Drégely Imre (1960) az egyik legszabadabban kísérletező kortárs magyar fotográfus. Műveinek egy része azonnal felismerhető az alkotó egyedi, mozaik-vagy fraktálszerű stílusjegyeiről. Munkáiban gyakran ötvözi a klasszikus analóg eljárásokat a digitális technika nyújtotta lehetőségekkel. Szubjektív dokumentarista indulása után a fotográfia határait feszegető képekig jutott el.
Van egy 1996-ban indult hosszú távú projekted, a címe T-idő. Az augusztus 20-i budapesti tűzijátékról minden évben, a város más-más pontjáról készítesz egy-egy hosszú expozíciós fotót. Úgy hallottam, hogy akkor fejezed majd be ezt a sorozatot, ha az ehhez vásárolt fotópapír csomag elfogy, ami évi egy képpel számolva körülbelül 160 éves korodra prognosztizálható.
Igen, így terveztem, de már előbb befejeződött. Minden ilyennel úgy vagyok, hogy amikor már megvan az, amit ki akartam hozni belőle, akkor abbahagyom. Egy ideje tulajdonképpen arra vártam, hogy ezt a sorozatot lezárhassam. A Covidnak „köszönhetően” jött el ez az alkalom, mert 2020-ban elmaradt a tűzijáték. Én aznap a korábbi évek gyakorlatához hasonlóan, ugyanúgy este 9 és fél 10 között exponálva, a Szabadság hídon megcsináltam a hosszú expozíciós képet a Gellért-heggyel a főszerepben. Ezúttal kivittem egy csomó csillagszórót, és az ott nézelődő emberek kezébe nyomtam, mű-tűzijátékot rendezve. Történetesen ez a fotóakció lett a 25. kép, vagyis 25 évig tartott ez a sorozat. Meg hát közben én is 25 évvel idősebb lettem.
Már az első T-idő képed készítésekor, 1996-ban sem voltál kezdő.
Akkor már nagyjából 20 éve fényképeztem. Ha nemzedékhez tartozásról beszélünk, arról, hogy szakmailag kik a velem egy időben indult társaim, az nálam időelcsúszásokat jelent. Ugyanis ’79-ben érettségiztem a Kisképzőben, de csak ’88-ban kezdtem el a főiskolát, tehát a kettő között tíz év diáklét “kimaradt”, ezért ez a ‘ki melyik alkotói nemzedékhez, korosztályhoz tartozik’, nálam eleve szét- és öszecsúszott. Én előbb voltam stúdiótag, egyidőben lettem szövetségi tag is, mint amikor főiskolás.
Persze az a tíz év valójában nem maradt ki, mert azalatt, vagyis a nyolcvanas években a Fiatal Fotóművészek Stúdiójában, meg a munkád során, televíziós segédoperatőrként is sok minden történt veled szakmailag.
Igen, a Stúdióban például, a saját kortársaim mellett a neoavantgárdos és az újhullámos társasággal való találkozás, akik legalább 5 évvel idősebbek nálam, vagy a még eggyel idősebbekkel, a Kerekesékkel való eszmecserék nagyon fontosak voltak.
…és legalább annyit forogtál képzőművészek között, mint nettó fotográfusok között.
Ez részben a Kisképző miatt van, ahol több barátom grafikus vagy festő lett, és a későbbi, ’80-as évekbeli társaságomban is sok képzőművész volt. Eleinte a Képzőművészeti Főiskolára felvételizgettem, estire is jártam egy darabig. Innen a további baráti kör, az akkori Képzős évfolyamokból, mint Komoróczky Tamás, Fuchs Tamás, Baranyai Levente, és sokan még. Egy jól látható progresszív, alternatív társaság, Újlak Csoport és hasonló körök… Így a fotó mellett sok a képzőművészeti kötődés, ami oda-vissza érvényes.
Részemről a „kései” főiskola fiatalabb pályatársakat és új művészeti programot is hozott. ’92-ben diplomáztam a tervezőképzőn polaroid fotókollázsokkal, ’94-ben pedig a mesterképzőn, több képből összeépített fekete-fehér csendéletekkel.
