Fridericianum 1779. A felvilágosodás nyitottsága, az oktatást / művelődést támogató szellemisége hatására, hercegi támogatással megnyílik Európa egyik első “állami” múzeuma.
Fridericianum 1955. Az első documenta kiállítás megnyitja kapuit, amelynek alapvető célja visszacsatolni Németországot, a német kultúrát, művészetet a világ körforgásába, s globális platformot teremteni a modern / kortárs művészet számára. A bevezetett dialogikus, nyitott formában rejlik (rejlett) a documenta kortárs művészeti kánonképző ereje.
Fridericianum 2022. A klasszicista épület tereibe közösségi terek költöznek / képződnek a documenta fifteen indonéz kurátori csapat felkérésére.
A kulturális sokszínűség befogadása, megmutatása fokozatosan mélyült el a documenta (melynek alapítása óta fő helyszíne a Fridericianum) intézménytörténetében, a kor szellemiségének megfelelően láttatott a világból annyit, amit az európai kultúra spontán vagy erőltetett nyitottsági foka megengedett, illetve befogadhatónak tartott. Térben és időben fokozatosan terjesztette ki érdeklődését, integrálva a társadalomkritikus művészeti gondolkodást és akciókat.
Okwui Enwezor kurátor 2002-ben radikálisan szakított az addigi gyakorlattal: számos, a művészeti kánonon kívül eső területről invitált alkotókkal, Ausztrália, Óceánia, Afrika számos területe, Ázsia elzárt övezetei emelődtek be a kiállítási térbe, újraírva a globális művészet történetét. Enwezor kurátori gyakorlatát müncheni évei idején is folytatta, ahol azonban (mint a documenta fifteen esetében) már megmutatkoztak az európai nyitottság (felvilágosodás) és befogadás korlátai.
A lokális és globális (művészet) fogalmának és szimbólumrendszerének totális káosza, és a felszínes értelmezésből fakadó félreértések a documenta 2022-es kiadását sem kerülték el. Fájdalmak, sebek, sérülések mindenfelől, még akkor is, ha a könnyed romkocsmás hangulatban a documenta fifteen az egymásra találás, a párbeszéd tereiként mutatja be önmagát.
A megnyitó körüli napokban nagy botrányt kavart az a mű, amelyet az indonéz művészcsoport, a Taring Padi készített és állított fel a kasseli Friedrichplatzon. Az emberek igazsága (2002) kartonjain karikatúraszerű alakok és proteszt-szlogenek között ugyanis egy MOSZAD feliratú sisakot viselő, disznófejű és egy SS jelvényű alak is feltűnik. De már a megnyitó előtt, a palesztin művészcsoportot, a Question fo Fundingot is elérte az antiszemitizmus vádja. A Taring Padi nyílt antiszemitizmusnak érzékelt esetére vonatkozóan több illetékes szervezet, köztük a documenta vezetése is nyilatkozatot adott ki, melynek következtében a szóban forgó művet letakarták és később el is távolították.
Az idei documentát azonban nem csak ez az egyetlen kínos részlet árnyékolta. A Party Office Új-Delhiből érkezett kurátori csapatát a queer kultúra melletti kiállásukért érte xenofób fenyegetés, a kellemes kasseli borozóból kollektív alkotóműhellyé alakított documenta fifteen kiállítóhelyen (WH22) jelent meg a Peralta 187 fenyegető graffiti (utalás a spanyol szélsőjobboldali, neonáci vezető Isabel Peraltára és a gyilkosság kódnevére a kaliforniai Btk. szerint).
A jakartai ruangrupa csoport a “kurátorság” demokratikus formájának bevezetésére tett kísérletet, amikor a kurátori feladatait tovább osztotta, és így a kiállítók nem egyéni művészek, hanem művész-, kurátor és aktivista csoportok voltak. Ez az eszme megnyilvánul továbbá abban, hogy a múzeum falai kinyíltak és szerves folytatást kaptak környezetükben, legtöbbször közösségi terek formájában. Az antihierarchikus szemléletnek megfelelően a csoportok sem minőségi elvek alapján kerültek kiválasztásra, ezért giccsbe hajló műcsoportok is helyet kaptak – például az Atis Rezistans Ghetto Biennale című projektje.
