Képiség/képszerűség mint a művészetek és tudományok egysége

img
 
Egy előadássorozat margójára

 

Az ikonikus fordulat Brock számára Albertivel kezdődik, azzal a felismeréssel, hogy a képalkotás egyben értelemalkotás. Az előadás kép és nyelv, tudomány és művészet episztemológiai igényének összefüggésein gondolkodik, olyan képi szemléltetőanyag apropóján, amelynek alapvető funkciója annak nyomatékosítása, hogy a fölvetett kérdések nem tetszőleges/elvont elmeszülemények, hanem a hétköznapiságban és az emberi kultúra folyamatos változásában gyökerező, imperativikus érvénnyel bíró problémák.

A klasszikus megismerésséma kulcsfogalma az evidencia, melynek eléréséhez a reflexió mozgása révén vezet út, mégpedig oly módon, hogy a megismerő megteremti a tárgyat, majd megpróbálja megérteni azt, amit teremtett. Brock dinamikus és a megközelítésmódok pluralizmusának elkötelezett érvelése nemcsak azt demonstrálja meggyőzően, hogy a képiség/képszerűség motívumát már a klasszikus megismerés-problematika gyökerénél ott találjuk, amennyiben az evidencia szembeszökőséget, szemmel láthatóságot is jelent, hanem azt is, hogy a képalkotás igénye századokra visszamenően e klasszikus episztémé alapozó téziseinek, ha nem is megrendítéséhez, de legalábbis föllazításához járult hozzá.

E hipotézisnek megfelelően az előadás a továbbiakban a csalatkozás/tévedés fogalmát és kérdéskörét állítja középpontba. Mint a német tudós mondja, maga a kép csupán az átlátott, azaz reflektált csalatkozásban válik azzá, ami, innen gondolható el adekvát módon a látvány működése. A carnapi tiltás ellehetetlenülésének folyományaként a tudományban fokozatosan (újra) teret nyert a képi metaforika (pl. a részecskefizika területén), amelynek használatakor persze tudatában kell lennünk annak, hogy nyelvként nem magát a dolgot nevezi meg, hanem azt a módot képezi le, ahogyan az elme a dolgokhoz hozzáfér. S miközben a tudósok rákényszerülnek arra, hogy szimbolikus képi megjelenítéseket használjanak, egyben tudatában kell lenniük annak, hogy ezek legfeljebb mint analógiák jöhetnek szóba, tapasztalati demonstrációjául annak, hogy a modell és a dolog behelyettesíthetősége sohasem érhető el, nem válhatunk istenekké.

Egyrészt tehát nem vonhatjuk ki magunkat ama evidenciaélmény alól, mellyel adott látvány szolgál, ugyanakkor kételkedés formájában jelen vannak reflexióink is, s ez a hiátus, ez az elkülönbözés az, ami a tapasztalás tulajdonképpeni helye, a dolog felőli megvilágosodás feltétele pedig a csalatkozás, illetve megkerülhetetlenségének tudata.

A kép valójában ott válik (voltaképpeni létében) lehetségessé, ahol a fogalmiság nem képes többé követni a szemléletet. Brock frappáns példája szerint: tudom, hogy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak, de látom őket találkozni a végesben. S ha a vizuális evidenciatapasztalat és a fogalmi munka felszámolhatatlan ellentéte új tapasztalási horizont a befogadás vonatkozásában, a szerzőség oldaláról a creator ex nihilo modell vonja maga után az elidegenedés tapasztalatát. Ezt én teremtettem ugyan, mondja a parafrazált képzeletbeli művész, de éppoly keveset értek belőle, mint te, aki ezt először látod.

Csak a hamis/téves mint olyan tapasztalata teszi tehát még lehetővé az igaz(ság)hoz való viszonyunkat. A mindenkor konkrét téves átlátásában áll fenn egyáltalán vonatkozás az igazra és nem azt célzó fogalmi vagy képi konstrukcióink révén. Brock előadásában ezzel parallel funkciót kap a hazug ember példája, mint sajátos kommunikációs séma: egy hazuggal annyiban lehet kommunikálni, amennyiben hazudóssága tudatában még vonatkozásban marad az igazsággal.

http://netzspannung.org/media-library/

Az összefoglalót Török Dalma készítette.