Eltűnsz és aztán megint előjössz valamivel…
Igen, nem vagyok az a típus, akiből áradnak a művek. Akkor csinálok valamit, amikor van mondanivalóm. A téma sokféle lehet, csak az számít, hogy egy adott probléma vagy helyzet felkeltse az érdeklődésem, elkapjon és vigyen. Általában van egy hosszú előkészületi szakasz, ami meghatározatlan ideig tart, ez az újra és újragondolás, kísérletezés, a megvalósítás artikulálása – gondolati és gyakorlati értelemben is -, a szükséges eszközökhöz való hozzájutás. (Tulajdonképpen semmilyen saját technikai eszközparkkal nem rendelkeztem egészen a tavalyi évig. Mindig rá voltam utalva valamilyen intézményi háttérre az elektronikus művek létrehozásában. Most van számítógépem és kamerám.) Illetve, bizonyos esetekben, például a Kirakatnál a helyszínek (a kirakat és szerver hely) szervezése, és ha minden összeállt, akkor jön a megvalósítás.
A Kirakat kivételes abból a szempontból, hogy egy éven keresztül 12 kirakat installációt és ezek mindegyikéhez egymással összefüggő, mégis önállóan is működő 12 web-anyagot elkészíteni meglehetősen nagy falat. Rengeteg munka és energia. De ez volt a legtermékenyebb időszak.
Megjelent a kirakat CD-Rom, ami elég határozott lezárása a Kirakat projektnek.
A kirakat galéria két és fél évig működött, ezen belül pontosan egy évig tartott a mi, Szörényi Beatrix- szel közös projektünk. Havonta váltakozva készítettünk egy-egy új kirakatot, amihez minden esetben egy új website-rész is kapcsolódott. A projekt elején beláthatatlan volt, hogy az egész meddig tarthat, mivel tudtuk, hogy a szomszéd házban lévő bolti helységet a kirakattal együtt el akarják adni, így a tulajdonossal folyamatosan, 2-3 havonta egyeztetni kellett, hogy meddig használhatjuk még. Mivel sikerült az egy éves projektet végigvinni és még ezután is maradhattunk, elkezdtük a kirakatot galériaként működtetni. Mindenki számára nyitott kiállítási lehetőséget biztosítottunk, korlátozások vagy technikai megkötések, és persze pénzbeli támogatás nélkül. A teljes két és fél éves időszak bármiféle külső anyagi támogatás nélkül valósult meg.
Érdekes volt viszont, hogy kiállítók közül senki nem használta ki azt a lehetőséget, hogy van egy website, ahol szintén azt csinál, amit akar és így párhuzamosan lehet (lehetett volna) valamit kezdeni ezzel a másféle ablakkal is.
A ti saját kiállítás-sorozatotok tartalmilag is folyamatos volt? Azaz volt egy elképzelés, amire felfűztétek a kiállításokat, vagy a hely maga volt ez?
Az időszak függvényében határoztuk meg magunknak a témákat, ahhoz igazodva például, hogy az év adott hónapjában milyen a fény-árnyék (sötét) mennyiség, és hogy milyen tevékenységeket, témákat lehet ehhez társítani. De ez elég szabadon alakult, nem kötöttség, inkább kiindulási alap volt. Aztán időközben észrevettük, hogy olyan, mintha szobákat rendeznénk be a kirakatban. Önkéntelenül úgy alakult, mintha egy elképzelt családi ház különböző helységeit nyitnánk meg az utca felé, lehetőséget adva az utca járókelőinek a betekintésre a – valóságban szintén nem létező – lakók élettereibe. Ennek felismerése után már tudatosan alakítottuk az újabb helyiségeket, a fürdőszoba kivételével körbe is jártuk, a konyhától, a garázsig sőt még egy, a ház utcafrontjáról nyíló bárt is építettünk a kirakatba. A web site-on egyébként ennek az általunk „megépített” háznak a tervrajzai szolgálnak site map-ként, innen is el lehet érni közvetlenül a helységekhez tartozó aloldalakat.
Milyen közönsége volt a kirakatnak, illetve milyen visszajelzések jutottak el hozzátok?
