Ha a kritikai gondolkodás cselekvéssel párosulna, nem kerülne idejekorán múzeumba

Beszélgetés Menesi Attilával a független képzőművészeti tanszék kapcsán

 

A független képzőművészeti tanszék/f***k a 2013-14 tanév őszi félévétől az ország számos egyetemére és főiskolájára látogatott el különböző képzési területeken ingyenes kortárs képzőművészeti kurzusokkal. A kurzus idejére a tanszék beköltözik az adott intézmény falai közé, az előadásokon és workshopokon kívül egyéb programok adnak alkalmat meghívott képzőművészekkel és más szakemberekkel való együttműködésre.

A tanszék 2013 óta tevékenykedik a kortárs művészeti diskurzus nyitottabbá, hozzáférhetőbbé tételén, miközben a felsőoktatás egyre zártabbá, egyre központosítottabbá válik. Ez a f***k által kiemelten kezelt értékek és magatartások közvetítését – mint közös gondolkodás, részvételiség, együttműködés – különösen fontossá teszi. Tetten érhető-e a felsőoktatási rendszer változása a tanszék kurzusainak keretein belül?

Igen, érzékelhető a bezáródás, az egyre tehetetlenebbé váló rendszer. A projekt indulásakor is voltak olyan tapasztalataink, hogy egyes tanszékek kevésbé nyitottak vagy nem látnak kapcsolódási pontokat a saját tanulmányi területük és a képzőművészet között, és az is előfordult, hogy túlságosan progresszívnek tartották a programot, amelynek a meghívása kellemetlen helyzetbe hozhatja a tanszéket az intézményen belül.

Mostanában egyre több a válasz nélküli megkeresés, illetve a kurzusok hosszadalmasabb engedélyeztetése is gyakoribb. A felsőoktatási rendszerben lévő döntéshozók számára ez a modell sok tekintetben nemkívánatos. Volt olyan intézetigazgató, aki az első 5 perc után elhagyta a termet, és olyan tanszékvezető is, aki tervezett képzésük kapcsán, a szakmai vita helyett az intézményi hatalom hangján nyilvánult meg a hallgatók előtt, de olyan oktatóval is találkoztunk, aki az esti kötetlen beszélgetés közben sorosozott másfél évvel ezelőtt.

A legtöbb tanszéken vannak azonban olyan partnereink – elsősorban az oktatók személyében – akik magabiztosan képviselik a nyitott gondolkodást és az együttműködést, illetve az intézményeken belül más tanszékek felé is szívesen közvetítik a programot. Mindez abban is megnyilvánul egyébként, hogy ők részt is vesznek az előadásokon és a workshopokon, eljönnek a tanszéki estünkre, ahol egyéb témákról és esetleges kooperációkról is szó esik.

Azok a problémák, amik a projekt indulásakor is köztudomásúak voltak – a zárt diszciplínás rendszer, a mobilitás hiánya vagy a szervezeti ranglétra – jó néhány továbbival kiegészültek, az egyes tanszékek fokozódó belső megosztottságától kezdve, színvonalbeli és tartalmi kérdéseken át az egyre egyenlőtlenebbé váló hallgatói hozzáférésig. Mindezek számunkra a program relevanciáját erősítik, ugyanakkor lehetséges, hogy több mint 3 év után azzal kell előbb-utóbb szembenéznünk, hogy az egyetemek falain kívül kell majd megtartanunk a kurzusokat, illetve egyéb aktivitásokat kell kitalálnunk.

Az elmúlt években a művészet helyszíneivé tettük a nem művészeti egyetemi tanszékeket is, a kurzusok eddig 26 felsőoktatási intézmény különböző tanszékein valósultak meg. Ahogy a magyarországi neoavantgárd meghatározó művészeti eseményei lakásokban, pincékben, kápolnákban vagy éppen presszókban zajlottak, úgy a jelenlegi hivatalos művészeti helyszíneken kívül aktivizálódó művészeti eseményként is meghatározhatjuk magunkat.

Az első nap előadásai az elmúlt években többek között olyan témákat érintettek, mint függetlenség, kurátori szerep, intézménykritika, építészet, társadalomkritika, aktivizmus, fogyasztói kultúra, kultúrpolitika, urbanizmus, nyilvánosság és kánon. Mennyiben határozza meg a művészet- és oktatáspolitika a kurzusok témaválasztását? Illetve milyen módon kapcsolódnak ezek a kritikai-elméleti témafelvetések a gyakorlattal?

