Az
őszi-téli szezonban legszívesebben a KMKK eseményeit
látogatom. Nem könnyű megmondani, hogy miért
számít valami eseménynek, de ezek nekem annak tűnnek.
Talán a közvetlen, meghitt, informális
hangulat miatt. Esetleg a szokatlanul friss program okán. S
mivel minden hétre jut egy, ezért eseménysorozat.
Talán ez a legpontosabb megfogalmazása annak, ami néhány
hónapja zajlik Budapesten két, erre alkalmas műteremben.
A szériát két művész (El-Hassan Róza,
Sugár János), és két kurátor (Hegyi
Dóra, Süvecz Emese) jegyzi.
Ne tévesszen meg senkit a helyszín. Többről
van itt szó, mint műteremkiállításról.
Nem saját művek nyilvánosságra hozatala a cél:
a szervezőcsoport által közreadott kommüniké
szerint a helyi szcénát kritikus diskurzus részévé
tévő szándék vezérli őket. Amire
bizony, valljuk be férfiasan (nőiesen) tényleg szükség
van Budapesten. Ha itt elhangzanak a „kritikus” vagy „diskurzus” kifejezések,
sokan nem is tudják igazán, hogy miről van szó.
A két szó kombinációja így még
nehezebben követhető. Pedig érdemes őket kombinálni.
Ez lehetne az az eszköz, ami segít eligazodni. Globálisan
és lokálisan. Amitől körvonalazódik a
korszellemet átható erőtér, amiben egy-egy
mű érzékelhetően érvényessé
válik, értéket, értelmet nyer: ami inspirál.
Amitől valami, javaslat, állítás, tett, akció,
mű nem a levegőben áll, hanem kapcsolódik mások
gondolataihoz. A soxor emlegetett szellemi tér fabrikálása:
gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan.
Mert hát mit is jelent a kritika például? Valami
olyasmit, amit az irodalom képviselői tudnak. (Könnyű
nekik, a nyelv elsődleges kifejezőeszközük, mondhatná
valaki. Nem a nyelv hiányzik, hanem a diszciplina, tenném
hozzá én). Nem pusztába kiáltott, reflektálatlan,
elavult szókinccsel operáló, unalmas leírásokat,
méltatásokat jelent tehát, mint ami a művészetről
való beszédet jellemzi errefelé, hanem egymásra
épülő, nemzetközi konszenzuson alapuló
tematikát.
Mindenki a saját eszközeivel. A művész, a kurátor,
a kritikus, a szaklap, a bemutató és a kereskedelmi galéria,
a magán- és a közgyűjtemény, a múzeum,
és így együtt szövögetik azt a hálót,
mely ápol és összekapcsol, amibe a közönség
is belegabalyodik. Teszik ezt elkötelezettségből, ingyen
vagy hivatalból, fizetésért (ki-ki temperamentuma
szerint).
A KMKK esetében mindenesetre marad az elkötelezettség.
Mert szorgalmi feladatról van szó, magánerőből,
magánúton. Könnyedén, pontosan, szépen.
A forma után a tartalom. Művek, stratégiák
bemutatása. Nem-mediatizált, csak közvetlenül
átélhető, megtapasztalható élmény.
Vállaltan elit, azaz formabontó, lassan befogadható.
Hmm. Lassú befogadás? Bontott forma? Elit mint érték?
„A korábban joggal kritizált elitizmus progresszív,
a manipulációknak lokálisan ellenállni képes,
pozitív értékké válik” – állítja
a KMKK-kommüniké.
A sorozat alcíme, a visszaforgatott figyelem jegyében intenzív
ritmusban, heti rendszerességgel dobnak be egy-egy művet,
műcsoportot, szerzőt a köztudatba. Meglepően
széles spektrumból
merítenek: a karikaturistától a fiatal művészeken
és a nemzetközi sztárokon át a méltó
értékelésre váró, élő
és holt nagymesterekig. A válogatás spontán,
személyes kapcsolatokon, adódó alkalmakon alapul,
többnyire épp nem reflektorfényben álló,
ám arra érdemes művek és műveletek. Figyelemgazdálkodás.
A csúcspontot eddig számomra Diana
Kingsley képei jelentették. Talán a szervezők
is így éreztek, mert rádupláztak. Nemcsak
galéria, múzeum is megirigyelhetné ezt a kétszer
egyestés kamarakiállítást.
A szorgalom keltette ihlet hatására hadd forgassak vissza
én is egy eseménysort. Műtárgy-értékű,
közérzetjavító, hálószövögető
esték emlékét. A Gyorskultúra
esteket. A Kossuth Klubban, a múlt század nyolcvanas éveinek
derekán. Egy utcányira a KMKK bázisától.
Közel vannak egymáshoz, térben és, bármilyen
furcsa belegondolni, időben is. Pedig sosem gondoltam komolyan,
hogy tényleg megáll az idő. Talán a szokások
nem változnak elég gyorsan. Viszont miénk itt a tér.