Mikor értél a pályád csúcsára? Vagy több olyan időszak is volt a pályádon, ami csúcsnak tekinthető?
Nem tudom, mindig újabb hullámok jönnek. Nagyon jó volt például a Nessim Galériás időszak Surányi Mihállyal, körülbelül 2007-től: kiállítások, képeladás, nemzetközi művészeti vásárokon való részvétel, jó alkotói társasággal. Akkoriban teljesedett ki nálam annak az új képformának a használata, amire már korábban rátaláltam, és amit először talán 2006-ban, a Monoszkóp című kiállításomon, a MU Galériában állítottam ki. Bár valójában már a ‘94-es mesterképzős diplomával elkezdődött ez a bizonyos kompozit / mozaik dolog, noha azok még nem fraktál képek, hanem csak több képből összeépítések voltak. Később aztán jöttek a szekvenciák, a grafikai hatású, de színtiszta fotográfiákból álló strukturált képek.
Ez az utóbbi az a fajta fotókép, ami talán a leginkább azonosítható veled, ugye?
Igen, persze. Ezeket a típusú munkákat illetően a Szenzor című kiállításom is fontos volt (Ph21 Galéria, 2016). Ott mutattam be azokat a digitális munkákat, amiken két layerként kerűl egymáson két kép; az egyiket digitálisan úgy nagyítottam fel, hogy a felbontás miatt életlen legyen, a kép „szemcsézetét” pedig a másik réteg apró, tűéles képei adják.
A másik „csúcspont”, vagy csúcsidőszak (bár ez sem igazán jó kifejezés) 2019-ben volt. Az első Holdra szállás 50. évfordulóján nyílt egy fontos önálló kiállításom az Artphoto Galériában. Az ott bemutatott projekt – Apollo-program, holdraszállások, kozmosz, űrkorszak toposza – a mai napig tart. Több fontos kiállításon is szerepeltem ezekkel. Deim Balázsnak is – aki egyébként korábbi tanítványom – volt több galaxis témájú anyaga, olyan is, aminek a kiállítását én nyitottam meg. Ebben a témában végül közösen állítottunk ki, még abban az évben Berlinben, később Ljubljanában. Ez egy elég jó időszak volt, most is készülünk egy frissített fejezettel.
A legutóbbi kiállításod Budakeszin volt, ez év februárjában.
Az egy „side-projekt” volt, Szilágyi Sándor „Saci” tavalyi halála kapcsán nyílt az ő emlékére. Sacival annak idején (1997-98) együtt fotóztunk bakonyi indiánokat, és a kiállításra az özvegyével, Krivel (Tréfás Krisztina) kerestük elő az akkori képeket, amik Saci által készített platinum printek.
Egész pályafutásod alatt jellemző rád, hogy jól működsz együtt kollégákkal, tanítványokkal. Mindig van olyan szakmai közeged, amiben tanulsz és tanítasz egyszerre; mindig van kikkel együtt játszanod, gondolkodnod. Ehhez hozzájárul az is, hogy ahol mi most éppen beszélgetünk, a MOME-n oktató vagy, tehát napi szinten huszonévesekkel vagy körülvéve? Ez számít?
Sokat számít, egyrészt sok esetben több kapcsolódásom van az ő gondolkodásmódjukhoz, jobban benne vagyok abban a korosztályi világban, mint a „sajátomban”. Jó a fiatalokkal vegyülni, sokat lehet kapni tőlük, merthogy ők a friss vonulat. Igazából ez itt egy partnerségi viszony a tanárok és hallgatók között. Főleg experimentális, kísérleti fotóval kapcsolatos programjaim vannak. Hívok más előadókat is, az utolsó ilyen kurzus alkalmával például Vető Jánost. Meg persze prezentálok az experimentális fotó történetéről, kezdve minimum a XX. század elejétől. Gyakorlati feladatok is vannak, amikből izgalmas, kortárs hallgatói képanyagok születnek.