Már a bevezető előadáson szóba kerülnek a legaktuálisabb művészet- és oktatáspolitikai témák, de igyekszünk az adott várost, intézményt és szakot is helyzetbe hozni. A heti tüntetések, az adott egyetem preambuluma, de egy köztéri szobor is mind kiindulási pontok lehetnek. A felkért előadók és workshopvezetők szintén az őket aktuálisan foglalkoztató témákkal jönnek általában, de az is előfordul, hogy kimondottan a kurzusra találnak ki új projekteket, melynek köszönhetősen a résztvevők adott esetben szerzőtársakká is válhatnak. A f***k kurzusa a tudásközvetítés új modellje lehet, amennyiben gyakorlattá válna a diszkurzivitás és nyitottabbá a művészethez való viszony. Ha a kritikai gondolkodás cselekvéssel párosulna, akkor nem kerülne idejekorán múzeumba.

Többször felmerült, hogy kiterjesztitek a független képzőművészeti tanszék tevékenységeit a közoktatásra is. Mennyire illetve hogyan lehetne a kurzust beleilleszteni a nemzeti kerettantervbe? Illetve milyen programbeli és strukturális változtatásokra lehetne szükség a programon belül, hogy közoktatásban is alkalmazható legyen ez a fajta tudásközvetítés és tudástermelés?

Amíg a közoktatás ebbe az irányba halad, addig nem illeszthető be. A kurzus metodikája teljesen ellentétes a jelenlegi közoktatási gyakorlattal. Időről-időre beleolvasok az aktuális kerettantervbe, az abban jelenleg leírtak terminológiailag – eltekintve olyanoktól, mint „érzelmi gazdagodás,” „önálló ízlés” vagy „céltudatos önszabályozás” – rendben lennének, sajnos azonban a gyakorlatban ezekből semmi sem realizálódik. Ezt az egyetemi hallgatók is folyamatosan megerősítik, akiket rendszeresen megkérdezünk korábbi tanulmányaikról. Bár több helyszínen is szóba került a projekt lehetséges szerepe a közoktatásban is, az eddigi kísérleteink nem voltak sikeresek ebben a tekintetben. Olyan középiskolákat kerestünk meg eddig, ahol az alternatív kerettanterv alapján simán beférne a kurzus, de sajnos több esetben is a tanárok idő- vagy figyelemhiányával adódtak problémák. Egy más alapokra helyezett edukációban a kortárs művészet kontextualizációs és kritikai attitűdjeinek is szerepe lehet, a repülő kurzusok modell pedig más tanulmányi területeken is relevánssá válhat.

Nagyon fontos és időszerű a független képzőművészeti tanszék által képviselt részvételi és diszkurzív tudásközvetítés egy tágabb perspektívában is, a demokrácia fenntartása és elmélyítése szempontjából. Találkoztál hasonló oktatási modellekkel külföldön?

Az általam ismert művészeti edukációs aktivitások inkább projektszerűen, időlegesen vagy intézményi keretek között működtek. Az oktatás, mint teória és művészeti gyakorlat – és nem, mint foglalkozás – számos művész aktivitásában szerepet játszott Ad Reinhard-tól kezdve Joseph Kosuth-on át Robert Filliou-ig. A 70-es években Joseph Beuys egy akadémikus intézményrendszerbe vitt be egy olyan szabadiskolát, amely a későbbiekben a nemzetközi szintéren is megjelent. További példák a francia École Temporaire a 90-es évek végén, egy befagyott tó közepén csak kutyaszánnal megközelíthető hegytetőn vagy a német Mobil Academy ugyanebben az időszakban, amely folyamatosan változó európai helyszíneken jelentkezett interdiszciplináris programjaival. Román példa Lia Perjovschi pedagógiai vonatkozású projektje (CAA / CCAA: Kortárs Művészeti Archívum / Kortárs Művészeti Analízis Központ), a Copenhagen Free Univeristy-t saját lakásukban kezdeményezték művészek a 2000-es évek elején, a rotterdami Paraeducation Department pedig intézményen belüli művész-kurátor együttműködés. Az edinburghi Protoacademy és Future Academy tevékenysége szintén ezekből az évekből ismeretes, és persze a Manifesta 6 és a Documenta 12 oktatási fókuszú programjai is az elmúlt évekből.

Meg vannak természetesen a magyarországi aktivitások – sajnos a feldolgozásuk meglehetősen hiányos – is, de ahogy a nemzetközi példák, úgy azok is más jellegűek. A f***k kurzusa egy magyarországi, posztszovjet oktatási problematikából indul ki, amely a volt Keleti Blokk országaira is jellemző, bár ahogy kapcsolatokat kerestünk az elmúlt években a régióban, mintha az látszódna, hogy jelenleg más szinteken vannak hiányosságok ebben a tekintetben, mint mondjuk 25 évvel ezelőtt. A témáinkról való beszéd a mai Magyarországon talán szükségesebb, mint akkoriban vagy akár néhány éve.