Az elejétől izgatott minket, hogy milyen reakciók érkeznek majd az utcáról, ezeket az interneten láthatóvá is tettük. Szóban és e-mailekben reagáltak az emberek, a kirakaton kint volt a projekt Internet címe is. Természetesen a legközvetlenebb reakciók a házban lakóktól érkeztek, melyek közül nagyon kevés volt pozitív, elsősorban irritálta őket az egész. Nem szerették, hogy idegenek álldogálnak a házuk előtt, hogy állandóan építkezünk és jövünk-megyünk. Kellemesebb volt nekik, amikor nem történt semmi. Az a kirakat tizenegynehány éve üresen állt. Azon túl nem egy esztétizáló és közérthető művészettel találkoztak, és ez szintén nem volt jó pont náluk. Ilyen párbeszédek is olvashatóan a kirakat site-on. Az utcai járókelőktől viszont pozitív és lelkes visszajelzéseket kaptunk. Volt, aki a szemközti házból leste, hogy mikor van a megnyitó és hozott ajándékba egy pezsgőt.
Volt valamiféle állandóság a megnyitókon megjelentek vagy a törzsközönség tekintetében?
A saját projektünk egy éve alatt havonta mindig két órával tologattuk arrébb a megnyitók időpontját, így volt olyan, hogy hajnalban, vagy éjjel nyílt a kiállítás. Hajnal 4 óra, konyakos kávé. Azt szerettük volna, hogy ahogyan az év körbeér a projekt alatt, a megnyitók kezdései által egy nap is érjen körbe. A megnyitókon való részvétel úgy alakult, hogy egy-két emberrel mindig többen lettünk, de azért a folyamatot jobbára a barátokból, ismerősökből álló törzsközönség követte elsősorban.
Most mi van a kirakattal?
Ugyanaz, mint előtte volt, azaz semmi, üresen áll.
Miután eladták, nem volt lehetőségünk folytatni. Akkor lett volna erre mód, ha mi ingyenesen az új tulajdonos rendelkezésére állunk, akkor, amikor neki tetszik. A rendezvényeihez kellett volna különböző installációkat készítenünk. Érdekes egybeesés volt, hogy Ludwig Múzeum Budapest Box kiállítása megnyitója napján mentünk beszélni az új tulajdonossal és akkor derült ki, hogy a kirakatot elvesztettük. Bementünk az intézményesült művészeti közegbe és abba a pillanatba meg is szűnt az a lehetőség, amivel a kiállításon mi részt vettünk. Valahogy olyan kereknek tűnt ez az egész. Be van fejezve, de sok más lehetséges helyszín van a városban, csinálják mások.
Mennyiben illeszthető a kirakat a korábbi munkáidhoz?
Annyiban mindenképp, hogy itt is elég sok videoanyag volt. Előtte is csináltam néhány videoinstallációt, van egyfajta manualitásra való késztetésem, talán a középiskolából jön mindez, ahol szobrász-tanárhoz jártam, nagyon szerettem mintázni. Ha nem vettek volna fel az Iparra, ötödévben szobrász-szakon maradtam volna… Az eszközöket nem kezelem külön. Vannak dolgok, amihez egyszerűen a videót látom a leginkább megfelelő formának. Keverem a különböző technikákat. A munkáimon talán pont ezért nem látszik igazán, hogy ugyanaz az ember készítette őket. Nem akarok egy stílust kialakítani és mindenre ezt az egyenruhát ráhúzni. A kirakat esetében adott volt, hogy a térrel, a helyzettel dolgozzunk.
A jelenlegi kiállításod témája, az avatar aztán minden csak nem megragadható, abban az értelemben is, hogy kevés köze van az anyagszerűséghez. Valamint nekem úgy tűnik, magányos munka, már ami a közeget illeti.
Volt ez így korábban is. A „NézőPont” című munkámat is egyedül készítettem. Nem tudtam azzal a szereplővel befejezni, akivel elkezdtem, de elhagyni sem tudtam a dolgot. A gondolat hét éven át járt a fejemben. Jó, akkor nem lesz senki más, én leszek a szereplő is – gondoltam. Az ember mindig kéznél van saját maga számára.
Hogyan kezdett el foglalkoztatni a virtuális test gondolata?
Volt egy alap mozgatórugó, ami a saját elégedetlenségemből eredeztethető. Amikor először jártam virtuális térben egy ilyen panelekből választható avatarral, teljesen le voltam döbbenve, hogy mennyire lapos a résztvevők képzelete ebben a virtuális társasjátékban. Hogy cyber-town milyen egy unalmas hely! Mindenki emberformájú volt, kb. annyi különböztette meg a férfiakat és nőket, hogy mekkora a mellük, és abban a térben, ahol annyi mindent lehetne tenni, csak ismétlik az egyébként is végzett cselekvéseiket: az ott közlekedők ugyanazt csinálják, amit a hétköznapi életben is.