Van egy másik dolog is, amibe már több éve „belekeveredtem”, ez az op-art. Ennek az az előzménye, hogy még 2021-ben a pécsi Vasarely Múzeum fölkérte a MOME-t együttműködésre, amiben más egyetemek is benne voltak. A MOME fotószak részéről én lettem úgymond a „gazdája”, kurzusvezetője a programnak. Máig tartó kurzus sorozat keletkezett itt belőle, Fotó/Op/Art címmel. A hallgatók munkáiból kiállítás lett Pécsen a Vasarely Múzeumban, és aztán ugyanazt az anyagot bemutatták Aix-en-Provence-ban is, az ottani Vasarely Múzeumban.
Hogy vagy a saját életkoroddal, jelenlegi alkotó képességeddel most?
A saját korommal úgy vagyok, mint ahogyan korábban is utaltam rá: én nem azt az életet élem, mint amennyi éves vagyok, vagyis ami ebben az életkorban aktuális lenne. Annyi a különbség, hogy kevesebb a lendület, ugyanakkor mindig muszáj valamit alkotni, egyszerűen nem tehetem meg, hogy ne.
Mi az a saját munka, amiben most éppen benne vagy?
Újabban fiktív tájképeket csinálok. De ez az alkotás-dolog nálam elég rendhagyó módon működik. Nem úgy, mint általában a képzőművészeknél vagy sok fotósnál, hanem egy kicsit úgy, mint a zenei életben. Tehát, kvázi van a saját zeném, amit folyamatosan írok, csak nem mindig adok ki „nagylemezt”, éppen ha eljön az ideje. Addig meg „játszok” több formációban is: fellépések, improvizációk, másokkal.
Trióban? Kvartettben?
Igen. Nálam a legtöbb új anyag, új kép mindig valamilyen apropóból születik meg. Például a tavalyelőtti hármas csoportos kiállításunk, Deim Balázzsal és Bereznay Tamással a Hegyvidék Galériában, úgy jött létre, hogy ők ketten már dolgoztak fiktív tájképeken, és egy ponton bevettek engem is. Attól kezdve vannak fiktív tájképeim is. Persze magamnak fejlesztem tovább, mert egyfolytában fotózok, a mozaik anyagokat is folytatom, meg különféle dokumentarista dolgokat is csinálok, de ezek mindig akkor kerülnek elő, ha valamilyen alkalomból szükség lesz rájuk. Ahogyan épp most egy csoportos kiállításon, az Art9 Galériában vadonatúj fotókkal vagyok, az említett tájképekkel.
Iszonyatosan nagy archívumod lehet.
Hogyne, persze. Egy komoly része analóg, de főleg a 2006 körüli, komputerben megcsinált melók óta – mert azok nagyon aprólékos munkával analóg fotókról beszkennelve és digitálisan összerakva készültek – a digitális archívum is egyre nagyobb.
Mikor volt utoljára a kezedben valamilyen fénykép készítésére alkalmas eszköz, amit autonóm módon, saját célra használtál?
Mindennap van. Ha más nem, akkor a telefon. Most is van egy sorozat, ami kifejezetten mobillal készül, telefonográfiáknak hívom ezeket a képeket. A fotózás nekem a vizuális jegyzetelés egy formája.
Fiatal korodban gondoltál-e arra, hogy befutott fotósként hogyan fogsz élni? És ha igen, ahhoz képest milyen az életed most?
Volt ilyen gondolatom, mondjuk a ’70-es évek közepén. Az volt elsősorban a vágyam, hogy a szakmában jól foglalkoztatott, befutott alkalmazott fotós legyek, ’szabadúszó fotós’ az akkori kifejezéssel.
Hát megcsúsztál, művész lett belőled.
Igen. 🙂 Amit végülis képviselek, a képzőművészeti indíttatású, „fine-art” fotó, indulásomkor nem volt még a köztudatban. Egyébként egy ideig az előre elképzelt úton voltam, a művészet mellett sokáig profi fotósként dolgoztam, nagy élvezettel: reklám, divat, illusztráció stb…. Nagyjából a ’90-es évek vége felé kezdtek elfogyni az ilyen jellegű munkák, akkor kezdtem el tanítani is. Egy darabig háromféle életet is vittem: a művészeti, az alkalmazotti, meg az oktatói részt is. Az oktatás rátett egy lendületet, frissített az, hogy fiatalok között vagyok.
