Globális platform

Beszélgetés Palotai Gáborral és Bp. Szabó Györggyel

 

 

A szentendrei Ferenczy Múzeum szeptember elejéig meghosszabbított Talált pixelek című kiállításán egy színes, talált tárgyakból szerkesztett anyag (Bp. Szabó György) és egy szigorú rendszerben szerveződő fekete-fehér grafikai sorozat (Palotai Gábor) látható egymás mellett – vagy inkább egymás társaságában. Alkotóik a MOME elődjén, az akkor még erősen rajzorientált Iparművészeti Főiskolán végeztek, nagyjából egy időben. Mindkettőjük eddigi életművére jellemző a művészi kifejezőeszközök tárházának innovatív használata és az atipikus megoldások iránti vonzalom.

Az inspirációitokat mindketten a városi közegből nyeritek. Az elmúlt évtizedek alatt mi változott meg leginkább a körülöttünk lévő urbánus világban, és ez befolyásolja-e azt, hogy min és hogyan dolgoztok ma?

Bp. Szabó György (Bp.): A kilencvenes évek közepén elsősorban az ipari zene és az ipari hulladékok foglalkoztattak. 1995-ben Konzervált hanglenyomat címmel volt egy kiállításom a Műcsarnokban, ahol zajgenerátorokat, és olyan képeket/installációkat állítottam ki, melyek anyagát rozsdás fémek és huzalok amortizált maradékai adták. Ma a munkáimhoz inkább a mindennapi élethez közelebb álló, használaton kívüli tárgyakat használok. Ezúttal egy olyan sorozatot állítottam ki, melyben szétszerelt komputer lapok sorakoznak egymás mellett, és ahol a komputerek alaplapjai körformára vágva elvesztik eredeti jelentésüket és funkciójukat. Távolról nézve galaktikus illúzióknak tűnhetnek, közelről pedig digitális térkép-hálózatot rajzolnak ki, úthálózatokkal és lakóépületekkel.

Palotai Gábor (PG): Számomra mindig érdekesebb a város, mint az erdő, park, vagy a vadon természet. Olyan helyen szeretek mozogni, amit emberek építettek, ahol az emberi tevékenység jelei láthatók. A tárgyak, jelek, képi üzenetek hatással vannak a munkámra, az életemre. A hétköznapokban mindez kaotikus kollázsként jelenik meg előttem, amiben a tervező munkámon keresztül próbálok vizuálisan rendet tenni.

Mi foglalkoztat benneteket a szekvenciákban, ismétlődésekben?

Bp.: Ahogy az írott szövegben a betűk, nálunk az apró tárgyak/pixelek rendszere adja az információt. A kiállítás kísérlet arra, hogy analóg és digitális képi világot egy térben és harmóniában mutassunk be. Két, egymástól látszólag nagyon távoli elképzelésről van szó: Gábor fekete-fehér négyzetekre és téglalapokra épülő kozmikus víziója és az én talált tárgyakból álló kompozícióim leküzdhetetlen távolságban is lehetnének egymástól. Valójában mindketten a városi élet talált tárgyaival/pixeleivel alkotunk. A művek szimmetriája, részletgazdagsága, és az a metódus, ahogy mesélünk velük, erősítik egymást.

PG: Gyurival mindketten az analóg képkorszakban születtünk, és átéltük a digitális képkorszak elindulását. E kettő hasonlóságát illetve különbségét vizsgáljuk ezen a kiállításon, két különböző megközelítésből. Hunyorítva, távolról nézve a munkáinkat, akár hasonlóaknak is tűnhetnek. A különbség az, hogy az egyik színes, a másik fekete- fehér; az egyik analóg tárgyakból lett összerakva, a másik pixelekből. Anyagi megjelenésük is hasonló: műanyag, plexi és üveg. Engem mindig érdekelt és vonzott szekvencia és a sorozatosság, talán a filmszerűsége miatt. Lehetőséget teremt arra, hogy egy problémát több oldalról közelítsek meg és bontsak ki.

Miért vagy miért nem használtok színeket?

Bp.: Esetemben a talált tárgyak eleve egy színes világot eredményeznek. Bár az is előfordult már, hogy azonos színűekkel dolgoztam, például 2016-ban a Liget Galériában kiállítottam kilenc olyan művet, ahol képenként szelektált színeket használtam, a fehértől a feketéig válogatva össze a tárgyakat. A két végpont (a fekete és a fehér) között lévő szürke, sárga, piros, zöld, kék stb tárgyakkal borítottam be egyenként negyvenszer ötvenes felületeket.

PG: Azért szeretem a fekete-fehéret, mert abban minden szín lehetősége benne van.

Van szerepe a véletlennek abban, ahogy dolgoztok?

Bp.: Nálam meghatározó. Ahogy láttad, a műveim alapját a használaton kívüli tárgyak alkotják. Ezek az elhagyott és megtalált tárgyak a városi élet maradékai. A talált tárgy inspirál, köré építem fel a képeimet. Nagy örömömre a véletlennek köszönhetem az egyik kedvenc képem alapanyagát is: egy bolhapiac eldugott sarkában találtam, ahol a piac eladhatatlan darabjait halmozták fel. Ez az igazi hatványozott használhatatlanság!

PG: A véletlen az én esetemben is alapvető kiindulási pont, de az ebbből adódó meglepetéseket képileg újra szoktam rendezni, tehát inkább rendezett véletlenről van szó.

Hogyan építkeznek a sorozatok? Milyen elemek adják a továbblépés lehetőségét számotokra?

Bp.: Szeretném a műveimet mozgás és fény elemekkel kiegészíteni, és ezzel elvinni az éjszakai város hangulata felé.

PG: „A pontszerű bitek rajzása leírhatatlan”, ahogy Vilém Flusser fogalmazott. A kiállításon látható képeim a kezdetét jelentik egy kibontandó, tovább építendő világnak, egy, a művészetben és a dizájnban párhuzamosan kibontakozó tájképnek.

Kiállított munkáitoknak ez a mostani (múzeum, kiállítótér) az ideális megjelenési helye? Ha igen, miért, ha nem, miért nem?

PG: Számomra azonos minőséget jelent a „dizájnmunka” és a „művészeti tevékenység”, hiszen ugyanazok a képelemek jelennek meg mind a kettőben. Nálam a kettő egymásba szövődik. Ha a megrendelő egy cég, akkor azt „dizájnnak” szokták nevezni, ha pedig egy múzeum vagy galéria, akkor az „művészet”.

Bp.: Ideálisnak tartom a kiállítóteret és azt, ahogy ezt Kígyós Fruzsina kurátor megálmodta. Nem tudok annál nagyobb kontrasztot elképzelni, minthogy az eldobált, használaton kívüli tárgyak, az utcán talált hulladékok történetté transzformálva múzeumi környezetbe kerülnek. Olyan ez, mint amikor egy utcazenész előtt egyszer csak felgördül az operaház függönye.

Nem csak az esztétikai határokat léptétek/lépitek át szívesen, hanem a valódit is. Mindketten hosszabban éltetek külföldön. Ad ez valamiféle párhuzamosságot a szemléletetekben is, abban, ahogy a tervezőgrafikáról és a dizájnról gondolkodtok?

PG: A külföldön élés és ennek tapasztalata jelentős párhuzam. Megváltoznak az arányok: lokális helyett más perspektívában kezdesz gondolkodni, olyanban, ami nemzetközi viszonylatban is működik. A művészetben – különösen a dizájn munkákban – ez globális platformot jelent.