Meghalt Robert Frank:
https://444.hu/2019/09/10/meghalt-robert-frank
https://www.nytimes.com/2019/09/10/arts/robert-frank-dead-americans-photography.html
https://index.hu/kultur/2019/09/11/meghalt_robert_frank_a_20._szazad_egyik_legnagyobb_fotosa/
Háttérként, az ő művei közül jónéhányat NEM csak fotóművészet rajongói ismerhetnek, mert pld. ő készítette e Rolling Stones borírót:
https://cover.box3.net/newsimg/dvdmov/max1413447312-front-cover.jpg
vagy pld. ezt a Patti Smith klippet:
https://www.youtube.com/watch?v=vBJtS3IhwCY
De mitől volt Robert Frank különleges?
Mi az ő műveit költői fotóknak látjuk, miközben ő azzal a beatnik-esztétikával (Ginsberg, Kerouac, Ferlinghetti, Gregory Corso stb) dolgozott, ami a spontán, a javítás nélküli írás. Mert: minden javítás már hazugság, s nem pedig a kő kemény őszinteség, szókimondás, direktség. Ebből következett az ő nemzedékük, beatnik mozgalmuk/irányzatuk személyessége, s az a fajta mély önéletrajziságuk, amit aztán csakugyan kevés más művésznél találhatunk meg olyan fokon, mint náluk: mert Robertnél pld. nincs különbség családi vagy ‘privát’ kép, meg művészeti célból készített fotók között. Miközben – ha belegondolunk – a legtöbb művész esetében ez tök normális. Elvégre a legtöbb kollégánk esetében létezik az a világ, amit művészként mutatunk a világból, önmagunkból/önmagunkról, s aztán egy másik, ami a privát, mert a mi magánéletünk. Robertnél ez sose volt. S, hát mi sem állt távolabb tőle, mint az esztétizálás, meg a bármiféle képmutatás, mellébeszélés.
Az ő esetében mindezt azzal súlyosbítva, hogy kevés olyan kollégánk volt, akit olyan szinten ütött-vert volna a sors, mint őt: kezdve ott, hogy egy németországi zsidó család fiaként látta meg a napvilágot 1924-ben. Igaz, hogy már Zürichben, a nácizmustól védve, bár talán nem is annyira, mert a szülei, és ő is csak 1945 után kapta meg a svájci állampolgárságot. Mindig is fotós szeretett volna lenni, de mire húsz éves lett Európát porig rombolta a második világháború. Így mikor kora huszonéves fiatalemberként végigfotózta a korabeli Nyugat-Európát (Spanyol-, és Franciaországot, Angliát, Welst), mindenfelé elég nyomorúságos helyzeteket/világokat látott. Közben beleszeretett egy lányba (Mary), akitől hamarosan egy kislánya és egy kisfia született. Az 50-es évek közepén ösztöndíjat kap az USA-ba. Mind a négyen mennek, s Frank bérel egy vacak, olcsó kocsit, amivel beutazzák az USA-t. Nem egyetlen nekifutásra a két csöppséggel, de kitartóan, hónapokon át.
28 ezer felvételt (negatívot) készít, amiből 83 képet válogat be abba a kötetbe, ami a mi mai fogalmaink szerint az egyik legelső igazi fotókönyv. Nem fotó album, az illető legjobb fényképeiből, hanem egy tematikus képsor, melynek címe: Az amerikaiak. Az amerikai kiadóknak elsőre nem tetszik, s az első francia kiadás is (1958), csak egy kisebb fajta amerikai irodalmi antológia kíséretében kerülhet kiadásra. Egy évvel később viszont Kerouac előszavával jön az amerikai kiadás. Amit persze az amerikai közönség, és még a szakmai közönség tekintélyesebb része is utál, mert elég illúziótlanul mutatja be az USA-t, a maga rasszizmusával, korai konzum-idiotizmusával, s minden más létező hülyeségével együtt. De a fiatalok – Ginsberg, és Kerouac olvasói – hamar beleszeretnek. Frank és Mary pedig a hosszú utazás végén döntik el, hogy AKKOR mégis inkább New Yorkban telepednek le. A kötet záróképe is ez, Mary vállán alszik Pablo – a fiúk – az országút mentén leparkolt kocsiban:
https://i.pinimg.com/originals/e4/61/1c/e4611c0ff07414b6a3e6f8b4b1057ffa.jpg
A kötet megjelenése után Robert eladja Leica fényképezőgépét, hogy vegyen egy filmfelvevő kamerát, s a következő évtizedben kizárólag un. független filmeket csinál. Rögtön az elsővel (Pull My Daisy, 1959), el is nyeri a Jonas Mekas által létrehozott Független Filmek Oscar díját. Ez volt a második év, mikor Mekas kiosztotta ezt a díjat, s a legelsőt Cassavettes New York árnyai című mozija kapta. Amit aztán később ő át is szerkesztett. Robert filmjeire most nem térnék ki, elég az hozzá, hogy a 80-as években Jim Jarmusch őt nevezte meg mesterének.
