A várakozás
öröme
Csomópont
Külföldön jártomban-keltemben már többször feltűnt, hogy milyen jól helyeznek el műtárgyakat urbánus terekben. Európában a köztéri művészet fogalmán nemcsak kő vagy bronz emlékműveket értenek. Emlékezetes és változatos dolgokat jelenthet az art in public space elnevezés: magam például soha nem feledem az irányítható rotterdami daru-lámpákat. Nagyon örültem hát, hogy az Õszi Fesztivál idején e műfaj Budapesten is megjelent: a művész-kurátorok, Eike és Schneemeier Andrea által kitervelt és megvalósított Csomópont című projekttel, mely három budapesti metrómegállóban két hétig egyfolytában vetített videóműveket takar.
Művészet a várakozóknak. Emléxem metró-járó koromból (merthogy egy ideje már nem élvezem úgy, mint régen, s ha lehet, kerülöm), milyen ingerszegény környezet az ott lenn, plusz egyre ritkulnak a járatok, úgyhogy pompás ötletnek tűnt nekem ez elsőre. Nagy várakozással indultam hát a föld alá, ám örömöm ürömmé szikkadt első nekifutásra: nem működött a berendezés. Másodjára sem jártam sikerrel, de nem adtam fel, furdalt a kíváncsiság, na meg három a magyar igazság. Ez tényleg bejött.
A művek ábécésorrendben követik egymást. Bartha Sándor animációja a kép és a hang szinkronitására épít, kedves, várakozást keltő darab, felhúzott, de a megoldással nekem adós maradt.
Beöthy Balázs szerint a kegyelem kör alakban terjed. Ebben az atyaian felülről láttatott fiúk utazgatása során percekig kételkedtem, ám mire a végére értek, a kör bezárult: be kellett látnom, nem utaztak hiába.
Monsieur Delmotte Dungs című etűdjében akut, megoldatlan, nemzetközi problémára, az utcákon heverő témára (fogd meg a nyelved és mondd: utca végén sarok) reflektál saját érzelmei mentén: a nyersen felvett, dokumentarista videóban egy jól öltözött, de legalábbis szép cipőt viselő fiatalembert látunk, aki határozott, szinte haragos mozdulatokkal tapossa szét az útjába kerülő kutyapiszkokat sorban, valahol Németországban. Azt mondják, aki szarba lép, szerencséje lesz. Igaz, mintha a mondás a véletlenre lenne értve. Vagy nem? Lehet, hogy én mégsem így szeretném provokálni a szerencsém.
Dominic Hislop szeriálisan ismételt futballmeccs-remixe repetitív baletté változtatja a tévéadást. Nekem nagyon tetszett, bár gyanítom, hogy a metrólátogatók egy részének e késleltetés nem hozta meg a várt beteljesülést.
A szponzor DNN klipje kilóg az összeállításból, nélkülöz mindenfajta vizuális invenciót, lélektelen mérnöki munka. Remélem jövőre, a második Csomópontra küldött anyaguk elkészítésével már avatott szakembert, művészt bíznak meg.
Komoróczky Tamás OCD-bónusza igazi ráadás-mű, játékosan halmozza az ingereket, finoman kidolgozott és készen talált jeleneteket ollóz apró jelentéseket spriccelgető képfolyammá.
Ks Pál Szabolcs szintén érzékeinkkel játszik: a mozgás dinamizmusát meglovagolva olyan könnyedén gurítja át pöttyös labdáját utcáról szobába, pozitívból negatívba, hogy csak lesni tudunk, mint Rozália a mozgóképszínházban. Pontosan, szépen, ahogy a labda gurul a képen.
Lendvai Adám 2YK prblémája józan körbepillantás a mitikus időpontban: 2001.01.01. első másodperceiben: hmm, úgy látom, még megvan a világ. Minden változatlan. Nem is látunk mást, az időt nézzük. Persze ma már a metrózók sem hisznek mind a dokumentumfilmeknek. Én is azt szeretném titkon, hogy kiderüljön: a szerző már hetekkel korábban előrepörgette kamerájának számlálóját, annyira biztos volt a dolgában.
Isabelle Lévénez érett művész, immár nemzetközi hírnévnek örvend. Ebben az esetben fekete térben érett asszonytesttel mozogja le az Ugróiskolát. Úgy látszik, ezt mindenhol játsszák a lányok, globális kultúrkincs. Cserébe a felismerés öröme.
