A bárkik ebben az esetben a fővárosi lakosság szűk keresztmetszetére utal, akiket Khoór Lilla és Kriza Bori parkokban, utcákon, tereken, bevásárlóközpontokban, vagy egyetemek környékén szólított meg. A város különböző kerületeiben véletlenszerűen kiválasztott emberek egy mikrofonba véleményt formálhattak, mégpedig a 2010-es magyarországi választások két fordulója közötti időszakban, olyan témákról, mint demokrácia-rendszerváltás, család-otthon-biztonság, felelősség-bizalom, anyanyelv-születés-haza, esély-esélyegyenlőség.
Talán nem árulok el titkot azzal, ha leírom, hogy az interjúalanyok alapvetően nyitottak voltak az érdeklődő kérdésekre, ugyanakkor pesszimisták a válaszaik tekintetében. Kortól, nemtől, társadalmi, etnikai, vallási hovatartozástól függetlenül volt megfáradt és elégedetlen, részint beletörődő a bárkik véleménye. Általában készségesen válaszoltak a kérdésekre, amelyek kivétel nélkül arra helyezték a hangsúlyt, hogy mi az Ön véleménye, hogyan vélekedik Ön, mit jelent Önnek… stb. És az embereknek, a bárkiknek volt véleménye, tudták értelmezni azokat a kulcsfogalmakat, amelyekkel meg lettek kínálva, ennek következtében elhangzottak lényeges kijelentések, konkrétumok.
Ezeket a konkrétumokat a két „riporter” levitte az Óbudai Társaskör Galéria pincéjébe, mintegy szimbolikusan hidegre téve őket. Az öt választott témakörhöz azután építettek öt szavazófülkére emlékeztető boxot, majd a választási kampány céljára hasznosítható falapokat beborították az elmúlt 20 év „legkitűnőbb” választási szlogenjeivel. A javarészt Kriza Bori gyűjteményéből származó kampánylapokat, melyek mára szinte relikviának számítanak, a Politikatörténeti Intézettől kapott anyaggal egészítették ki. A faépítmények mindegyikén egy-egy fogalomkörhöz csoportosították a szórólapokat, így az öt kérdéskörhöz öt tematikus fülke tartozik.
A tarka választási szlogenek némán burkolják be az egyszemélyes csöndfülkéket, amelyekben a fülhallgatók segítségével az emberek véleménye tárul fel. Azok a kardinális alapeszmék, amelyek a választási szórólapokon üres ígéretekként, jobb-rosszabb tálalásban feltűnnek, a meghallgatható riportokban már valóságreferenciával bíró kijelentések; olyasmik, amiket az adott személyek épp a bőrükön éreznek. A bárkik igazsága háttérbe helyezett referenciaként szerény igazolása a szórólapok be nem váltott hangzatos ígéreteinek, az ezerszer is elsüthető közhelyeknek, amelyek többnyire csak választási kampányszavak maradnak. Ezek az ígéretek, amelyek színes-szagos papírlapokon virítanak, rendszerint a címzett postaládája után azonnal a kukában végzik, ám ezek a vélemények, amelyek a kiállításon meghallgathatóak, általában még nyilvánosságot sem kapnak.
A fülkékkel szemben a főfalon, a bejárattól balra, az elmúlt 20 évben választás útján miniszterelnöki pozícióba került valakik – a galéria szellőzőnyílásával azonos méretű – arcképe lóg. A portrék fekete-fehér szórólapokról reprodukált printek, az egyen-keretekben mindenkin az egyen-mosoly dominál. A kiállítótérben – a pince adottságaiból fakadóan is – fagyos a légkör, de a levegőben mégis lebeg némi feszültség. A miniszterelnök portrék magabiztosságát vélhetően nem a ruha teszi, az arcukon ülő csöppnyi önelégültség pedig a kiállítás morális tartalmára irányítja a néző figyelmét.
Khoór Lilla és Kriza Bori munkája ugyanis éppen erre világít rá, morális kérdések mentén kezdik ki a politika retorikáját. Ők maguk nem formálnak privát véleményt, csak gyűjtenek, rendszereznek, majd mindezt megmutatják: leszűrik a lényeget.
A hatalmi retorika fogalmait szembeállítják a magyar emberek véleményének szűk keresztmetszetével, a ki- és elhasznált fogalmakat pedig azzal a tartalommal, amely a többség számára a valóság. A politikusok – a közbizalom vesztesei – a szórólapokon a legjobb arcukat mutatják, igyekeznek megnyerők lenni, művi bizalommal tekintenek ránk, és a jópofák arcképcsarnoka mellett az általuk használt nagy szavak épp csak ártatlanok és hihetőek nem tudnak lenni. Mivel sokszorosan átverve érezzük magunkat általuk, másra fordítanánk a tekintetünket, de ezzel szemben, akikre néznénk, azok névtelenek és arctalanok is.
Ők, a választók az igazi választási megfigyelők – és egyben a kampányjátszma valódi vesztesei. És mivel a lakosság vagy a nép szava ezen a kiállításon is alig hallható, erőfeszítést kell tennünk, hogy meghalljuk, mit gondol a magyar. Be kell ülni a hideg fülkébe, felvenni egy fülhallgatót, bekapcsolni a hordozható CD lejátszót és türelemmel odafordulni a véleményét készségesen közlő felé, érteni kell a szavát, és „olvasni” a sorok között.
A kiállítás mind tartalmi, mind formai megoldásaiban tulajdonképpen a közhelyekre épít, készen kapott anyagból dolgozik. Nem itt derül ki, hogy a magyar emberek nem hisznek a politikusoknak, és az sem, hogy a politikusok tesznek az emberekre. Azt is tudtuk már a Választási megfigyelők 1990-2010 kiállítás előtt, hogy a politikusok a rájuk ruházott hatalommal szemtelenül visszaélnek.
Egy ilyen összesítés viszont ritka mint a fehér holló, ami megmutatja, hogy a valakik, hányan, mikor, milyen retorikával, micsoda kitartó munka eredményeként fosztották meg alattvalóikat, a bárkiket az elmúlt húsz évben, nemhogy a demokratikus élettől, de az álmaiktól is.