Az észlelettől a képig

img
 
Egy előadássorozat margójára

 

Reinhardt Brandt előadása címében megelőlegezi, bevezetőjében nyomatékosítja ama igényét, hogy a racionalizmus filozófiai hagyománya felől érkezve az ilyen jellegű kérdésfelvetések igazságigényét megőrizze, mégpedig úgy, hogy egy, a megközelítés lehetséges korlátait is megmutató téma kapcsán próbálja ki annak használhatóságát.

Brandt kapcsolódni kíván a korábbi előadásokban is felbukkanó felvilágosító mozzanathoz: nála az „Enttäuschung” olyan csalatkozás, melynek révén a dolgok világosabbakká válnak, mint előtte voltak. Az előadó saját bevallása szerint nem tesz mást, mint alapvetően a hétköznapiságra alapozott fogalmi tisztázásokat kísérel meg. S éppen a hétköznapiság szintjén adódik mindjárt az első elgondolkodtató kettősség: szükségünk van a szavakra, ám kétellyel fordulunk a retorika felé, képeket használunk, de megkülönböztetjük azokat a dolgoktól. Maga e különbség éppúgy tárgyát képezi azután a német filozófus gondolatmenetének, mint ahogyan pl. a kép létmódjára vonatkozó kérdés.

Az ember érzéki információk alapján képes differenciált valóságérzékelésre és cselekvésre, még a tévesztés és a zavar is előfeltételezi a helyes identifikáció és érzékelés rendszerét. Ezek a differenciáló alapműveletek pedig nyelvtől függetlenek, miközben persze valós és elképzelt megkülönböztetése ugyancsak a hétköznapiság szituációiban eltájékozódó ember alapkészségei közé tartozik, ennek biztonsága és bizonyossága (is) képezi a nyelvi megnyilatkozások alapját. Aki az empirikus értelemben vett világ valóságát tagadja, mondja az előadó, az a tagadás aktusában egyben már előfeltételezte, ennyiben mindannyian született antikarteziánusok vagyunk.

A kép létmódjára vonatkozó kérdés túl is lendíti a megközelítést az empíria szorosan vett illetékességi körén. Ahhoz, hogy valamit mint valamit lehessen érzékelni (tehát a fizikai paraméterekkel, színek és formák összefüggéseként leírható látvány képpé váljék) további, az érzékek szféráján túli kompetenciákra van szükség. A látvány egyes elemei interpretáció révén alakulnak összképpé, ez (az értelmezés) pedig a tévedések domíniuma.

A láthatóság és a jelszerűség kritériuma mellett egyfajta köztesség az, ami a képet létében kitünteti. Amit a képen előzetes ismereteinkre és érzékelésünkre támaszkodva felismerünk, az valóságos (a szemlélő számára létezik), de nem annak a tapasztalási kontinuumnak a részeként, amelyben egyébként maga is elhelyezkedik. Valóságosság és egyben kikülönülés, egyfajta zárójelesség, ez az az ambivalencia, amely sajátos zárványlétet kölcsönöz a vizsgált fenoménnek. S míg egyfelől az alapjául szolgáló különbségtétel (valós és valószerű között) magának a túlélésnek is feltétele, ez a billegés teszi lehetővé, hogy a kép megjelenítsen, s ezáltal hozzáférhetővé tegyen valamit, ami nem ő maga.

A Brandtot foglalkoztató kérdések (Mit érzékelünk tulajdonképp? Mit látok, amikor látok? Mi az episztemológiai értéke a képnek és hogyan határozható ez meg, ha van neki egyáltalán? Hogyan különböztethető meg a valós ismeret a hamistól, vagy az értelmezéstől?) és dilemmák (a képek nem olvashatóak, nem ízlelhetőek – azaz az érzéki megismerési formájuk speciális) ahhoz a következtetéshez vezetnek, hogy az általuk közvetített ismeret minősége is más: ami egy képben érzékelhetővé válik, az érzetminőség végső soron szemiotikai jellegű.

Az ikonikus fordulat értelmezéséhez adandó szempontok kifejtése előtt Brandt utal arra, hogy a fordulat fogalma kedvelt fogalom az újabb kori kultúraértelmezésekben, s hogy a jelen tanácskozás témájául választott kérdés jellegéből adódóan minden bizonnyal hozzájárul majd e sikertörténet folytatódásához. A platóni barlang- hasonlat értelmében a fordulat nem más, mint az árnyképek felől a valóság felé való irányváltás, egyben a látvány változásának reflektálása, az értelmezés kezdete.

Konkretizálva a kérdést az előadó kétféle irányból látja közelíthetőnek azt: a képiség tekintetében beszélhetünk belső változásokról, amilyen a mozgásos jelleg érvényre jutása (az idődimenzió integrálása) pl. a fénykép és a mozgókép révén, ugyanakkor megtörténik a képiség felé „kívülről jövő” hangsúlyos fordulatként is, a diszkurzív formák ellenében. Történeti példákra hivatkozva Brandt arra figyelmeztet, hogy a hatalom érvényesítésének ez a közvetettebb, a képi megjelenítés révén magát előreküldő módja az autoritatív államszerkezetek által preferált technika.

http://netzspannung.org/media-library/

Az összefoglalót Veres Zoltán készítette.