„A demokrácia nem politikai kérdés, hanem ott kezdődik, amikor te magad dönthetsz arról, hogy milyen életet szeretnél élni. A lakókörnyezettel kapcsolatban is rendelkezni kell a változtatás lehetőségével, a szabályok átírhatóságával, ezért építészként nem alkothatsz abszolút homlokzatokat, vagy kötött alaprajzokat.” (1)
A fönti alcím és mottó egyaránt attól a Yona Friedmantól származik, aki a húsz-huszonegyedik század építészetének úgy vált meghatározó alakjává, hogy két, munkássága szempontjából nem túl jelentős építményt leszámítva nincsenek megvalósult épületei. Erre a helyzetre utal a LUMÚ munkásságát bemutató kiállításának címe is: a nemépítés gyakorlata.
Ez a terméketlenség látszólagos, hiszen publikált eddig nyolc kötetet, számos makettje megtalálható a világ legnevesebb múzeumaiban, sok éve keresztül dolgozott nagyhatású UNESCO projekteken, és nem utolsó sorban olyan építészek ismerik el vízióinak megtermékenyítő hatását, mint Bernard Tchumi vagy Kenzo Tange.
A nemépítés gyakorlata egyrészt inkább abból fakad, hogy Friedman egy az elfogadottól különböző építész-szerepet alakított ki, továbbá abból a felismeréséből is, hogy az építészet lényegében akadályokat hoz létre. Hogy a városainkat meghatározó urbanisztikai gondolkodás képtelen kiszolgálni a városlakók egyre növekvő mobiblitásigényét, olyan változatos környezeti és társadalmi konfliktusok irányába tereli a nagyvárosi létet, amelynek első jeleivel Friedman a második világháború idején, szülővárosában, Budapesten szembesült.
Egy magyar származású, világhírű építészről van tehát szó, akinek hazai ismertségét az aktuális kiállítás remélhetőleg sokban javítja majd, bemutatása mégsem emiatt fontos (2), hanem a korábban említett építész-szerepkör, valamint az építészet funkciójának újrafogalmazása miatt. Ez utóbbiról például úgy gondolja már a hatvanas évek óta, hogy nyitottnak, részvételinek és determinálatlannak kellene lennie.
Csalódni fog, aki a Ludwig termeiben a kortárs építészet fősodrára jellemző hatásos és látványos acél-üveg objektumokat bemutató vizualitásra számít, a legegyszerűbb anyagokból könnyed lazasággal fölépített makettek lényegében az építészet alapproblémáinak újrafogalmazásai, amelyek kapcsán gyakran említik Bernard Rudofsky 1964-es Építészet, építészek nélkül kötetét. Friedman, aki meghatározó gondolatait ennél korábban publikálta, radikális alapállása ellenére igenis hisz az építész szerepében, miközben régóta meggyőződése, hogy túl drágán és túl sokat építünk, urbanisztikai víziói tehát inkább az építészek, épületek nélkül elvére építenek.
A környezet formálásának nagyon fontos, egyre inkább előtérbe kerülő aspektusáról van szó, mivel az építészet az a terület – tartja a modernizmus története – amely képes a mindennapi élet valóságának átírására, módosítására, ráadásul az urbanizáció tempója drámaian növekszik (néhány éve a világ lakosságának több mint fele már városlakó, néhány évtized múlva pedig az előrejelzések szerint eléri a hetven százalékot).
A kiállítási anyag szemléletesen tagolt, a belsőépítészeti tervet a Philippe Rizotti tervezőiroda készítette, és olyan kulcsfogalmak köré szervezi a bemutatott anyagot, amelyekből kirajzolódnak Friedman tevékenységének azon fontosabb tematikái, amelyek ma egytől egyig a városi lét fontos kérdéseit vetik föl, illetve vetették föl már akkor, amikor azok kevésbé, vagy egyáltalán nem voltak láthatóak: lakóhely, túlélés / mobilitás / városi mezőgazdaság / összetett rend / híd-városok, / hálozatváros, kontinensváros / szabálytalan struktúrák / térváros / megastruktúrák.
A témák mindegyikéhez rajzok, vázlatok, makettek vagy installációk, valamint kiválóan szerkesztett, információgazdag építészettörténeti és kontextusteremtő, falon olvasható szövegek kapcsolódnak (Szemerey Samu). Ezek összességéből – kellő türelem és idő segítségével – megérthető Friedmannak a modern urbanisztikai gondolkodásra gyakorolt történeti jelentősége.
Ez pedig nem más, mint a modernista építészeti gondolkodás, a funkcionalista modernizmus konstruktív kritikája, „a technokrata modernizmus teleológiái alól való felszabadulás” (3) alternatívája, a trial and error (próbálkozás és hiba) építészeti filozófiája. Egyik legnagyobb hatású gondolata a ville spatiale (4), a három dimenziós városi terjeszkedésre alkalmas térben lebegő, rácsszerű szerkezet, amely egy infrastrukturális hálót biztosít a mobilisan szervezhető, egyénileg tervezhető, adott esetben bútorként mozgatható lakóterek kialakításához.
