Az ideális Műcsarnok

Képzeljük el az ideális Műcsarnokot! A tágas terekkel megáldott intézmény évi hat kiállítását három kurátor gondozza. Szeretnek itt dolgozni, mert a remek fizetés lehetővé teszi számukra az elmélyült, hatékony munkát. Erre szükség is van, hisz majd mindegyik kiállítás hosszan turnézik a világban: ez nemcsak félreérthetetlen szakmai követelményeket támasztó kihívás, de a kiállítások jelentős költségvetését is könnyebb összehozni nemzetközi összefogással. Ha valamelyikük nagyobb lélegzetű projektbe kezd, mely több időt vesz igénybe az átlagos, féléves előkészítésnél, nemzetközi vendégkurátorok tervei közül választanak az éves programba illő rendezvényt. Elmondható, hogy válogathatnak a jobbnál jobb kiállítási ajánlatok között, hisz nemcsak a kurátoroktól, de a művészektől is rengeteg érkezik.

A világsztárok szokatlanul megértően viszonyulnak a helyzethez, nekik megéri e gyönyörű terekben a szokásos honorárium feléért is itt kiállítani, hisz kevés helyen lehet elegánsabb fotókat készíteni az installációkról, a hatalmas képekről. Lehet azonban, hogy csak annak a párizsi pletykának ültek fel, miszerint a Műcsarnokban kiállítók közül kerülnek ki a következő Documenta európai művészei.

Magyar művészek is komoly megtiszteltetésként élik meg a meghívást, hisz az itt kiállítók valóban egyre több rangos nemzetközi tárlaton szerepelnek, arról nem is beszélve, hányan jöttek divatba a megnyitókra özönlő, többnyire újgazdagokból álló közönség körében (azt rebesgetik, hogy a földművelődésügyi miniszter Bukta-gyűjteményével csak a miniszterelnök Ádám-kollekciója vetekedhet – persze ez sem árt a műcsarnoki művészek reputációjának). Csoda-e ezek után, hogy minden valamirevaló művész pályája kiemelkedő eseményei között emlegeti már egy itt megrendezett csoportos kiállításon való részvételt is? A következményeket figyelembe véve semmiképpen sem.

A kiállítások nemcsak azért vonzanak számos érdeklődőt, mert a magyar napi- és hetilapok bővérű beszámolókat közölnek rendszeresen a rendezvényekről, de a nemzetközi szaksajtó is szokatlan intenzitással követi az itt zajló munkát: a Flash Art, a Kunstforum International, a Frieze szinte minden tárlatról közöl tanulmányokat, kritikákat. A M1 Műcsarnok című műsorából a CNN hetente sugároz tízperces beszámolót.

A legnagyobb érdeklődés azonban mégis talán a Műcsarnokban kétévente megrendezett budapesti biennálét övezi, mely a velencei, sao paolói, isztambuli társrendezvények által nyújtott képet árnyalja nagyvonalú koncepciója és bátor kurátori gárdája révén, akik gyakorlatilag két évet szánnak a következő bemutató előkészítésére. A biennálé nemcsak nemzetközi, de magyar viszonylatban is fontos esemény, amit mi sem bizonyít jobban, mint az esemény kapcsán a fővárosba özönlő látogatók óriási száma, mely a szervezők várokozásit messze felülmúlja, s amely szám a statisztikák tanúsága szerint alkalomról alkalomra exponenciálisan emelkedik.