A kurzusok mellett 2015-től nyári workshopok is megrendezésre kerülnek. Miben azonos és miben tér el az alkotótáborok, a workshopok koncepciója a kurzusokétól?

A kurzusok általában két naposak, a nyári workshopok pedig egy hetesek. Tartalmilag a közös munka koncentráltsága a különbség, a kurzusok résztvevői erről elsősorban benyomásokat szerezhetnek, amelyek az első nap különböző kortárs képzőművészeti példáit egészítik ki.

A nyári workshopokon három témában dolgoznak együtt a résztvevők meghívott művészekkel és más szakemberekkel. Ezek a kollaborációk nagyon intenzívek, erőteljesen jelen vagyunk – különböző terepgyakorlatokkal, interjúzásokkal és egyéb aktivitásokkal – az adott helyszín mindennapjaiban is, amely egyébként mindig változó és a résztvevők számára ismeretlen. A témák is minden esetben változnak, az egy hetes munka során fejlődnek. A workshopok záróeseményén a lakók és minden további érdeklődő számára is láthatóvá válik a közös munka a település különböző helyszínein. Ádánd (2015) és Hegyeshalom (2016) után idén Velencén lesz a nyári workshop urbanista, nemzeti-nemzetközi és civil társadalmi témákkal, illetve az aktuális Velence Biennálé kapcsán Velence-Velence kontextusokkal.

Független projekteknél gyakran felmerül a fenntarthatóság kérdése, illetve bizonyos pályázati formátumoknál egyenesen kritériumként fogalmazzák meg az önfenntartást. Mennyire lehet a függetlenséget és a fenntarthatóságot garantálni?

A meglehetősen véges számú pályázati lehetőség közül már a megfelelő társadalmi fejlesztési vagy innovációs fókusz megtalálása sem könnyű feladat. Jelenleg az Open Society Foundations támogatja a kurzusok megrendezését, amit több szempontból is szintlépésnek tartunk, de az ERSTE Stiftung is kiegészítette a költségvetést a korábbi periódus után. Mindkét támogatás – de a Goethe Intézet tavalyi egyszeri támogatása is a nyári workshopunk kapcsán – lehetővé teszi a koncentrált és független munkát, ami sajnos a magyarországi pályázatokra egyáltalán nem jellemző.

Van önfenntartásra vonatkozó elképzelésünk is, ami a folyamatosan bővülő kapcsolati hálónk szociális, szellemi és kreatív kapacitását hozná helyzetbe azáltal, hogy munkalehetőséget közvetít az egyetemista generáció részére. A hallgatók egyrészt szociális szolgáltatásokat nyújtanának a lakosság számára a legegyszerűbb javítási munkáktól az online ügyintézésen át a jogszabályi értelmezésig. De bicikliszerelés, felolvasás vagy éppen szobafestés is lehet ez a szolgáltatás. Másrészt a folyamatosan változó kreatív szektorban történő munkavállalásra is lenne lehetőség helyi és multinacionális vállalatok, reklámügynökségek és piackutató intézetek bevonásával. A bevételekből pedig vissza lehetne forgatni a munkavállalók tanulmányainak minél szélesebb diszciplináris kiterjesztésére, például a f***k kurzusaira. Ahhoz, hogy ez az elképzelés megvalósulhasson, infrastrukturális háttérre van szükség eszközparkkal, utazási, szállítási és különböző anyagköltségekkel, illetve hosszú távon egy budapesti irodával.

A pályázati források egy részénél feltétel a nemzetközi partnerek együttműködése. Mennyire illeszthető egy esetleges nemzetközi kollaboráció a f***k terveibe? Illetve jelenleg van-e lehetőség nemzetközi tapasztalatcserére?

Kolozsváron és Szabadkán voltak eddig kurzusaink, ősszel Nyitrán lesz. Intézményi és civil kapcsolataink is vannak a régióban, akik pályázatokban is vállalták a partnerséggel járó feladatokat. Az Erasmus+ pályázaton kétszer indultunk sikertelenül, a nemzetközi pályázatról Magyarországon döntöttek, amelyek a meglévő intézményrendszert erősítették. Az Allianz Kulturstiftung és a Visegrad Fund pályázatok kapcsán sincsenek pozitív tapasztalataink sajnos, Berlin mintha messze lenne ezektől a – lassan fogalmazhatunk ismét úgy, hogy – kelet-európai problémáktól, Pozsony pedig túl közel az aktuális kormányok kultúrpolitikájához.