Robert a 70-es évek elejétől kezd el ismét fotózni (fotózni is, mert közben a filmezést se hagyja abba), ami nála egybeesik azzal a sorsfordulattal, hogy Mary elhagyja. Nem ismerjük szakításuk okait, ahogy azt se, mi történt azóta Mary-vel. A srácaik ekkor már közelednek a 20-hoz, Robert pedig – késő negyvenesként – új életet kezd egy June Leaf nevű (hasonló korú) szobrásznővel. De mielőtt tovább rohannánk, 4 kép arról, hogy Mary is nagy szerelem volt:
https://www.christies.com/img/LotImages/2006/NYR/2006_NYR_01713_0123_000().jpg
https://encrypted-tbn0.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcRyMoKgC0k-BdoR37139m-7lnFomlX1EZ8aIQDDPIfRypMlGNW1
http://www.basearts.com/curriculum/masters/Robert%20Frank/244robert_frank_mary_ocean.jpg
https://d32dm0rphc51dk.cloudfront.net/TPeK8zQX3VLNV7m9TKnVQw/large.jpg
Viszont AZ, ahogy June megjelenik Robert életművében, AZ az egyik legszebb szerelmes kép – szerintem – a fotóművészet történetében:
https://www.phillips.com/xigen/lotimg/robert-frank/NY040311/211
Vesznek egy ócska házat Mabou-ban (Kanada keleti partján), miközben Robert New Yorkban tanít, s van egy műteremlakásuk a Bleeker str. 7. szám alatt. Ami alsó Manhattan, szóval totál nem egy puccos környék, ahogy a műtermük se az.
74-ben jön a talán legdurvább csapás, Frank lánya, Andrea, kora huszonévesen repülőszerencsétlenség áldozata lesz. Ezt nagyon nehéz feldolgozni, és nagyon nem lehet kiheverni. Éveken át tart, s még 4 év múlva is:
https://www.christies.com/img/LotImages/2015/NYR/2015_NYR_03771_0042_000(robert_frank_sick_of_goodbys_mabou_1978).jpg
Miközben Pabloról az derül ki, hogy ő skizofréniás. Hol intézetben kezelik, hol Frankékkel van, miközben folyamatosan öngyilkosságokkal kísérletezik, ami végül az apukája 70 szülinapját követő néhány napon belül sikerül.
Számomra – s gondolom jónéhány nemzedéktársam, meg a nálunk picit idősebbek/fiatalabbak számára – Frank azon mesterek közé tartozott, akiket fiatalon ismertünk meg. Akkor őt már bőven volt miért csodálni, bár én nagyon nem szeretem, mikor vele kapcsolatban csak Az amerikaiak című kötetéről beszélnek. Annál kevésbé, mert ő minden korábbi és későbbi alkotói periódusában is hallatlanul izgalmas műveket csinált. S ennél fogva a képeivel, a publikációival, a kiállításaival folyamatosan inspirált. Meg számunkra, ifjabbak számára mutatta az utat, hogy az életünk során, ahogy öregszünk, mi minden várhat ránk. És természetesen nem csak sorscsapások, betegségek, depressziós időszakok, hanem sok-sok töprengés, igaz barátságok, otthonra találás, s egy csomó minden, ami csak egy szép hosszú életbe belefér.
Robert Frank végül sosem járt Magyarországon, s bár többen terveztük, sose sikerült mindeddig kiállítást csinálnunk neki. Nekem pld. azért nem, mert 94 kora őszén úgy nézett ki, hogy szívesen jönne, de alig néhány hét múlva veszítette el a fiát, ami rettenetesen letörte. Viszont Robert nagyon jóban volt a Squat Theatre Underground alkotóival, s különösen Bálint Istvánnal, akivel együtt készítette a Hunter című filmjét 1989-ben. S minthogy István a rendszerváltást követően visszaköltözött Pestre, egészen 2007-ig, az ő haláláig jó esélyünk lett volna meghívni, még akkor is, ha 70 fölött azért már nem olyan nagyon szívesen kezd új kalandokba az ember, meg akkor is inkább már csak a régi jó barátok miatt. Mindazonáltal én nagyon kívánom magunknak, hogy minél előbb, és egy minél átfogóbb kiállítást láthassunk a műveiből Magyarországon, s minél alaposabb tanulmányokat olvashassunk az életművéről, amit ránk hagyott.
Várnagy Tibor