A documentával majdnem egy időben zajló, a dekolonialista művész, Kader Attia főkurátor irányításával megvalósuló 12. Berlin Biennálé hasonló célokat: a dekolonizációt, fenntarthatóságot és a nyugati modernizmus és imperializmus kritikáját tűzte zászlajára. Sajnos Attia sem tudott igazán kilépni az intézményi keretek közül: az intézményesült kortárs művészet pontosan megszerkesztett, de konvencionális kiállításait rendezte meg Berlinben.
A documenta is erősen intézményesült 1955 óta, ahol most a hegemón helyzetek és dominancia, mint a nyugati társadalmak jellemzőinek kiiktatására törekedtek. A kiállítások és projektek formai jellemzőinek háttereként a ruangrupa a lumbung koncepcióját jelölte ki saját maga és meghívott partnerei számára. A lumbung, a tradicionális indonéz rizsfeldolgozás szintere és tárolásra használt raktára, a kiállításban a kollektivitás és fenntarthatóság jelképeként szolgált a documenta szervezői és látogatói számára.
A dekolonizációs törekvéseknek és az uralkodó narratíva elvének elutasításából fakadt a kiállítás- és eseménysorozat formája, ami előny és egyben hátrány is: kevés deklarált kijelentést, fajsúlyos üzenetet, de sok esetben még csak művet sem találunk. Utóbbiak helyett inkább közösségi eseményekre berendezett helyek, vagy a mű státusában is létező, de közösségi létre alkalmas terek kialakítása dominál.
A documenta fifteen megpróbálta, de valójában nem szakított muzeologizáló gyakorlatával, nem felszabadította, hanem csak átadta tereit az indonéz kurátori csapatnak. Így épültek fel a Fridericianum földszinti tereiben az kvázi-közösségi, ám valójában üres, installációvá fagyott terek. Ami spontán létrejön Dél-Kelet-Ázsia, Észak-Afrika, Latin-Amerika metropoliszainak peremkerületeiben, a művészet lokális értelmezésében, sporadikusan használt globális minták alapján megalkotva egy kulturális / közösségi teret, az egyáltalán nem működik egy tizennyolcadik század végi múzeum épület falai között (Gudskul).
Hamisságát tovább fokozza az ál-lepukkant bútorok, ál-újrahasznosított, egyszerű anyagok és megoldások használata. A kollektív tanulás és alkotás tereiként létrejött és elképzelt Sekolah Temujalar (Temjalar iskola) a barátság, az együttműködés, a közösség és kollektív alkotás fogalmaival operál, de a rigid múzeumi térben érvényét veszti.
A documenta Halle, a fesztivál másik állandó és központi helyszínén a Baan Noorg collaborative arts and culture csoportnak sikerült egy dinamikus közösségi teret létrehoznia (központi eleme egy gördeszkapálya), amelynek minden egyes installációs eleme eleven. Szintén a documenta Halle ad helyet a lumbung Press-nek, amely nyitott, kollektív nyomdában a documenta résztvevői maguk készíthetik el publikációikat.
A hagyományos documenta kiállítóhelyek tereinek másik jelentős installációs csoportja az archívumoké. Kiemelkedően széleskörűen, alaposan és ötletesen hozza mozgásba és aknázza ki a dokumentumok tematizálásában, egymásra olvasásában rejlő lehetőségeket a The Black Archives installációja. Az ausztrál őslakosok közül való Richard Bell vászani az anti-kolonialista küzdelmek történetének jelentős pillanatait örökítik meg, míg az OFF Biennálé csapata által válogatott roma művészek munkái a (közép)-európai kisebbségi lét küzdelmeinek archívumaként is olvasható.
A documenta fifteen problematikussága térfoglalásából adódik. Az európai teoretikus kényszer muzeologizálással sajátítja, könnyíti ki a marginalizált kultúrákban/ból szervesen és az ottani kollektív praxisokból létrejött közösségi (alkotó) tereket. A korábbi európai művészeti irányzatokhoz hasonlóan merítkezni próbál, új utakat keres saját kiüresedett alkotói praxisa megújítására, de nyitottsága csak a formai átvételekig terjed, a lényegi megértés ismételten elmarad. A documenta 2022-ben saját belső konfliktusaival mutatott rá arra, hogy minden igyekezete ellenére radikális fordulatra képtelen, keretrendszeréből kilépni nem tud, kánonképző hegemóniáját akkor sem adja fel, amikor az intézményi hierarchia lebontásáról gondolkodik.
