Nagy Gabriella (1965) festményeire jellemző a természeti motívumok – táj-és erdőrészletek, az állatok és rovarok – fizikailag pontos, ugyanakkor szürreális kontextusban való ábrázolása. Képei meditatív, gyakran melankolikus hangulatúak, melyek a nézőt a természet és az emberi lélek mélyebb, olykor nyugtalanító rétegeibe vezethetik.
Nemrég volt a születésnapod. Alkotóként jelent-e neked valamit ez az évforduló, reflektálsz-e az idő múlásának és a munkásságod aktuális fázisának a viszonyára, vagy nyugodtan elszakadhatunk ettől a dátumtól?
Nekem az elmúlt év nem csak az öregedésről szólt, hanem egy nehéz mentális helyzetről is, ami megviselt. A lányom tavalyi betegsége miatt nagyon sokat aggódtam, borzalmas időszak volt, egyszerűen nem tudtam dolgozni. Most viszont két anyagot festek egyszerre. Olyan, mint egy áradás. Az egyik témám a fák meg az erdők, ami nálam nagyon régóta jelenlévő fókusz, a másik meg a csendéletek.
Úgy érzem, hogy a színeimnek az élénkülése, világosítása, a témák könnyedsége abból adódik, hogy rájöttem, nekem magamnak kell magamon segíteni. Egyszerűen derűsebb dolgok felé fordítom a figyelmemet. Elegem lett a saját szenvedésemből, vagy nem tudom miből… Muszáj volt magamat kirángatni belőle.
Azt nem vettem észre, hogy a születésnapok múlásának bármi jelentősége lenne. Általában a kiállítások szokták meghatározni azt, hogy egy alkotói folyamat milyen intenzív éppen. Mostanában nincsen tervezett kiállításom, de gyártottam egy programot magamnak: olyan intenzíven fogok dolgozni, mintha kiállításra készülnék.
Az utolsó csoportos kiállítás, amin részt vettél, 2024-ben volt, akkor, amikor megkaptad a Munkácsyt díjat. A legutóbbi egyénid pedig ugyanabban az évben a debreceni Kölcsey Művelődési Házban lévő galériában volt, Rendezett romantika címmel. Erről a címről mondanál valamit?
A cím a Caspar David Friedlich-féle romantikus szemléletmódra való utalás, amitől nem tudok szabadulni, pedig akarok, nagyon. Lassan sikerül is, de az a 2024-es debreceni kiállítás még igazából arról szólt, bár annak a válogatásnak volt valami összegző jellege. Amikor az ember egy nagy térben így lát együtt egy anyagot, akkor derül ki igazán, hogy melyik kép milyen, mi az, ami okés; és hogy az egésznek együtt van-e mondanivalója, fölfűzhető-e egy gondolatiságra. Áttekintve a kiállításra kiválogatott, addig még be nem mutatott anyagomat, azt láttam, hogy az egész egyben van, még úgy is, hogy külön tematikák és korszakok voltak benne. Ennek az egész romantikus attitűdnek van ez a ‘távolba nézés’ része, de ami nekem a legfontosabb ebben, az maga a figyelem.
Tudni lehet rólad, hogy vissza-vissza nyúlsz egy-egy témához, teszel körülöttük még egy kört.
Amikor ott ül egy kép mondjuk 15 éve a műteremben, és bár én nagyon szeretem, de nem kapcsolódik hozzá senki, akkor egyszerűen megérik arra, hogy ne szomorkodjon tovább. És akkor tovább festem. Hallottam egy interjúban, hogy Anselm Kiefer még a múzeum kiállításai után is időnként továbbfesti a munkáit, szóval gondoltam, hogy akkor én is megtehetem. Bár szerintem ezzel minden festő így van. Egyszerűen nem lehet megállni, hogyha látsz rajta valamit, ami már nem tűnik annyira jónak, vagy valami változott közben, hogy ne változtass.
Mostanában színeket, élénkebb színeket akarok vinni a képekbe. Itt van ez a kép, ennek a hátterét most teljesen átfestettem, sokkal erősebbek lettek a színei, most pedig az előtérben szereplő fákat is át fogom festeni. Az, ahogyan festek, folyamatosan változik. Ami állandó, hogy szeretem, amikor az ecsetvonások látszanak, meg azt is, hogyha ezek az ecsetvonások könnyűek, de nem túlságosan. Úgy viszonyulok hozzá, mint a kalligráfiához: hogyha nem olyanok a mozdulatok, mint amire szükség van, akkor újrafestem.
Figurális festő vagy amióta csak dolgozol. A körülöttünk lévő kortárs festészeti világ máshogy viszonyul-e most hozzád és a tematikádhoz, mint a pályád kezdetén?
