Andersen meséje, amelyben a császár láthatatlannak mondott kelméből készült ruhában vonul népe előtt, akik meztelennek kiáltják, a társadalmi konszenzusról szóló szociológiai példabeszédként is értelmezhető. Nyilvánvalóvá válik a nép számára, hogy a császár meztelen, azaz elhitte a csaló takácsok cselszövését, akik a semmiből varrtak neki öltözetet. Az igazságot egy gyerek kiáltja ki, majd miután ő kimondta, már mindenki látja, hogy valóban nincs rajta ruha – a mese végén azonban a császár csak vonul tovább peckesen. Egyedül számára nem derül ki, hogy csalás áldozatává vált.
A Trafó galériája pop up store-rá alakul Szalai Bori kurátori koncepciója nyomán, olyan installációknak adva helyet, melyek a tágan értelmezett ruházat társadalmi szerepét vizsgálják. A ruhabolt jelleg a bejáratnál a legszembetűnőbb, egy szabadon álló fogason nyomott mintás anyagokból készült férfiruha kollekció fogadja a látogatót. Mellette pedig egy divatmagazin, amiben a ’60-as és ’70-es évek performance művészetének esztétikáját követő fotók hivatottak hidat verni a képző- és iparművészet között Karol Radziszewszki MARIOS DIK című munkájában.
Átellenben Fodor János egy hordhatatlan és egy már hordott kollekcióval áll elő, egy láncrugdalózó és apró műszőr szmoking mellett Fidel Castro időskori mindennapi viseletének miniatűr rekonstrukciói láthatók. A melegítőfelsők annyiban különböznek, amennyiben a fehér és piros színek aránya változik. A strukturalista dokumentáció szinte bármilyen következtetést megenged, feltehetjük például (ahogy a művész teszi), hogy a piros szín aránya korrelál Castro személye ellen készülő merénylet tervezettségével.
A valódi kollekciók mellett egy fiktív divatbemutató kapja a kiállítás központi helyét. Az Apparatus 22 művészcsoport tagjai jegyzik a fekete kifutót és a hozzá tartozó hanganyagot, ami a divat világának belső titkaiba vezet minket. Csak a kifutófény mozog előre-hátra, a lépkedő modellt a narrátor szavai alapján képzelhetjük el. Az alkotócsoport hűvös, elidegenítő effektust alkalmazva vonja ki a fény és csillogás főszereplőit, a modellt és a ruhát, tükröt tartva az exkluzivitást hangsúlyozó, látszatban tobzódó divatvilágnak. Egészen egyértelmű háttérinformációkat hallunk, többek között azt a morálisnak nevezett dilemmát, hogy a tervezők olcsón, a harmadik világ egyik országában gyártassák-e ruháikat, vagy a javak és esélyek egyenlő elosztása érdekében helyi munkaerőt alkalmazzanak.
A Borsos Lőrinc művészpáros szintén egyfajta színpadot rendez be, az Apparatus 22 módszeréhez hasonlóan szereplő nélkül. A hiányzó figura egy politikus, aki a pódium mögött állva beszédet mond, pódiumát a lehetséges támadásoktól egy golyóálló üveg védi. Pontosabban védené, ha megfelelő nagyságrendű keretösszeg állt volna rendelkezésre, így marad a két centi vastag üveg, ami a művészek által kiállított bizonyítvány szerint paradicsomtól, tojástól, és egyéb más “puha“ fegyverektől védi az aktuális beszédet mondani készülő politikust.
Az üveg véd, de egyszerre láttat és a vágy tárgyává teszi azt, ami mögötte van, ahogy a Louis Vuitton táskák is a kirakatban. Jaroslav Kyša videójában a vágy sajátos módon nyer kifejeződést, egy sapkás alak személyében, aki perceken keresztül nyalogatja a kirakat üvegét. A túláradó szeretet a művész másik kiállított videómunkáján is főszerepet kap, egy férfi egy lobogó zászlót csókolgat egy nemzeti ünnepen, a tömeg közepén. A dokumentált akciók persze értetlenséget és erőszakot váltottak ki a jelenlévőkből, de ez csak a művésztől szerzett háttérinformáció, magában a műben ez nem jelenik meg.
Szalay Péter installációja nem a divat világára reflektál. Őrségváltás című, egy pár dobbantó katonai bakancsot bemutató műve az egyenruhában rejlő hatalom jelképe. A bakancs megmozgatása – az egyik ritmikus dobogása – tovább növeli a cipő ismert eredetének feszültségét. Az egyenruha jól behatárol egy adott csoportot és megengedi az egyén számára, hogy azonosulni tudjon vele.
Karol Radziszewski Fag Fighters című, két videóból álló installációjában egy fiktív közösség jelenik meg. Mindannyian rózsaszín símaszkban láthatók, amit egyikük nagymamája köt és varr a párhuzamos képernyőn. Együttlétük lényege nem igazán körülhatárolható és konkrét akciót sem látunk, de annyi sejthető, hogy mindannyian melegek és mintha megerőszakolni készülnének egy fiút.
A pop up store jelleg hangsúlyozása érdekében egy olyan fotó került falitapétaként a videók mögé, ami azokban nem szerepel, és a mozgóképeknél többet is sejtet: a nadrág lehúzásának és a dildó átnyújtásának képe. Rejtett erőszakot hordoz már maga a csoport tagjait összekötő ruhadarab, a símaszk, ami Borsos Lőrinc kiállított festményeinek központi motívuma is egyben.
A divat világának kritikai szemléltetése, a ruhadarab, mint identitásképző elem, mint csoportkohéziós eszköz és mint hatalmi szimbólum egyaránt jelen van a kiállításon. Több problematikus pontot neveznek a meg ezek a művek, legyen az a politikai hitelesség vagy a többség még mindig fennálló előítélete egy marginális csoporttal szemben. Mégis kérdés marad, hogy a császár új ruhája létezik-e vagy sem.
Vajon a flitteres ruhában vonuló modell múlékony gyönyörét élvező társaság, a politikust tojással dobáló harag, a homoszexualitáson felháborodó közvélemény, vagy a mindezt bölcsen mérlegelésre hívó művész és műve kiáltja-e ki a császár meztelenségét? Mesterien átlátszó a láthatatlan burok, vagy nem is létezik.