Az első két kérdéssel igazából nem tudok mit kezdeni, mert nincs kritikai tétje:
1. Persze hogy befolyásolja a téma jellege a befogadást.
2. Nem tartom különösképp produktív gépezetnek ezt a hármasságot; a kurátor, ha rossz, háttérbe szoríthatja a műveket, ha jó, eszünkbe se jut a „hívószó”. Arra a kérdésre meg, hogy lehet-e kurátori megszólításra kiállítást csinálni a holokausztról, a válasz nyilván igen.
A másik két kérdés meg összetartozik, de idevág még a szövegetek első mondata is, mely szerint a kiállítás kontextust teremtene. A téma, amelyhez kontextus születne, ugyanis nem egyértelmű. Az elhallgatott Holocaust semmiképpen nem az, mert a művek legnagyobb részében szó sincs elhallgatásról – egy másik részükben meg a holokausztról. A kiállítás létrehozói nagy energiabefektetéssel, összpontosított figyelemkeltés helyett nagy zűrzavart hoztak létre, amelyben nem a tolerancia-intolerancia kontextusa nyílik meg (szerintem Sugár János műve az egyetlen, ami errefelé mutat), hanem minden téma – többek között a cigányok helyzete, génmanipuláció, holokauszt – saját mondatait mormolja maga elé. Mint az utóbbi években a Műcsarnokban annyiszor, a kurátorok a műveken keresztül nem keresztmetszetet adnak, hanem monumentális lenyomatot.

Két mű jól jellemzi ezt a zűrzavart: a bejáratnál lévő kivetítők, amelyeken befogadhatatlanul peregnek a szövegek és Szegedy-Maszák Zoltánék installációja, amelyen korábbi kiállításokon geometrikus formák mozogtak, most pedig, ha jól láttam, holokauszt-dokumentumok. Azt mutatják, hogy mindent mindenre lehet használni, például a művészetet a holokauszt reprezentációjára -, de ha ez differenciálatlanul történik, akkor az majdnem olyan, mintha mi sem történt volna.

Mélyi József