A karlsruhei ZKM 2021 május 28-án újra nyitotta gyűjteményi kiállítását, mely október 3-ig (illetve részben 2022 szeptember 1-ig) megtekinthető.
A művészeti és média központ, ha a a ZKM rövidítést feloldva — Zentrum für Kunst und Medien — a nevet magyarítjuk, kezdettől, vagyis harminc éve médiamúzeumként működik, méreteit és aktivitását tekintve Európában az egyetlen, nemzetközi aktivitására gondolva (vegyük példaként a rövidesen a Dél-Koreában, a Nam June Paik Art Center rendezésében megnyíló, kivételesen sikeres Open Codes kiállítását) egyértelműen vezető, példamutató a szerepe.
Érdemes idézni a gyűjteményi kiállítás bevezető szövegének egy részét, legalább így olvashatóvá válik magyarul is:
A huszadik században a technikai médiumok gyökeresen átalakították a képet. Kezdve a fotográfia botrányos médiumával, amelynél a képek látszólag önmagukat generálták, a médium >átalakította a művészet teljes természetét< (Walter Benjamin). A fényképezés, a film, a fonográfia, a rádió, a televízió, a videó, a számítógépek és az internet újradefiniálta a művész, a mű és a néző viszonyát, valamint a kreatív aktusról alkotott elképzelésünket. A jövő történetének írása című kiállítás a művészet változó produkciós, befogadási és terjesztési technológiák miatt történt átalakulását példázza. Mely azt is megmutatja, a művészek hogyan éreznek meg, jeleznek előre olyan mediális és szociális gyakorlatokat, amelyek csak évekkel később válnak nyilvánvalóvá a társadalom számára. Mint a kiállítás címe mondja, ők írják a jövő történetét.
Milyen jövőt látnak a művészek? Mi, vagy mi lehet a médiamúzeum? A kérdés megválaszolása előtt érdemes utalni arra, hogy a 21. század alapvető változásokat hozott a múzeumok szerepét, feladatát, s ebből adódóan átalakulását tekintve.
Ugyancsak a már említett Nam June Paik központban tartott erről a témáról Siegfried Zielinski a közelmúltban inspiráló előadást Museums of the Future as Surprise Generators: A Foresight (A jövő múzeumai, mint meglepetés-generátorok: egy előre-látás) címmel.
Az előadás bevezető részében példákat hoz: nagyrészt ugyancsak a ZKM-ben rendezett, de vándorkiállítás formájában több intézményben bemutatott, nagyszabású rendezvényeket, melyek a múlt és jelen szokatlan együttlátása révén adnak inspiráló, mellérendelő szerkezetű válaszokat. A múltak példája jövőket vetít, s a jelen ezen szinopszisok révén váratlanul és érzékletesen megmutatkozik. Ahogy Nam June Paik 1974-es, klasszikussá vált TV-Buddhája (Zielinski emblematikus példája) révén, mágikus módon két időnyíl találkozik egy zárt láncú installációban, a Zen-buddhizmus félévezredes hagyománya és a vibráló elektronikus kép permanenciája.
A 2017 és 2019 között bemutatott (szintén említett) Open Codes a következő állomás, ahol a ZKM nemcsak hogy belépti díjat nem szedett a látogatóktól, hanem a kiállított elemek közé nyilvános, szociális tereket, találkozásra, rendezvényekre alkalmat adó platformokat integrált a nyiltott múzeumi térbe, nemcsak baráti társaságok találkozhattak, hanem minikonferenciák, előadások rendezéssére vagy akár pingpongozásra is mód nyílt a „multifunkcionális” helyszínen.
A kivételesen sikeres kiállítást a többször meghosszabbított nyitva tartási idő alatt alkalamnként átrendezték, új műveket, új elemeket kapcsoltak e fluktuáló infotérbe, ami egyúttal a ZKM többi kiállítóterével (legalább hatot lehet megszámolni) is interferált: a Zielinski, Amador Vega és Peter Weibel kurátori munkája nyomán megrendezett Dia_Logos: Ramon Llull and the Ars Combinatoria például egy ilyen, párhuzamos kiállítás volt, ahol régi kéziratok, ős-számológépek, Raymondus Lullus és Gottfried Leibiz munkássága a kortárs médiaművészeti installációk, sokaságának környezetében, új kontextusba helyezve szólt váratlan korszerűséggel aktuális közönségéhez.
Az Allah’s Automata – Artifacts of the Arab Islamic Renaissance (800-1200) című kiállításon rekonstruálták, működővé tették Al-Jazari 1200 körüli évekre datálható zeneautomatáját, míg az Art in Motion. 100 Masterpieces with and through Media. An Operative Canon című bemutató a 20. századi művészet történetének új, a szokásostól alapvetően eltérő történeti képét mutatta fel.
A ZKM együttműkörésével készült két kiállítás látható egyébként jelenleg a posztvirális helyzetben újranyílt Ludwig Múzeumban, Budapesten — ezeket megnézve valamelyest érzékelhető, miről is beszélek.
A változó múzeumi szféra leírása, fejlesztése, megvalósulása, elképzelése, úgy a jelenben mind a jövőben a nyilvánosság és a közösség új minőségén múlik. Egy ilyen előrevetítés, a jövő kívánatos formája egyáltalán nem csupán a technológián, innováción, az új „fejlődésen” áll vagy bukik.
Ahogy Zielinski írja — és itt most már idézem: „A „méltóság” (Dignity) a legfontosabb minőség, amelyet kompromisszum nélküli meg kell valósítanunk, meg kell tanulnunk újra gyakorolni. Üzemeltetőnek éppúgy, mind a múzeum látogatóinak vagy kurátorainak. Ez a minőség az élet alapelvének átfogó tiszteletéről, fenntartásáról és fejlesztéséről szól. Ünnepli — gondolkodásmódban, tervezésben és megvalósulásában — a másik megbecsülését.”
A médiamúzeum elképzelés Magyarországon sem ismeretlen – épp a C3 Alapítvány vetette fel néhány éve ennek a lehetőségét. Akkor ezt írtuk:
Magyarországon nincs olyan intézmény, ami ezzel az új helyzettel kulturális kontextusban foglalkozna, nincs olyan gyűjtemény, bemutató, kiállítás, program ami a technikai médiumok történetét a fotográfiától a computerig, beleértve az experimentális tradíciót és a médiaművészetet egységes, áttekinthető, következetes és nemzetközi kontextusban is érvényes módon mutatná be.
Egy új projekt, mely a környező országok néhány hasonló érdeklődésű, aktív intézményével együtt próbál egyet ismét előrelépni (a megvalósulás útján) ad némi reményt, hogy az elképzelés nem felejtődik el e régióban sem örökre: NEW MEDIA MUSEUMS: Creating Framework for Preserving and Collecting Media Arts in V4.