangot kapott. Találtam egy nagyon jó videót, annak a hangját használtam fel kissé módosítva. A jelenetben egy süketnéma ember egy őzet ment meg a befagyott folyóból, ahol beszakadt alatta a jég. A történet egy hétköznapi hősről szól. Tél van, valaki sétál a folyó partján és látja, hogy a folyó közepén van egy vergődő őz, már szegény félig megfagyva. Letette a földre a kamerás telefonját és a jégen bekúszva, valahogy kirángatta az őzet, aki már szinte mozdulni sem tudott a kimerültségtől. Utána a parton elmesélte a mentőakcióját kamerába jelnyelven, persze közben szelfizett a reszkető őzzel. Meghatóak és gyönyörűek voltak az átélt élménytől fűtött hangok, amikkel a jelbeszédét kísérte. Egy másik videón jól látszik, ahogy az őz összeszedi magát és elbandukol. Szóval ezt a furcsa, érzelmektől túlfűtött, artikulálatlan emberi hangot használtam fel, némileg módosítva.
– Tehát felcserélhetők, behelyettesíthetők a hangok. Azaz a megszólalás-meg nem szólalás lehetőségének van jelentősége inkább.
– Így van.
– Mechanikai zajok is vannak a kiállításban?
– Igen, egy nagyon korai (86-os) kis mobil munkám ad ki mechanikai zajokat.
– Két munka is szerepel, amit én nem ismertem. Volt egy bevásárlókocsis…
– Ez is egy korai munka amit újragondoltam. Vagy húsz évvel ezelőtt egy szoba kiállításon szerepelt először. Sötét, lakkozott, kisméretű ebédlőasztal, felhalmozva rá befőttesüvegek. Az üvegek közé kis hangszórók, kazettás magnó van bedugva, a magnóról pedig lassított recitáló emberi beszéd hallatszik. Kicsit olyan érzet, mintha a hangot konzerválnánk. Azt a címet adtam neki, hogy Katedrális. Az egymásra halmozott üvegek és a hangzás is nagyon patetikus érzetet keltett. Nagyon tetszett ez a szituáció, ráadásul mögötte volt egy csipkefüggöny, tehát egy szép installáció volt, de valahogy sosem éreztem késznek. Ezt a látványt most egy kicsit át és továbbgondoltam, van egy kézi targonca (nagyon egyszerű, puritán formájú), és erre halmoztam fel a befőttesüvegeket. Így nem csak az érzete, de a sziluettje is olyan, mint egy katedrális.
– A másik számomra eddig ismeretlen munka egy mechanikus szerkezet-szerűség volt.
– Ez az a mobil a nyolcvanas évekből, amire az előbb már utaltam. Még stúdiós voltam, amikor csináltam. Ez egy 30x30x30-as fakocka, amibe építettem mindenféle zajkeltő eszközt. Csináltam egy fadobot, amit a kockába szerelve lehet forgatni. Arra pöcköket, kis rugókat szereltem, amik forgás közben hozzáérve, dörzsölődve egymáshoz vagy valamihez, megszólalnak. Egy tömörített óraszerkezet-szerű hangkeltő eszköz 1986-ból.
– Magától megy, vagy a nézők működtetik?
– Kézzel kell tekerni mint egy darálót, bár óvakodnék a kiállításon a túlzott használattól, mert már olyan mint egy Goldberg-féle önmegsemmisülő eszköz. Most is szóltak, Debrecenből, hogy leestek darabok belőle. Volt egy időszak, amikor a Vasműben dolgoztam, és hozzáférhettem a gyárban felhalmozott ipari és kommunális fémhulladékokhoz. Halmokba dobált tekerős számológépek, régi pénztárgépek, analóg műszerek tonnányi mennyiségben hevertek ott sorsukra, pontosabban a kohóra várva. Mivel olyan munkám volt, ami nem mindig járt elfoglaltsággal, ezeket szépen begyűjtöttem, és atomjaira szedtem. Tulajdonképpen ezekből építettem meg ezt a kis mobilt.
– Van egy lemezjátszó-szerű, műanyagpalackos installáció is…
– Igen, ez egy régi technológia, ősi hangkeltő berendezés, amit gramofonnak hívtak régen. A hangzótest egy műanyag vizespalack, aminek az aljába ragasztottam egy kihegyezett gombostűt, és ezt az egészet kézzel lehet mozgásba hozni.
– Tehát ez a tű képes a barázdát olvasni?
– Hát a maga módján, mert azért ez egy kézzel csiszolt gombostű ami nem annyira precíz, mint egy profi lemezjátszótű.
– Ami nem is csak tű, hanem jelerősítőt is tartalmaz…
– Igen ebben az az érdekes, hogy a forma, mármint a hangzó tárgy maga a pick-up. A pick-up az a kör alakú kis membrán, ami átvezeti a rezgést a tűtől, és továbbítja a tölcsér formájú hangzó testnek. Itt az egész egyben van, mert a tölcsér és a pick-up is egy levágott végű műanyag vizespalack. A hangzó tölcsér, mint membrán.
– Milyen lemez van most rajta?
– A kiállításban több munkámban is felbukkan az emberi hang. Ebben is. Itt azért találtam fontosnak, mert a lemez forgását egy fatárcsa tekerésével tudod működtetni. Tehát a néző érzékére van bízva a sebesség és az egyenletesség. Egyébként a lemezen Berek Kati mond verseket.