— A Ladó Galériában mutattál be nemrég Zéró címen egy anyagot. Ebben több munkád is ovális alakú, vagy valamilyen természeti elemre emlékeztető forma volt, szóval nem szögletes felületek, mint a legutolsó sorozatod képei.
— Ez a legutóbbi alapvetően a fényről szólt. A korábbi drágaköves sorozatomnál a fénytörést festettem mindegyik képen, de a semmi, a nulla is egy fénylő jelenség nekem.
— A nulla mint forma, vagy a mögötte lévő filozófia kezdett el előbb érdekelni?
— Az utóbbi. A semmi fogalma már régóta foglalkoztat, az, hogy a művészetben hogyan jeleníthető meg. Fekete vagy fehér, üresség vagy hiány? Ehhez tartozik még az, hogy nekem a festéskor mindig volt egy fóbiám a háttérrel. Emiatt a pályám kezdetén telefestettem a hátteret szöveggel, ecsetvonásokkal; számokat, betűket, mindenfélét festettem a háttérre, hogy ezt megoldjam. Ez tipikus horror vacui-élmény, a félelem az ürességtől.
— Lehet, hogy egy időben ezért is mentél közelebb az ábrázolt tárgyadhoz? A szemeket ábrázoló sorozatod esetében például?
— Igen! Mert ha belenagyítok egy részletbe, akkor nincs az a kérdés, hogy mit csináljak a háttérrel. Később elkezdtem plexire meg fóliára is dolgozni, mert abban az esetben a háttér kérdését úgy oldom meg, hogy az átlátszó marad.
— A transzparencia használatára mondanál példákat a műveid közül?
— Például amit Szilágyi Terézzel készítettünk a Nyíregyházi Egyetem Kodály előadótermébe, egy plexire és üvegre festett óriási murális munkát, amit hátulról ledek világítanak meg. Ha valaki megkérdezné, hogy szakmailag mire vagyok a legbüszkébb, azt mondanám, hogy erre a munkára.
— A mérete miatt is?
— Megalomániás vagyok alapvetően, a festésben is azt élvezem legjobban, hogyha óriási vásznakra dolgozhatok. Ez az előbb említett, kollaborációban készült mű a legnagyobb, amit eddig készítettem, közel 2 méter széles és majdnem 20 méter hosszú. Dupla felület, vagyis egymás mögött van egy üveg és egy plexi réteg.
Ekkor fedeztem fel a plexire való festést, és később több munkához is felhasználtam úgy, hogy három-négy festett táblát lógattam be a térbe egymás mögé. Iyenkor optikai színkeverés jön létre, mert ezek az áttetsző, színes felületek egymásra rakódnak. Például Római macska című képemen a foltok kiadnak egy macskafejet. Maga a mű egyébként római ihletésű; amikor Olaszországban voltam ösztöndíjjal, lefotóztam egy márvány domborművet, és később a plexin a pöttyök tulajdonképpen annak a márványnak a mintázatából indultak ki.
Készítettem plexire egy négy rétegből álló, Hatévesek lettünk című munkát is, gyerekkori fotók alapján. Négy generáció – a nagymamám, az anyukám, én meg a lányom – szeme van rajta. Több helyen is bemutatták, egy ideig a Három Hollóban is kint volt, de aztán visszakerült hozzám.
— A szem motívuma jó darabig veled maradt…
— A szemeket annak idején korábban készült polaroid fotók alapján kezdtem el festeni. Szerettem a polaroidban azt, hogy rögtön megvan, ahogy előjön… Meg azt is, hogy négyzetes alakú. Amikor Marseilles-ben voltam, akkor fotóztam a saját szemeimet Polaroid kamerával. Aztán később a képek alapján megfestettem ‘Az első pillanat’, ‘A második pillanat’ és ‘A harmadik pillanat’ című triptichont, amivel megnyertem a Strabag-díjat.
