Szövényi Anikó:
Random helyzetjelentések
Londonból XVI.
Spring Service szörf
A
tavasz robbantott és ennek örömére szokásos
szörfözését a Hyde Parkban kezdte meg, hogy a
művészetet némi mókusnézegetéssel
lazítsa fel. Igen, a Serpentine galéria az első
menüpont, ahol a kanadai Stan Douglas három filmje
gyönyörködtet. A legrégebbi, a Der Sandmann,
amit már az előző kasseli Documentán is az
egyik legizgalmasabb mozgóképnek tartott a szörfös,
most újra visszaköszönt kiválóságával.
Összetett munka: az osztott képernyőn a kamera két
360 fokos fordulata látható egyszerre, s a balról
jobbra haladó mozgásában a baloldali mintegy folyamatosan
felülírja a jobb oldali részt. Mindkettőn kisebb
változtatásokkal, de ugyanaz a helyszín látható:
egy elhagyatott kertben lassan végigpásztáz fészeren,
elvadult növényzeten, idősebb kertészkedő
férfin.
Örök körforgás, a jelen folyamatosan törli
a múltat, némi eltéréssel a képlet
mégis változatlan.
Douglas aprólékosan térképezi fel a környezetet,
a történet okait kutatva: E.T.A. Hoffmann Sandmann-jából,
a főszereplő leveleiből idéz, bemutatva a
folyamatot, ahogy a regény főhőse lassan megőrül
a gyerekkori félelmetes homokember-mesék és apja
halála hatására. [ pic01
]
Komor, vibráló, titkoktól terhes hangulat jelenik
meg a következő rövidfilmben, a Le Détroit-ban
is. A forma itt is sajátos, a terem közepén lebegő
vászon mindkét oldalára vetít, egyik oldalára
a film pozitívját, a másikra a negatívot,
az eredmény pedig egy durván szétszolarizált,
tökéletesen szürke felvétel, szellemképszerű
éles kontúrokkal. [ pic02
] Ebben a történetben is a nehéz múlt kísértése
az alapmotívum, a főszereplő egy elhagyott házban
kutat valami után, hiába. [ pic03
][ pic04 ]
A harmadik, legújabb filmje, a Journey into Fear nem kevésbé
nyomasztó az előzőeknél. Egy teherszállító
hajón játszódó kamaradráma, a két
szereplő folyamatos vitája a szállítmány
késleltetéséről. [ pic05
][ pic06 ] A kivitelezés
szintén kísérleti: a kép- és hangszekvenciákat
random módon egy számítógép választja
ki, tehát a történetnek nincs eleje, se vége,
csak viták és szürreális események végtelen
váltakozása. A verziók egymás mellé
helyezésének 625 kombinációja van, így
a film teljes hossza mintegy hat és fél nap, amit az Artsworld
nevű tévécsatornán márciusban le is
vetítettek. Szép kihívás.
Nem volt nehéz megtalálni az európai vonatkoztatási
pontot Douglas filmjeihez: a visszafogott képek és a remegő
levegő korai Lars von Trier érzését keltették
benne.
Átkúszva
mókusövezeten és hindu piacon jutott el a Whitechapelbe,
ahol Nan Goldin retrospektív Devil’s Playground-ja
volt műsoron. Goldin a 60-as évek vége óta
dokumentál marginális életmódokat, mint transzvesztiták,
drogosok, homoszexuálisok. Első komoly sorozatát
még anno két transzvesztitáról készítette,
akikkel együtt lakott Bostonban. Az őszinte stílus
a fotókat érzelembombákká teszi, például
Cookie Mueller vagy Valerie és Bruno történetében
[ pic07 ][ pic08
][ pic09 ][ pic10
][ pic11 ][ pic12
][ pic13 ]. Az intimitás
százszázalékos, a szörfös szimpla voyeur:
a szerelemre és testre kihegyezett életutak olyannyira impresszívek,
hogy egész megkívánja a szerelemet. Így tavasz
táján persze ez korántsem meglepő.
A szubkultúra fotók keverednek templomokban készült
szenteket, gyertyákat, stb. ábrázoló képekkel
ill. gyermek- és anyaságsorozatokkal [ pic14
]. Ettől az egész kiállítás és
az életmű is heroikus, barokkos hangvételt kap.
A
‘kellemes meglepetés’-délután következő
állomása az Agency galéria Ross Sinclair
új munkáival. A kiállítás első
része a skót művész ’94 óta folytatott,
gyakorlatilag egyetlen performanszának újabb anyagát
mutatja be: a fotósorozaton a hátára tetovált
Real Life felirattal különböző ironikus jelenetekbe
rendezi magát. [ pic15
][ pic16 ] A művész
arcát sohasem láthatjuk, viszont hátat fordítva
végül is egy jóval támadhatóbb felületet
kínál fel.
Másik munkája, a Journey to The Edge of The World
című installáció [ pic17
] egy elsötétített helyiség, amiben tíz
neon felirat váltakozva villan fel, pl.: "burn your passport",
"abolish geography", "embrace statelessness", "dissolve
cities", "explode borders", "secede" (körülbelül:
égesd el az útleveled, töröld el a földrajzot,
fogadd el az államtalanságot, szüntesd meg a városokat,
robbantsd a határokat, függetlenség)- a posztmodern
helynélküliség felemelő érzését
közvetítve mintha csak a hős szívéből
szólnának ezek a szentenciák.
Végül elérkezettnek látta az időt, hogy
az East End új galériáját, a The Centre
of Attention-t is befigyelje, ahol épp versus kiállítások
zajlanak: egy-egy fiatal művészt állítanak
párba ill. szembe a szervezők. Kristian Hornsleth
brutális képein readymade anyagokat montíroz össze,
amiket éles tárgyakkal plusz összeszabdal. A basquiatos
stílus bevállalt célcsoportja az a "jómódú,
fiatal, magabiztos üzletemberréteg, akik általában
unalmasnak tartják a művészetet".[ pic18
][ pic19 ] Ezzel
a kereskedelmi motívummal már logikus, hogy miért
tölti be minden képfelület minimum harmadát a
dán művész szignója. Hornsleth párja
a versusban Tai Shani, s a jellemzést rövidre zárva,
ha szeretné a fogalmat, azt mondaná róla, hogy klasszikus
nőművészet. [ pic20
]
Bocsássuk meg a szörfösnek lustaságát.
ps.:
Apropó nőművészet, a hős megígérte
egy nyúlidentitással küzdő fiatal japán
performernek, hogy írni fog róla. Yoshikobunnyra
még hónapokkal ezelőtt talált rá, egy
galériában elhelyezett gyufásdoboz által:
"küldj emailt, ha szükséged van valaki olyanra mint
egy nyúl!" [ pic21
] Yoshiko butus gésa-szerepet játszik, mivel szerinte az
európaiaknak ez az első számú sztereotípiájuk
a japán nőkről. Az ismeretlenekkel, akik felveszik
vele a kapcsolatot, meghívatja magát vacsorázni,
cseveg és flörtöl, majd összegzi a történteket
naplójába, amolyan Sophie Calle-os gesztussal.
[ pic22
] [ MeetingAniko
]
