Mi lesz a munka világa után? Ha megszűnt, ha feleslegessé vált, ha marginalizálódott személyek kizsákmányolásává fajult (például a kórházi ápolók estében), vagy ha mások végzik el helyettünk, az ételfutár, aki kaját hoz, hogy ne kelljen főzni, vagy az AI-robot, ami képet generál, szerződést fogalmaz, vagy fordít egyik nyelvről a másikra? Mi lesz a szabadidővel pszichológialag? — ezeket a kérdéseket feszegeti a Kunsthalle Wien Einstweilen wird es Mittag című kiálítása.
Idézek a katalógusból: „a kindulópont és a kiállítás címe, “Einstweilen wird es Mittag” (“hamarosan itt a dél” vagy „nemsokára délidő”) idézet egy úttőrő jelegű szociológiai tanulmányból, mely az 1930-as évek munkanélküliségéről készült a Marienthal nevű negyedben. Angol címe: The Sociography of an Unemployed Community, szerzői Marie Jahoda, Paul F. Lazarsfeld és Hans Zeisel, akik több hónapos kutatómunkát végeztek Gramatneusiedl község azon részében, melyben a kerület minden lakosa egyszerre veszítette el a munkáját, amikor a világgazdasági válság alatt a Marienthal városrész központjában lévő textilipari gyár megszűnt.” A kiállítás címe egy interjúból vett részlet, melyben arról számol be az egyik munkanélküli ember, hogy teljesen elveszítette az időérzékét.
A kiállítás szervezője a WHW (What, How and for Whom) csoport, akik eredetileg Zágrábból származnak és nagy tapasztalattal bírnak egy olyan kurátori attitűd kialakításában, ahol a kemény tények, kollektív vagy egyéni pszichológiai momentumok, zavarok feltérképezése a tét és egy vékony fennmaradó sávban poézis jön létre. Ezt a magasszintű, analitikus didaktikát poszt-jugoszláv munkamódszernek nevezem a művészeti és filozófiai életben, például Slavoj Žižeknél is tapasztalható (most nem térek ki arra, hogy a három kurátor szemlélete a balkáni kontextusban gyökeredzik, pedig így gondolom — talán túl erősen hatott rám az az intenzív művészet-filozófiai diskurzus, ami a kilencvenes években a Balkánon a művészet erejével szegült ellen a gonosznak a teljes összeomlás és identitásvesztés pillanatában, a háborúk idején).
Ma mégis felmerül a kérdés, hogy lehet-e ilyen józanul végezni a kurátori munkát, azaz konkrétan a munkanélküliséget tűzik ki témául és ezt következetesen végig is viszik az egész kiállításon. Válaszom, hogy a tárlat nem éppen derűlátó, de mégis szükségesek az ilyen jellegű kiálítások a kulturális palettán a szórakoztatóbb narratívák, az egyéni mitológiák, a pop-art és a teljesen szubverzív vagy absztrakt művészet mellett — mostanában hiányolom ezt az attitűdöt a hazai művészeti életben is.
A kiálítás kurátorai tíz művészt, illetve művészcsoportot kértek fel, hogy reagáljon a Marienthal tanulmányra és helyezze a múlt, a jelen és a jövő kontextusába.
Az egyik legnagyobb horderejű mű Adelida Husni-Bey On Necessary Work (A szükséges munkáról) című alkotása, aki aktivistaként és jogászként Dániában és USA-ban dolgozó egészségügyi ápolónőket kapcsol össze, olyanokat, akiknek munkavállalói jogait szükséghelyzetben (mint például a Covid alatt) radikálisan csökkenti az állam. Az alkotás azért szignifikáns, mert minden esztétizálást mellőz, interjúk, beszélgetések három monitoron és néhány személyes tárgy. A látogatók közül kevesen nézik végig a teljes hosszú videó anyagot, de jelenléte a kiállításban mégis fontos.
Másrészt azért nevezem karakteresnek, mert a kiállítás egy fejlett országban végbemenő „degrowth” forgatókönyvre épül, tehát a termelés csökkenésének szcenárióira Európában, valamint az Egyesült Államokban és peremvidékein, ahol azonban továbbra is megmaradt az ún. care-work, mely gondoskodó munkának fordítható. A videóban a produktivitás csökkenése, a termelés leépülése ellenére az állam egyes állampolgárait kemény és kimerítő, sőt veszélyes ápolói munka végzésére kötelezi és tiltja a sztrájkot, ahogyan ezt USA-ban tették a Covid alatt az „On necessary work” törvényekkel. A feminista szociológia a care-work tárgykörébe sorolja a gyermekekről való otthoni gondoskodást (nem fizetett munkát), valamint az idősgondozást, és természetesen az orvosi munkát is.