Az eszedbe jut néha, hogy ha nem Magyarországon élsz, akkor máshogy alakult volna a pályád?
Hát persze. Nem Magyarországon élve, többen közülünk biztos már „sztárok” lennénk. Ez nem azt jelenti, hogy itthon ne lenne mára elismertség vagy sikeresség, de ez egy egész más szint életminőségben. Nekünk itt volt ez a vasfüggönyös lét, ebben szocializálódtunk pályakezdő korunkban. De ez a mai napig érződik. Nem sikerült fölnőnie az országnak ahhoz, amit az idő diktált.
Bár a ’90-es években nagyon beindultak a magángalériák, a fotóban nagyrészt kifulladt a folyamat. Persze a „visszafejlődés is fejlődés”, ahogy szoktunk idézni egy régi mondást, még a szakközépből. Szóval igen, nyilván jóval nagyobbat szárnyalhattunk volna máshol. Ugyanakkor meg lehet, hogy más helyen, más körülmények között sok munka nem született volna meg. De ez nem azt jelenti, hogy így van jól.
Meg lehet ebből élni?
A szakmából és a tanításból, vagy más munkából apránként összerakva lehet. Optimális helyzet művészeti területen tanítani, de nekem is, mint sokunknak hosszú ideig kellett kényszerpályán mozogni a megélhetésért. Az én korosztályomban kevesen élnek a szakmájukból, sokan tanítanak valahol.
Lehet, hogy te a szerencsések közé tartozol azzal, hogy egy anyagilag jól ellátott intézményben olyan dolgokat taníthatsz, amit szeretsz?
Hát mostanra már így van, igen. Mindjárt nyugdíjba fogok menni, de most még oktatok a BA-n, ez lett a területem.
Milyen negatívumok és milyen pozitívumok kapcsolódnak ahhoz, amilyen mentális és szakmai állapotban ma Magyarországon egy középkorú alkotó ember van?
Kevesebbet járok el helyekre, pedig vannak. Kisebb a lendület, kevesebbet vegyülök, nehezebb tartani a kapcsolatokat. Az oktatás mellett érezhetően nehezebb a saját alkotói dolgokra figyelni, de igyekszem. Sok olyan dolgot látok, ami nem annyira tetszik: egyre konzervatívabb a közeg, ami körülvesz, úgy általában.
Ebben, vagy ennek ellenére kell szervezkedni, aktívnak lenni. Ami a szocializmus alatt hajtóerő volt: az underground ellenkultúra, benne lenni, mozogni ebben, a független művészeti szubkultúrák, új hullám… ez ma nincs meg. Intézményesedett, vagy betagozódott. Ma főleg olyan fiatal MOME-s barátaimmal vegyülök szívesebben, akik tanítványokból barátok vagy társak lettek, szabad gondolkozásúak, kreatívak.
…a harmincas, negyvenes korosztályból?
Akár a még fiatalabbak közt is. Huszonévesekkel még zenélek is néha.
Azért eléggé mások lehetnek a mai húszas művészeti egyetemistáknak az életstratégiái.
Mások, persze. Például az, hogy elmennek az országból, nem olyan drámai, mint nekünk volt, vagy lett volna. Ma már ez igazából nem egy akkora lépés. Különféle ösztöndíjakkal is sokat vannak kinn. Akik közel állnak, mindegy, hogy most éppen hol vannak, az összetartás megvan.
Nem mondom azt, hogy nincsenek a saját, vagy a nálam egy kicsit idősebb generációból olyanok, akikkel ne lenne meg a szoros barátságom. Szóval a saját korosztályomból is van, akikkel közös a hang, akik értik, hogy mi a helyzet. De nagyon kevesen vannak azok, akik – hogy úgy mondjam – a mindenkori avantgárdok. Mint pl. Vető, Bp. Szabó… akikkel szinkronban vagyunk, és oké minden, nem konzerválódtak. Az itthon maradtak közül is, akik nem lettek rendszer-kompatibilisek, ők nekem a „többiek”. Most együtt reméljük a változást, a birodalmi kultúrpolitika helyett újra európai kultúrában való gondolkodást. És hatalmas respekt április 12.-ért a fiataloknak!!!!!