Közben elkezdtem gondolkozni azon is, hogy hogy van az, hogy a semmiből egyszer csak megjelenik egy kép, egy mű az ember fejében. Persze nem pontosan úgy, ahogyan végül megvalósul, de mégis: az ötlet kvázi a semmiből jön. Ezt, a semmiből való megjelenést szerettem volna megmutatni, ezért is készítettem a transzparens munkákat. De én nem vagyok az a tudatos alkotó, akinek lenne egy munkafolyamata, amin végigmegy, hanem látszólag kapkodok ide-oda, csinálok ezt-azt…
— Pedig nagyon egynemű, logikusan építkező sorozataid vannak.
— Mégis, egy ponton túl, ha úgy érzem, hogy egy témát kimerítettem, akkor kicsit úgy, mint amikor a varrásnál vissza-vissza öltenek, én is előhozok korábbi dolgokat. Egyébként most a napokban egy ismerősöm kipakolta a műtermét, én meg megláttam két óriási, gyönyörű plexi lapot a holmijai között, és születésnapomra megvettem magamnak. Úgyhogy ez a fajta anyaghasználat folytatódik tovább.
A nullás képek valaminek a kezdetét jelzik. Sok ponton kötődik régebbi munkákhoz ez a téma, a ‘semmi’ már jó ideje foglalkoztat. Azért is tettem bele a kiállítási anyagba egy korábban készült, damilból szőtt áttetsző lepel képtárgyat, mert bár nagyon másnak tűnik első látásra, végül is ugyanarról szól. Ez a semmi filozófiai megjelenítése, illetve valami más is, mivel a szálak egy olyan áttetsző leplet adnak ki, ami persze nem takar el úgy, mint a valódi leplek. Igazából ez egy pop-artos munka.
De a nullát szerettem volna formailag is megjeleníteni, nem csak a transzparencia által. Egyik kedvenc szobrom Borsos Miklós nulla kilométerköve. Az is egy ellipszis, ami egy nagyon klassz forma szerintem. . A kiállítás végére, a záró estére készült el egy nulla formájú térbeli munka. Kicsi 3D nyomtatott kockákból építettem, ragasztottam össze, és egyszerre geometrikus és organikus a kockák illesztésének esetlegessége miatt.
— Ez a korábbi témáidhoz képest – például a drágakövek szabálytalanságához, vagy az emberi szemhez – elég egyszerű forma.
— Nem, mert én nem szerkesztem ki. Nagyon élvezem a szabadkézi rajzolást, ami esetlegesebb és nem tökéletes, soha. Ráadásul folyton javítgatom, és ebből a hosszú folyamatból áll tulajdonképpen össze a kép, ahogy festem az ellipsziseket és folyamatosan korrigálom azokat egymás mellett, mert nem pontosan koncentrikusak, hanem mindig egy kicsit el vannak tolva.
A nulla számomra a befelé fordulás. Amikor a belső látás felé fordultam, akkor jelent meg ez a forma. A kiállításra teljesen új munkákat készítettem; még a műteremben kezdtem el, ahonnan eljöttem egy hónapja, és az új helyemen fejeztem be.
— Átalakulásos időszakod van?
— Igen, teljesen. Ez a Kígyó éve, és ez nekem most tényleg átvedlés. Pár éve elkezdtem sámánizmussal foglalkozni, és rátaláltam az interneten egy olyan dél-amerikai ember videóira, aki alapvetően tudományos végzettségű, de az Amazonas környékén találkozott egy ősi sámán kultúrával, aminek aztán a közvetítője lett. Ma már szertartásokat vezet, és ezeket többnyire azzal kezdi, hogy képzeljük el, hogy a szív központjában van egy fényforrás, amit felemelünk, és kiterjesztünk magunk köré, mint egy spirituális védőburkot, mert az ember szertartások közben kiszolgáltatott. A fényt a fejünk fölött gondolatban megfogjuk, és széthúzzuk magunk köré… Amikor ezt először hallottam, ledöbbentem, mert én pici gyerekkoromban éppen ezt csináltam. Akkoriban úgy éreztem, hogy nincsenek határaim, hogy nincs az énemnek határa. Azt hittem, hogy az emberek, főleg a szüleim, látják, hogy éppen mi jár a fejemben. És hogy ne tudják mire gondolok, este az ágyacskámban elkezdtem gondolatban fényburkokat vonni magam köré. Nem is egyet, hanem legalább hetet, hogy jó sok legyen. Úgy képzeltem el, mint egy fényhagymát. Ha egy fényhagymába bevonom magam, akkor ott belül azt gondolok, amit akarok! Most, amikor elkezdtem ezeket a nullákat festeni, eszembe jutott, hogy ez a forma végül is egy hagyma, egy végtelen hagyma.