A terek másik modellje a nappali, mint az együttműködés, a közösségi lét locusa is megjelent (ruruHaus), és szolgált modellként a documentán is résztvevő OFF Biennálé 2021-es Nappalijához, ahová a lumbung-partnerek is meghívást kaptak. A térhasználat, tértípus szimbolikus értékéből kiindulva az OFF a Fulda folyó melletti csónakházban alakította ki az “OFF játszóteret” Milennehák és miértnék címmel. A játszótér a társadalom viszonyrendszerére vonatkoztatva és annak idejéből kiszakítva az azt használót a szabadság, a kísérletezés, egyszóval kritikai és új lehetőségeket adó térként jelent meg.
A Recetas Urbanas civilekkel együttműködő nemzetközi közössége a csónakház környékén használható játszótéri híd-konstrukciót hozott létre, melynek az Ugrás Hanoiban (A mindenhíd) címet adta és amelynek a helyi iskolával együttműködésben a documenta fifteen bezárása után további funkciót szánnak.
Az Architecture Uncomfortable Workshop (Ghiczy Dénes Emil, Szederkényi Lukács) építési területet imitáló, maradék anyagokból álló, a nyitott és szabad építkezésre meghívó Krespel tanácsos háza (2022) valójában egyéni látogatás alkalmával egyáltalán nem működik úgy, aminek szánták: a játszótér puszta váza, imitációja marad, mely nem hív részvételre, nem ad többet.
A Randomroutines (Kaszás Tamás, Kristóf Krisztián) – akiknek A Lucidok álma (2016–2022) videó- és hanginstallációja is az egyik épületben nyert elhelyezést – Jelzavaró állomása (2022) azonban üdítő példája a kiváló alkotásoknak Kasselben. A szabadság, a mobilitás átmeneti tereként – szintén szimbolikusan és a játszótérhez hasonlóan – az álomra, a valóságból való kilépésre lehetőséget adó helyként funkcionál a lakókocsi Kokesch Ádám munkájában. Több ilyen művészeti projektet láttunk már, de a lakókocsi belsejében ezúttal a jellegzetes kokeschi esztétika bontakozik ki egy tükörinstallációval együtt.
Éva Kotátková álmodozás-installációja a térteremtés szándékával született meg. A térben való mozgás, várakozás egyértelműen a migráció kérdését implikálja. Chang En-Man ugyan már nem az OFF programjaként, de a kolonizáció és kisajátítás ismert módszerével (például az invazív növényfajok a 12. Manifestán, Palermóban) dolgozik a Fulda-folyóra helyezett, a csónakkölcsönző várótermeként, kikötőként is használható úszó dokkjábanl (Floating System for Snails, 2022). A dokk üvegfalain eperfa levelének stilizált mintái láthatók, utalva Chang fő témájára, az afrikai óriáscsiga (Achatina fulica) honosítására. E fajt ugyanis snackként tálalják, és az eperfa-levelet pedig a csigák nyálkájának eltávolítására használják az étel elkészítésekor.
Ennek szomszédságában Németh Ilona az ökoszisztémákat állítja középpontba úszó kertjeivel a Hiroshima-parttal majdnem szemben, ahol Claes Oldenburg 1982-es óriás csákánya áll az első atombomba pusztításának emlékére. A part ezen szakaszán a Citizenship nevű hajó fog kikötni workshopok, performanszok, közösségi események helyszíneként.
Az Orangerie parkjában a menekültválság (Cao Minghao és Chen Jianjun), a túlfogyasztás–fenntarthatóság (The Nest Collective), a karslauei Üvegházban a klímaváltozás (MAMA kolumbiai kulturális egyesület), az ökoszisztéma (argentin La Intermundial Holobiente) jól ismert témái a jól ismert globális művészet nyelvén szólalnak meg – nem újraírva, hanem megerősítve az ismert narratívát.