Bár a program kiterjesztését már évek óta tervezzük – a volt Keleti Blokk országaira elsősorban – fejben, a hatékony nemzetközi együttműködés szerintem egy minimum 3-5 éves támogatási periódusban képzelhető el.

Az első generáció, aki részt vett a kurzusokon 2013-2014-ben már befejezte a tanulmányait. Van-e lehetőség kapcsolattartásra, utókövetésre?

A kurzusok után igyekszünk kapcsolatban maradni a résztvevőkkel, akik levelezőlistáinkon és facebook oldalunkon is értesülnek aktivitásainkról. Vannak olyan korábbi résztvevők, akik újra és újra eljönnek a kurzusokra, amelyeket továbbra is igyekszünk új tanszékekre vinni egy intézményen belül, és amelyek minden esetben más összetételűek.

A kurzusok evolúciójának új szintje egy dokumentációs kiállítás a tavalyi, hegyeshalmi nyári workshopunk kapcsán. A Stúdió Galériában októberben megrendezésre kerülő kiállítás az egyhetes munkát tematizálja. Bemutatja a régi határátkelő épületében és környezetében létrehozott projekteket, de további Hegyeshalomhoz kötődő és egy Albertkázmérpusztán, a határsávban 1989-ig elzárt faluban készült interjú, illetve egy éjszakai zöldhatár túra dokumentációja is szerepelnek majd a kiállításon. A hegyeshalmi egyestés záróesemény interaktív színházi játéka pedig – amely a résztvevők által készített interjúkat és az aktuális migrációs politikai híreket dolgozta fel – kísérőprogramként újra előadásra kerül.

A legtöbb együttműködő workshopvezető nem oktat, illetve nem foglalkozik redszeresen diákcsoportokkal. Az ő tevékenységükre milyen hatással vannak a workshopok? Miben és mennyiben vált a független képzőművészeti tanszék a saját művészeti praxisod részévé?

Az, hogy elsősorban nem napi szinten praktizáló oktatókat – a progresszív tevékenység és az aktualitás inkább meghatározó – hívunk be a projektbe, része a koncepciónknak. Azon túl, hogy ez a gyakorlat is reagál a már említett – sok barátunk által is fenntartott – zárt rendszerre, az is hozadéka, hogy a hallgatók személyesebb és adekvátabb megközelítésekkel találkoznak, ami szintén segítheti a hierarchia lebontását. Az előadók és workshopvezetők számára kihívás a részvétel, ami szintén fokozza a helyzet koncentráltságát, de a saját tevékenységükkel való reflexióra is hatással van. Ugyanígy fontos a művészeti képzési területeken tanuló egyetemista generáció tagjainak behívása is előadóként vagy workshopvezetőként, ami számukra a saját kortársaikkal történő kommunikáció jelentősége mellett a szakma alakíthatóságának lehetőségét is megerősítheti.

A saját praxisom kapcsán örülök, ha a f***k aktivitása relevánsnak bizonyul, és ha azzal a függetlenséget képviselhetem. A kurzusok tematikáinak, előadóinak és workshop vezetőinek összeállítása, a nyári workshopok témáinak kitalálása és fejlesztése nagyon izgalmas feladat. Az ötletekre rácsatlakozó meghívottakkal való kapcsolat és munka pedig egy rendhagyó közösségi gyakorlat. A hegyeshalmi workshop előkészítő terepszemléjén biztos voltam abban, hogy az ország egykori nyugati kapujának, a régi határátkelő épületének használata egy olyan privát és kollektív élmény lehet, amit mindenképpen meg kell valósítanunk. Az, hogy néhány héttel később – a workshop résztvevőin kívül a település számunkra interjúkat adó, a legkülönbözőbb kéréseinkben segítő vagy csak a jelenlétünket elfogadó lakóival – együtt gondolkodtunk és dolgoztunk ott, túllép a kortárs művészet jelenlegi fókuszain és keretein. De az ádándi témavezetést is egy ilyen jellegű expanziónak tekintem, aminek a végeredményeképpen a falu könyvtárában kölcsönözhetővé vált az Erlich Gábor szülőháza alapján készült közös festmény.

Mindezek mellett egy egynapos retrospekcióval készülök ősszel a velencei nyári workshop helyszínén, ami összekötné néhány – publikált és kevésbé publikált – aktivitásomat egymással. A 90-es évekbeli korai munkáknak mintha egyre több köze lenne a független képzőművészeti tanszékhez.