A képzőművészetben is vannak divatok, amik úgy 20-25 évente változnak. Amikor kikerültem a főiskoláról, olyan 25 éve, akkor nagyon divatosnak számított az, amit csinálok. Vannak trendek, az egyértelmű. De nagyon nehéz a trendekhez való viszonyulás: úgy érzem, hogy ha nem a sajátom, ha nem az előző munkámból fejlődött ki, akkor nem csinálhatom. Ez tulajdonképpen korlátoz, de én nagyon szeretek korlátok között dolgozni.
Mi tartozik még a legutóbbi festészeti fázisodhoz a régebbi képek átfestése és a színskálán melegebbre való váltás mellett?
Ami új, az igazából a csendélet, mert azt eddig nem festettem, bár az előfordult, hogy egy tájképet úgy készítettem el, hogy megfestettem az ablakon lévő rolót, és így tulajdonképpen már csendélet lett, vagyis tájkép maradt, de volt az előtérben egy tárgy. Később egyre több tárgyat raktam be az előtérbe, mint hogyha az ablakban lenne, utána eltűnt a háttérből a tájkép, és maradt a csendélet. Szóval nem gondoltam rá, hogy csendéletet akarok festeni, hanem egyszerűen csak így kialakult. A csendéletekről beszélve például Fényes Adolf-képek jutnak eszembe. Én igazából csak a csendéleteit szeretem, azok viszont mágikus erővel vonzanak egy ideje.
Az állatok, amik jellegzetes módon tartoznak a képi világodba, most egy darabig kikerülnek a képből?
A madarak biztos maradnak a fás képeken, amiket most festek. De a csendéletekben is festettem már madarat, meg rovarokat, úgyhogy azok is megmaradnak szereplőként.
Tartod a kapcsolatot olyan festőkkel, akikkel nagyjából egy időben indultál, egy körben mozogtok, ha másban nem, az azonos generációhoz való tartozás okán?
Érdekel, hogy mit csinálnak a kollégák, de az is, hogy mit csinálnak a fiatalok. Inspiráló tud lenni másoknak a munkája olyan értelemben, hogy ha jónak látok valamit, jókedvem lesz tőle, és nekem is lesz kedvem dolgozni. De inkább a nemzetközi festészetet figyelem, azon belül is az amerikait, mert ott nagyon sok a figuratív festészet, követem ottani fiatal művészek munkáit; időről időre ránézek egyes festőkre, hogy hol tartanak. Paul Rouphail, Karyn Lyons, Neil Welliver, Alex Katz, Jenna Gribbon munkáit figyelem. Szeretem a skandináv festészetet is. Meg persze Hockney-t.
Pályakezdőként gondoltál valaha arra, hogy hol fogsz tartani, vagy hol szeretnél tartani annyi idősen, amennyi most vagy?
Nem. Szerettem volna a pályán maradni – ennyi volt csak. Az, hogy ebből meg tudok élni, hogy egyáltalán tudom művelni ezt, az nekem már sikert jelent.
Ma Magyarországon meg lehet élni abból, ha valaki autonóm képzőművész?
Én főleg festek, de ha megkeresnek alkalmazott művészeti munkával, elvállalom. Előfordult, hogy filmekhez készítettem festményt, legutóbb például Enyedi Ildikó filmjéhez, a Csendes baráthoz készítettem hátteret, a film ’20-as években játszódó részében megjelenő fotós műteremnek festettem meg a hátterét, egy hatalmas, igazi fotós hátteret, tulajdonképpen egy romantikus festményt. Azóta is jár a fejemben, mert majd tovább akarok dolgozni vele, lehetne belőle egy festmény.
Soha nem volt olyan pénzkereső állásod, ami nem kapcsolódik szorosan véve műalkotások létrehozásához?
Portrérajzolás volt, ami egy nagyon kemény pénzkereső munka. Tíz évig csináltam, a főiskola alatt, és utána még nem is tudom hány évig. Aztán a gyerekszülés után volt egy csomó idő, amíg a férjemnek a fizetéséből éltünk, nem volt keresetem, és kiállításom sem volt, szóval az az időszak nekem nagy leülés volt. Később lettek alkalmazott munkáim, meg tanítványaim is voltak.
Hogy érzed magad, mint középnemzedékhez tartozó magyar festőnő?
Hát érzek egy kis űrt magam körül, de régóta beszélik, hogy van egy űr a negyvenes, ötvenes művészek generációja körül. Amikor a Képzőn végeztem, akkoriban jöttek divatba a fiatal művészek, és a kereskedelmi galériák azóta is szívesebben foglalkoznak vagy fiatalokkal, vagy az idősebb korosztályból azokkal, akiknek komoly anyaga készült a ’90-es években. A ’90-es évek ugyanis egy ideje divatba jött. A Tate Modernben 2019-től kezdve megszaporodtak azok a kiállítások, amikben olyan női alkotók munkáit lehetett látni, akik a ‘90-es években voltak csúcson, de az intézményi elismerésük egész addig késett. Divatba jöttek az idősebb női művészek, Mauer Dóra kései nemzetközi karrierje is akkor indult be. Ez a tendencia elért Magyarországra is. Egy ideje kifejezetten keresik a 90-es évek anyagát, azt, amit ki lehet állítani. De a fiatal generációk és a ‘90-es években alkotók között érzek egy légüres teret.
