2021. 08. 28. – 09. 11.
Pince (Budapest XII. Hajnóczy József u. 5.)
Kurátor: Horváth Lili
A kiállítást megnyitja: Eperjesi Ágnes, képzőművész
2021. 08. 28., 17h
Finisszázs: 2021. 09. 10., 19h
Dobokay Máté alkotói gyakorlatától nem idegen a nyílt parafrázis alkalmazása és a 2013-as Simon Hantaï-nak dedikált munkái után a jelen kiállításra készített új sorozatával immár másodjára nyúl szuverén módon és határozott kézzel a magyar és nemzetközi kortárs képzőművészeti színtér egy megkerülhetetlen szereplőjének életművéhez.
A Maurer Dóra Nyomtatás kimerülésig (1978-1979) munkájának parafrázisa köré szerveződő, helyspecifikus műegyüttese lírai érzékiségével és a process arttal rokonítható jellegével azonban egyértelműen kiemelkedik az alkotó eddigi munkásságából. A mediális önreflexió központi szerepén és a fotográfiát a sokszorosított grafikához fűző, hasonló képelméleti problémákon túl fontosabb a kapcsolat a két képzőművész közt munkamódszerüket is alapvetően meghatározó alkotói attitűdjükben: az alkalmazott képalkotási eljárásaikhoz szükséges komoly szaktudás birtokában, a tudatosság és racionális önkontroll gyakorlása mellett a véletlen, az ösztönösség és a kísérletező kedvű játékosság ambivalens párhuzamossága, mely egyszerre hűvös és intim, tudományos és szubjektív munkákban ölt testet.
Maurer hidegtűnyomat-sorozatának analógiájára – amely a használatban lévő nyomólemezen látható formák kimerülésének, elkopásának folyamatát, a rajz átalakulását rögzíti – Dobokay a friss hívófolyadék fokozatos romlását dokumentálva egységesen beexponált, előhívott fotópapírokat sorakoztat fel egészen addig a stádiumig, amíg a vegyszer már nem hat a fotoszenzitív anyagra.
Ahogyan a fotográfia belső szerkezetének, legelemibb alkotórészeinek analitikus vizsgálata, úgy a szerialitás sem idegen Dobokay alkotói metódusától. A kiállításra készült új anyaga a több mint 600 képet számláló gradienssel azonban nem csupán léptékében tér el látványosan korábbi munkáitól, de egyúttal a repetitivitás, a halmozás gesztusa mögött álló, a korábbi munkáihoz viszonyítva megváltozott alkotói szemléletről is tanúskodik: egy esetleges esztétikai szempontú szelekciót felülírva ezúttal az ábrázolás hitelessége követeli meg a folyamat összefüggő fázisainak teljeskörű bemutatását.
A sorozat elemei ily módon materializálják a fotográfiai képalkotás anyagtalan komponensét, az időt, reflektálva egyúttal az alkotói processzus sajátos időtapasztalatára és a megismételhetetlen ismétlődés dilemmájára. A sötétebből a világosba, a nehézből a könnyű minőségébe átforduló felületek szimbolikája, a fokozatos kimerülés, az anyagiból a szellemibe való átlényegülés legalább annyira fontos olvasatát adják a látszólag numerikus-mechanikus karakterű műnek, mint a technikai eljárás képi motívum rangjára emelt jellegzetes tulajdonsága.
Maga a „megörökítő anyag”, a fotópapír fényérzékeny rétegében előhíváskor keletkező és a fixírben kiváló ezüst, többféleképpen is formát ölt a galéria terében. Kicsapódott állapotban látható az oszlopként egymásra sorakoztatott poharak falán vagy épp a hiánya válik már-már tapinthatóvá a meglazult és részeiben levált emulzió helyén egy beexponált és feketére előhívott fotópapírdarabon, – amely a gyanútlan szemlélő számára leginkább a nyári csillagos égboltról készült apró fényképnek tűnhet –; de geometrikus absztrakt festményt idéző szemcseszerkezetét is megvizsgálhatjuk egy többezerszeres nagyítású mikroszkópfelvételen.
Destrukció és konstrukció egyidejű jelenléte mellett a kiállításon így hangsúlyossá válik a különböző léptékek, mikro és makro szintek közti feszültség is, mely egyúttal tovább tágítja a kiállítás szemiotikai mezőjét a címadó angol kifejezés akkumuláció; felhalmozódás; ki- és lecsapódás jelentésein túli, kozmikus tartományok felé. A galaxist fürkésző tekintet és a molekulák mikroszkopikus vizsgálata közt egy, az alkotó által kisajátított objekt, a Mecsek hegységből származó talajfurat teremt érzéki kapcsolatot, amely szemcsézettségében megidézheti az ezüst kristályszerkezetét is, de ráirányíthatja figyelmünket akár egy mikro- és makroszinteken átívelő, kevéssé ismert összefüggésre is: amíg – a középkori alkímiában az ezüst asztronómiai megfelelőjeként számon tartott – Hold felszínét az emberiség az elmúlt ötven évben messzemenően felderítette, addig elenyészően kevés kutatás vizsgálta közvetlenül a talpunk alatt, a talajban zajló életet, így az továbbra is gyakorlatilag ismeretlen territórium maradt számunkra, miközben akár egy maréknyi földben több élőlény található, mint amennyi ember a Földet benépesíti.
Horváth Lili
Megtekinthető:
kedd, csütörtök: 18-20h