Amit most láthatunk, az is a test létrejöttéről szól, és itt megáll, nemigen lép tovább a virtuális életformák felé…
Igen, a kiállításon látható anyag az avatar elkészítését és elindulását teszi láthatóvá. Tervezem a folytatást, de a megvalósítás módját még nem látom pontosan. Nem film lesz, az biztos, hanem valami külön dolog. Egy másik projekt, aminek ez a bevezető része. Programozókat és mesterséges intelligenciával foglalkozó embereket kell találnom, és még nagyon keveset tudok ahhoz, hogy átlássam, hogyan tudom megvalósítani, amit szeretnék, de ez máskor is így szokott lenni.
Az avatar körülbelül két évvel ezelőtt kezdett el épülni, anélkül, hogy tudtam volna, mi lesz belőle. Akkor még „csak” a VR avataron gondolkoztam, az, hogy én is belekerülök az anyagba, csak később jött. Érdekelt a szó eredetéből jövő jelentéstartalom, és hogy ehhez képest a VR avatar felületisége, belső üressége hogyan viszonyul a megtestesítéshez, azaz a megszemélyesítés problémája. VR-vel való foglalkozással körülbelül párhuzamosan, de ettől függetlenül kezdtem el összegyűjteni a különböző orvosi vizsgálatokon rólam készült felvételeket. Először voltam egy talpvizsgálaton, ami egy hőképet és egy lenyomati képet mutatott. A kamera az alatt az üveglap alatt van, amire ráállsz, ennek a képét vettem én föl. Aztán rájöttem, hogy a testem darabjairól készült vizsgálati képekből, amik az országban szétszórva voltak, már össze tudnám állítani magam.
Az elég világos, hogy ezeket a képeket azért készítik az orvosok, mert keresik benned a betegséget, és az emberek nem szeretik a betegségeket nézegetni, úgyhogy elmondom a kedvükért, hogy nincsenek a műben beteg felvételek, mind egészséges testrészeket mutat. No, ez egy kitérő volt.
Szóval, amikor mész ezekre a kontrollvizsgálatokra az orvoshoz, néha olyan érzésed van, mintha csak kötelességtudatból elvinnéd a testedet és te nem is vagy egészen ott. Ha valaki szerencsés, és ilyen dolgokba nem kellett belefutnia, hasonló különös dolog, amikor nagyon fáradt vagy és nem érted, hogy hogyan tudsz még mindig menni, és csak rakod a lábad egymás után, megy magától. Aztán jött egy-két másik vizsgálat, és két év alatt összefüggésbe kerültek a képek és élmények az avatar témával és kialakult egy belső benyomás arról a viszonyról, ami az emberi tudat és a test között van. Erről szól a film.
A film alapján elég szigorúnak tűnik a saját testedhez való viszonyod.
Ez már alapvetően benne van a vizsgálati képekben. Amikor látsz magadról ilyen felvételeket, amellett, hogy szerintem nagyon szépek, már magában idegennek tűnnek. Ha az emberi test struktúráját akarod ütköztetni az avatar-elképzeléssel, muszáj ezt képviselni. De nem szeretném a saját viszonyulásomat előtérbe tolni, amikor létrejött valami, ami esetleg teljesen másnak látszik.
Na igen, nem is csak az alkotóé a mű, mint tudjuk, az ő intencióit a befogadó nyugodtan kiiktathatja.
Nem is nagyon konkretizálnám ezt a dolgot. Régebben, például a „Térkép” című munkámnál követhetővé akartam tenni azt a gondolatsort, aminek a lenyomata a film. Ami a visszajelzések alapján, azt hiszem sikerült is. Aztán már inkább a benyomásokra figyeltem és nem akartam a saját struktúráim mentén vezetni a nézőket. Az avatar korábbi verziójában egyértelműbb lett volna az, ami számomra fontos volt, hogy nem a látvány kap főszerepet, hanem ami mögötte van. Ha egyszerre látható a fizikai test, a felvételek és az, ahogyan az avatar alakul, akkor ezek viszonya átláthatóbb. Így, ebben a lineáris verzióban – azaz, hogy először láthatjuk a testképekből összeálló szerkezetet, majd ennek átfordulását egy új rétegbe, majd a virtuális térbe – a történet-jelleg erősebb. Nem bánom, hogy így alakult, vannak változások a munka során, nem is biztos, hogy mindig az a legjobb, amit én eredetileg akartam. Bizonyos határok között ez mozoghat.