Úgy tűnik, manapság erős elvárás, hogy amellett, hogy az alkotó létrehoz egy vizuális munkát, beszéljen is róla.
Én szívesen beszélek. A közösségi oldalra feltett képeimhez is szoktam néha írni egy keveset, mert akkor sokkal jobban tudnak kapcsolódni hozzá az emberek. A festményeimnek több rétege van, köztük olyan intellektuális aspektusok is, amikről lehet és amikről szívesen beszélek is, mert nem feltétlenül jön rá valaki, amikor ránéz egy képre, hogy ez is benne van… És nálam a cím is fontos, sokszor már az is utal valamire.
Szereted, ha értik a képeidet? Törekszel arra, hogy a nézőnek, aki találkozik a képeddel, legyen egy elsődleges érzéki élménye, amihez rögtön tud kapcsolódni?
Az nem az én dolgom feltétlenül, hogy mit vált ki egy mű, vagy mit gondolnak róla. Én tulajdonképpen magamat szórakoztatom, amikor beleviszek ezt-azt a képbe, és azt remélem, hogy ez mást is szórakoztat, már úgy értem, intellektuálisan. Azért is fontos a címadás, mert bár a képek nem narratívak, de közben annyi minden megy a fejemben, hogy abból egy kicsit belecsempészek a címmel.
Miből inspirálódsz?
Akármi lehet. Jegyzetelek is, le kell írom, mert különben elfelejtem. Sok képet nézek a neten, és az a jó a képnézegetésekben, hogy az egy fajta lelazult agyi állapotot hoz létre, és olyankor szoktak eszembe jutni dolgok. Jóga közben, vagy jóga után, elalvás előtt, ébredéskor és képnézegetés közben is. Amikor az embernek kikapcsol a gondolkodósabb fele.
A közélet bejátszik az alkotásba tematikailag vagy bármilyen módon?
Nem, nem. Egy teljes, szándékos teljes elfordulás van inkább. Úgy fordítok hátat, hogy persze benne vagyok, de fontosnak tartom, hogy az időm nagy részében a figyelmemet mire irányítom. Az ugyanis nagy hatással van a mentális állapotomra. Hogyha én jó állapotban vagyok, az hat a családomra, és tágabb értelemben az emberekre, akikkel találkozom.
Hogy lehet festőként elkerülni az elmagányosodást?
Én nem akarom elkerülni. Nagyon szeretek egyedül lenni. Elég magányos módon nyomtam le az eddigi 25 évet, ennél sokkal többet kellett volna szakmailag mozogni, szakmai barátságokat tartani, szakmai ismeretségeket kötni. Ezt nem jól csináltam. Szeretem megmutatni a képeimet, szeretem, hogyha kapok visszajelzést, erre is használom mostanában a közösségi oldalakat. Amúgy követem mások posztjait, személyesen kevésbé. De szeretek olyan kiállításra menni, ahol vezetés van az anyagban, és a művészek beszélnek a munkáikról.
Tartozol valamelyik kereskedelmi galériához?
Nem. De szeretnék. A kétezres évek elején, az indulásom után nem sokkal nyertem a Strabagon, és akkor hirtelen nagyon sok helyen kiállítottak, meg akkor kerültem be a Szalókyhoz. Aztán Molnár Anival dolgoztam egy ideig, de nem akartam vele állandó szerződést kötni, mert akkor volt egy dealerem, mostanra pedig Ani már más irányba ment.
Mi az, ami a legjobban hiányzik az alkotói létedből mostanában?
Most éppen egy kiállítás. Meg egy kereskedelmi karrier is.
A művészeti közéletről még kérdezhetlek? Hogy érzékeled, milyennek látod azt a szeletét, ami téged érint, vagy amire rálátsz?
Ez elég nehéz. Én igazából csak figyelem, hogy mi történik, és ez az outsider-álláspont nem mindig jó. Ezen változtatni kéne, de még nem igazán történt meg.
Nem kell feltétlenül aktivistának lenni.
Igen. Azt gondolom, hogyha már magamat nagyjából rendbe rakom, akkor azzal már mindent megcsináltam, és hogyha mindenki csak magát tenné rendbe, akkor teljesen rendben lenne az egész világ. De nem vonom kétségbe sem az aktivizmust, sem a segítő szakmákat. Abszolút nagyra becsülöm ezeket, csak az én attitűdömnek más felel meg, ezt érzem önazonosnak.