A kiálításon találunk kevésbé szikár műveket is, például az elhunyt Linda Bilda fanzine képregényeit a kapitalizmusról és a az autonómia kérdéséről (szarkasztikus, vicces rajzsorozatok), vagy Bassem Saad Congress of Idling Persons című videóját, mely egyáltalán nem didaktikus, sokkal inkább poétikus és mélyértelmű, hiszen a zene és a szabad asszociációs vágások révén, melyek a világ különböző részein semmitevő emberereket mutatnak, egy szenvedélyes kollázst hoz létre, tele ki nem mondott utalásokkal. A mű címét mégsem semmitevő, hanem Csellengő emberek konferenciájának fordítanám.
Egy bécsi művészcsoport, mely az Ausländer nevet viseli, szintén kevésbé didaktikus, inkább scifisztikus, pszichedelikus, nagyméretű, komplex művet hozott létre, melynek címe From a Distinguished Foreigner to an Undesirable Alien (2022). Egy nagy kozmosz-jellegű űrképen minden bolygón egy kollázst látunk, mely a Marienthal tanulmányra reagál és helyezi mai kontextusba.
A minski Problem Collective nevű művészcsoport didaktikus, de izgalmas történelmi és jelenkori forráskutatással és elemzéssel foglalkozik Information Board 1-4. című kiállított nyomtatott paneleken. A panelek prezentációs módszere szubverzíven önreflexiv, egyben az informácios táblák esztétikáját is tematizálja.
A kiálítást workshopok, beszélgetések kísérik. Némely műhelyfoglalkozás a múlt emlékeit elemezte, a húszas éveket, majd a hetvenes évek munkásmozgalmait, a Covid időszakot, mások a jelent és a jövőt. Minden workshopon tárgyi emlékekkel és kis rajzokkal is kommunikáltak a résztvevők.
Felmerül a kérdés, hogy lehet-e egy kiállítás ennyire didaktikus, antikapitalista és nem kell-e óvakodnunk az utópiák nyílt felvállalásától, hiszen legkésőbb Karl Popper óta tudjuk, hogy az utópiák veszélyesek lehetnek, reakciós, zsarnoki társadalmakhoz vezethetnek és a szelíd haladás (amennyiban haladás egyáltalán lehetséges a második világháború után írt pesszimista Popper szövegek szerint), vagy legalább az analízis apró lépésekben zajlik.
Az utópiákra vonatkozó kérdésemre a választ az április 18-i workshopon kaptam: hogyan bízhat a 99 százalék (aki például az Occupy Wall Streeten tüntetett), abban, hogy az 1 százalékot jó útra irányitja, ha magának a 99 százaléknak sincs semmilyen (utópisztikus) perspektívája. Ezért fontos a jövőképek kialakítása. Így a workshop egy world-building, jövőbeli virtuális világépítő játék volt, ahol egy 50 év múlva megvalosuló világrendszert próbáltuk vizionalizálni játékosan.
Peter Jackson, a Gyűrük ura rendezője először egy world-building játékot készített, melyben elképzelte a könyv világának minden részletét, és csak ezután tett bele cselekménysort: az általa épített világ csupán tíz százalékát használta fel a filmben. Mi a workshopon egy olyan világot építettünk, amiben ötven év múlva a túlzott termelékenység visszaszorítása érdekében tiltva van a munka. Számomra ez a játék nagyon inspiráló volt.
Post Script Bécs
Épp lekéstem egy másik kiálítást, melynek címe General Alert. Kriege, die nie enden volt, és az Erste Stiftung rendezte a politikum és a poézis, koncept közöti szűk ösvényen balanszírozva nagyon finoman (utóbb kiderült, hogy részt vettem rajta egy régi munkával, csak nem tudtam róla). Nem jutottam el a nagy Skopje Solidarity Collection gyűjtemény kiállítására, és nem tudtam megnézni a számtalan új offspace egyikét sem, melyek mostanában nyíltak mindentől függetlenül Bécsben és ezzel új életet lehelnek a betokosodásra hajlamos intézményrendszerbe. Hiszen minden régi intézmény újratermeli önmagát, betokosodik (Foucault szerint) és az új szelek az új, kezdetben marginális kis intézmények felől fújnak. Ilyen például a Hinterland nevű hely. The show goes on.