— És a színek?
— Az elmúlt években sokat festettem vörössel. Az első “nullás” kép is vörösből indult ki, de aztán a hozzáadott színek miatt elkezdett halványodni, rózsaszínes-vörös lett, aztán elkezdtem belerakni a türkizeket, meg a kékeket, meg a sárgákat…
Kevés vázlatot, rajzot készítek, általában nekiugrok a nagy vásznaknak (vagy más anyagnak), és aztán lesz, ami lesz. Akvarellt nem nagyon készítek vázlatként, inkább kísérletnek tekintem őket, bár volt már olyan téma, amit csak akvarellben tudtam elképzelni.
— A legutóbbi kiállításodon látható anyagod egy új festészeti és gondolkodási utadnak az eleje, ha jól értem. Miért most állítottad ki? Miért nem vártál addig, hogy beérjen? Miért jó az, ha az út elejét is megmutatod?
— Mindig így dolgoztam, nem szoktam megvárni, hogy leülepedjenek dolgok. Lehet, hogy meg kéne…? Egy új sorozat elején van egy kísérleti fázis, amikor még én sem tudom, hogy jó-e amit csinálok. A korábbi, drágaköves sorozatnak is volt egy hasonló, kezdeti szakasza. Később a folyamat elér a csúcspontra, az az aranykorszak, amikor kiteljesedik. Utána még pörög egy kicsit, van még benne egy-két kép, de érzem, hogy az már az elvarrása a dolognak. Most a nullákkal ez még az elején tart, kísérleti fázisban. Vannak olyan kísérletek, amik beválnak, pont úgy, mint a tudományban, és vannak, amik meg nem, esetleg csupán egyetlen jó kép lesz belőle.
— A legutóbbi kiállításodba a nullák mellé több olyan korábbi képedet is beemelted, amiken a szemek is megjelennek.
— Igen, kiállítottam két “szemes babérkoszorút” is, két olajfestményt, és két sötét hátterű leveles akvarellt. A kiállítás rendezésénél láttam meg, hogy a nullás témájú akvarell és a leveles-szemes milyen jó együtt. Ilyen is van, hogy egy úgymond mellékszálon kallódó munka beemelődik valami más mellé később.
Mindig teljesen intuitívan dolgoztam, egyáltalán nem vagyok olyan, aki tudatos tervek szerint halad. Egy idő után viszont észrevettem, hogy ‘előre megfestek’ dolgokat. Mióta megfigyeltem ezt a tendenciát, már általában átgondolom az ötleteim, és van, amit nem csinálok meg.
— Készítesz néha fotót, van több szobor-installációd, vagyis készítesz tárgyakat is. Úgy tűnik, szívesen lépsz ki a két dimenzióból a térbe.
— Mindig is volt igényem arra, hogy mást is csináljak, kipróbáljak dolgokat. Érdekes, varrni gyűlölök, de hímezni például nagyon szeretek, és hasonló aprólékos dolgokkal foglalkozni néha. Volt egy sorozatom, amikor növény levelekre hímeztem, máskor meg szőnyegre. Damillal is hímeztem fonal helyett.
— Dolgozol valamin mostanában?
— Már összeállt egy új anyagom, olyan képekből, amik a méretük miatt még nem kerülhettek ki eddig sehova. Ezek tematikailag egyrészt szintén a nullához kötődnek, de van köztük teljesen absztrakt kép, meg a köves sorozatból is egy absztrahált változat, illetve vannak további ‘szemek’ is. A nagy méretű kép festése egyrészt akkor igazán jó, ha a mozdulataimat nem kell korlátozni, ha akkora ecsetvonásokat tudok húzni, amekkorára csak képes a karom, és még mindig nem jövök le a vászonról. Másrészt meg lehetővé szeretném tenni a néző számára azt az élményt, mintha csak be tudna lépni a képbe.