Németh Hajnal klipje az ártatlanság elvesztését a más kultúrákba való kirándulás képességének tulajdonítja. Jól teszi, hiszen ez igazán korszerű tapasztalat. Itt egy fehér lány játszik sárgát. Mindkettőt meglátom benne: a kimonóst is, a rámenőst is. Munkáit pont ez teszi számomra napjaink egyik legizgalmasabb művészi teljesítményévé.
Pacsika Rudolf a vízsugár mozgatta zuhanycső kígyózó táncát rögzítette életlenül és (élek a gyanúperrel) véletlenül, szépen, még vért is látunk a képen. A lírát a drámával toldotta meg, talán ezért lett kicsit túl hosszú a snitt.
Caspar Stracke Global String című, kifinomult klipjében az ablak helyén hatalmas monitor, mely egyszerű testi funkciókra, légzésre, ugrásra, vagy akár bokszolásra reagál. Kedves jövőkép, bárcsak ilyen sima ügy, smooth operation lenne ember és számítógép kapcsolata.
Sugár János mestere a költői címeknek: Az analfabéta írógépe fedőnéven futó videóban Kalasnyikovokat fűz össze kifinomult morffal, felháborítóan szép, enciklopédikus képfolyammá. Döbbenten látjuk gyerekek és nők, rasták és bakák, fehérek és férfiak, mindenféle fejek és fajok kezében egyaránt ezt az átkozottul elterjedt, szovjet találmányt. A Szovjetunió kokakólája, pedig ez már nem is hidegháború.
A Taxi Val Mentek duó titkos kedvenceim közé tartozik. Műveikben leheletfinoman és brutálisan hatásos elemeket egyaránt alkalmaznak. Yvonne című munkájukat már láthatták a városunk művészeti életében otthonosan lubickoló lokálpatrióták a Petrina Ildikó által kúrált kitűnő Álomgyár kiállításon (de csak azok, merthogy arról sem írt senki – kritikusok, szaklapok, szégyen, gyalázat). Ez a videó a leheletfinom kategóriába tartozik: hétköznapi jelenetet látunk, akkor kap el minket a stenker, mikor ráébredünk, nem fotót mutat a kamera hosszan, hanem visszatartott lélegzettel, hatalmas igyekezettel állóképpé merevedő modelleket. Csak a kameraman légzése hallatszik, az enyém nem, elnyomja a nevetésem.
A duó rádupláz: a From Beyond brutális vénájukat csillogtatja elegánsan: a kékbőrű futók együttmozgása többszólamban zengi: ők mások.
Till Attila Média Plaza–promóciójának szerepeltetése metró-kontextusban telitalálat: a médianyelvet magabiztosan használó szerző hihetően animálja álmát médiaténnyé. Bárcsak ilyen szép, jövőbe mutató álmai lennének a Boldog Végért felelősöknek is. Most először akartam igazán, hogy a fikció valósággá váljon. Bizony, legértékesebb a szellemi tőke, a művészet pedig a legmagasabb rendű munka.
Várnai Gyula Légellenállása virtuálisan már karriert futott be, megtalálható a Zsebtévé műsorán is. Az ember által kreált formák és a test korrelációját mutatja be. A teszt működik, a test nyer: áramvonalas.
Viktorin Krisztián videójában a parkolótábla az autósok, gyalogosok gondolatait vizualizálja, kedves jövőgép.
John Wood és Paul Harrison videói sem ismeretlenek már a honi közönség előtt. Öröm őket újra látni, mert jók: ezúttal tripláznak, három videóban három arcát mutatják a kiszolgáltatottságnak. Érzéssel teszik, látszik, szeretik ezeket az arcokat mutatni, nem lesz tőle szomorú az ember lánya.
Brian Gibson animációja lírai zárása a többiek által felpörgetett képáradatnak. Mert pörög a cucc rendesen. Az összeállítás az elmúlt években Budapesten látható videók krémjéből válogat. Nemcsak a föld alatt állja meg a helyét. Mondjuk a Modern Művészeti Múzeum kollekciójába nem, de a Kortárs Művészeti Múzeuméba annál inkább passzol. Hej, ha én ott kurátor lennék, megvenném az egészet cakk-pakk a gyűjtemény számára. Meg egy DVD-lejátszót hozzá: hogy menjen mindig, de ne kopjon a szalag.
Bódy Bori