Bár a felvetést az 1958-as Tíz irányelv egy újfajta városrendezéshez című kiáltványának megjelenéséhez kötik, magát a gondolatot Friedman a modern építészetet több mint három évtizeden keresztül meghatározó nagy hatású szervezet, a CIAM (5) utolsó előtti, 1956-os dubrovniki konferenciáján már ismertette.
A japán metabolistákkal gyakran kapcsolatba hozott térváros koncepciójának ismertetésekor a levegőben volt már tehát az építészet és urbanizmus modernista stratégiáinak átalakításra és megújításra való vágy. A huszas években Le Corbusier által életre hívott fórum önfelszámolását három évvel később a Team 10 csoport kezdeményezte, amely azután más működési formában a modernizmus hagyományainak továbbvitelét és doktrínáinak újrafogalmazását vállalta fel. Friedman e csoportnak nem volt tagja, hanem válaszként megalakította sajátját GEAM néven (6) és bár urbanisztikai koncepcióik több ponton átfedésben voltak, a ville spatiale karakteresen egyedi perspektívát nyújtott.
Ami megkülönbözteti és ma különösen fontossá teszi, az egy olyan városlakó feltételezése, akinek nem a jóléti, dinamikusan fejlődő állam biztosítja individuális boldogulását és társadalmi környezetét. Ilyen értelemben a ville spatiale inkább Constant utópisztikus és antikapitalista Új Babilonjával (7) mutat rokonságot, amely az egész várost egy nagy közösségi háznak tekintette. Az épületváros megastruktúraként emlegetett, hatvanas években megjelent gondolata pedig erőteljesen rezonál a jelenkori társadalmi mozgalmak együttműködésen alapuló jellegével.
Röviden: Friedman modernizmussal kapcsolatos, hatvanas években megfogalmazott urbanisztikai gondolatai ma aktuálisabbak egyéb, a modernizmus hagyományaira alapozó városépítészeti koncepcióknál, ugyanis közvetve vagy közvetlenül magukba foglalják a társadalmi igazságosság, a fenntarthatóság, közvetlen demokrácia és autonómia fogalmait az individum perspektívájából megközelítve (hajlék, lakás-írógép), miközben nem mondanak le a nagyobb, adott esetben kontinentális vagy globális struktúrák létjogosultságáról sem (hídváros, kontinensváros).
E két dimenzió összekapcsolásához kétségtelenül szükség van egy adag utópiára, amelynek kommunikációja a művészet tereiben valósul meg. Ez legitimálja az építészeti anyag LUMÚ-beli jelenlétét, ezért tartja számon Friedmant művészként igencsak rangos helyen pl. az artfacts.net, és ezért kerültek rajzai, vázlatai, makettjei a Pompidou vagy a Getty Center, a new yorki MOMA vagy a Párizsi Modern Művészeti Múzeum gyűjteményeibe .
Az utópia praktikus, egyéni, csináld magad jellegű vonatkozása más közegben és médiumban jelenik meg: abban a majd száz ismeretterjesztő képregényben, amelyeket Friedman állított össze és a nyolcvanas években általa alapított Önellátás Tudományos Ismereteinek Kommunikációs Központja adott ki. Az UNESCO segítségével lebonyolított építészeti ismeretterjesztő kampányok a világ különböző tájain próbálják a szegénység, katasztrófa vagy fenntarthatósághiány miatt tömegesen szállás nélkül maradtak lakhatási és megélhetési gondjait megoldani.
Yona Friedman munkásságában az építész szerepének gazdasági, társadalmi és politikai felelőssége fogalmazódik meg a nagy léptékű utópisztikus megastrukturák és az egyéni túlélés metszésponján. Ami e két távol eső perspektívát összetartja, az egy egyszerű gondolat, amelyet Friedman egy interjúban fogalmaz meg, és ami nemcsak a részvételi, hanem bármely építészet, tágabb értelemben pedig bármely fenntartható rendszer etikai alapját képezhetné: a tető értelmetlen élelem nélkül.
(1) http://www.haaretz.com/weekend/week-s-end/a-model-architect-1.396308
(2) Erre hívta föl a figyelmet tavaly Somogyi Hajnalka, aki Erőss Nikolettel együtt a kiállítás kurátora (http://tranzit.blog.hu/2010/01/14/yona_friedmanrol)
(3) Szemerey Samu
(4) http://www.youtube.com/watch?v=LUT7NMygAFE
(5) International Congresses of Modern Architecture, http://hu.wikipedia.org/wiki/Team_X
(6) Groupe d’Etudes d’Architecture Mobile (GEAM), http://www.megastructure-reloaded.org/yona-friedman/
(8) Micha Levin: „…amikor építészeti utópiákat tervezel, nehéz őket vállalkozóknak eladni, viszont múzeumokban, galériákban való bemutatásra alkalmasak.” http://www.haaretz.com/weekend/week-s-end/a-model-architect-1.396308