Karácsony elõtt éppen aktuális a család témát játékba hozni. Idõszerû, jó üzleti fogás, és – mint mondják – egyszerre szól a szeretetrõl és az ünnepi hangulatról, amely intim és kollektív egyben. Bár mindkettõt elcsépeltük még akkor, amikor szokássá és szolgáltatássá avanzsálódtak lelkünkben az úgynevezett meghitt pillanatok. Ez persze nem róható fel hibaként, hisz természetes velejárója az életnek ugyanúgy, mint szeretnivaló dolgaink megmutatásának igénye.
A Családlátogatás cím ígéretesnek mutatkozik. Kétféle elõképet indukál. Az egyik, amikor a „mindenki volt gyerek” apropóján valamiféle iskolai feeling képzõdik az emberben: a család élménye gyermekként, a felnõttek világához való viszonyunk, iskola, megfelelés, nyomasztás, az osztályfõnök vagy iskolaigazgató leleplezõ látogatása, rákérdezések, ellenõrzés – érdekes felfedezõkörút lenne a mindenki régmúlt világában. Ez lenne talán az érdekesebb.
A másik elõkép – utólag kiderül, éppen a megfogalmazás módja miatt – kevésbé izgalmas, fõleg ha az anyaság és család fogalmaival egybekelt harmóniára gondolunk, de még inkább arra, amit ebbõl láttatni szokás. Az idill szavát. A Családlátogatás az utóbbi kategóriába tartozik, ahol nemcsak nem lehet megtudni semmi újat, de egyenesen elhasznált, megfáradt pillanatok támaszkodnak a galéria falának. Ki kíváncsi ezekre a pillanatokra, amelyekben csak azt láthatjuk, amit magáról mindenki mutatni szeret? Ehhez nem kell galériába menni. A mismásolás sûrû szövete borítja be a kapcsolatokat és az ezekhez rendelt család-fogalmakat, alig akadnak kivételek.
Vagy mégis a nézõben volna a hiba, mert olyasmit gondol a mûvészetrõl, ami feszegeti látszatvilágunk jól leszögelt értékrendjeit? Kár lenne nem tudomást venni azokról a folyamatokról, amelyek átstrukturálják értékpreferenciáinkat, és idõnkét botladozva ugyan, de mégiscsak erõltetett menetben üzennek hadat az értékek állandóságának, vagy egyáltalán az állandóságnak a változással szemben.
Önmagában azért persze egyetlen mûvet és mûvészt sem lehetne elmarasztalni, hogy egy a számára aktuális és kézenfekvõ témához nyúl. A kérdés inkább a hogyan és a miért. Hat fiatal festõnõ – Csiszér Zsuzsi, Dobribán Fatime, Gazdag Ágnes, Hajdú Kinga, Kovács Lola, Nemes Nikolett – kiállításán a kurátori válogatás értelmében a téma tehát adott.
Egy nõ számára mi volna elementárisabb élmény, mint megtapasztalni azt az önmagában megrendítõen erõs és ösztönös momentumot, amely egy életre szól, mit csak az ismer, aki maga is átélte: az anyaság érzését. 2006-ban a család, anyaság témái éppen azok a kérdéses és egyúttal érdekes területek, amelyek inogni látszanak. Azok, amelyek változnak a változás természete szerint, mi magunk mégis másmilyennek kívánjuk látni ezeket. Éppen ezért csalódott a szerzõ, hisz ami csak egy nõ privilégiuma, azt talán egy mûvésznõ tudná a leghitelesebben közvetíteni.
Mit jelent ma az anyaság, mit jelent életet adni az önáldozat vagy a karrierek és sikertörténetek eresze alatt? A szavak, amelyekkel lefedjük ezeket: szeretet, harmónia, intimitás – változatlanok, nem találtunk új szavakat rájuk. Formailag egybevágnak, csak a jelentés és tartalom nem állja ki az idõ próbáját. A galéria, illetve a kurátor felelõssége, hogy az egyébként nagyon aktuális témához milyen érvek mentén válogat mûveket vagy mûvészeket, hogy a kiállítás mit mutat meg abból, ami megmutatható lenne. Egy tárlat témája, gondolati felütése akkor képes érvényre jutni, ha a kiállított mûvek hitelesen állnak a koncepció mellé, önmagukban hordozzák a lehetséges jelentések sokszínûségét, és ezek viszonylagosságát is.
Ehhez képest nyilván nem lebilincselõ olyan képeket nézni, amelyek nem a jelentésekkel, csak a látszattal vannak elbûvölve, lefoglalva, és egyúttal ki is merülnek ebben. A kiállított képek csak képek maradnak. Jelenlétük nem vesz el, nem ad hozzá semmit a felvetett témához. Az értetlenség rügyei serényen sarjadnak anélkül, hogy szeretnénk.
Csiszér Zsuzsi festményei láttán mindig az jut az eszembe, hogyan lehetséges ilyen technikai tudás birtokában ennyire üresen tartani egy képet. Létezik, hogy a gondolat elkerülje az elmélyült alkotómunkát? Mozdulat, Torna (2006) címû képei bizonyos értelemben a helyükre kerülnek, ha a koncepciót tartjuk szem elõtt. De talán helyükön vannak a kurátor, galerista szemszögébõl nézve is, hisz eladható mûvekrol van szó, harmonikusan kidolgozottak, lehelet finomak, feszes kompozícióval.
Hajdú Kinga Tavasz címû festménye (2006) a legletisztultabb az összes közül, egyszerre balzsamozza a tekintetet a tradicionális festészet képi világa – ami önmagában meghaladott is lehet – de egyúttal valami korszerû hang is kiszüremlik a liliomot érintõ kezecskék közül – érezni, hogy a harmadik évezredben készült. Ebben a kontextusban mégis képes semmitmondó maradni, ha csak nem a szépséget arcon suhintó irónia szólamai szüremlenek át a festékfelületen.
Kovács Lola Fehér alvók – Fekete alvók (2005) képpárja gondolatában a legszebb, de a címrõl a képekre fordítván a tekintetet, 2006-ban azt állapíthatjuk meg, hogy a valóság impresszionista hangvételû megfeleltetésén túl semmi új nem fogalmazódik meg. A mûvésztõl még két print is látható a kiállításon a Vérfonal I., II., (2006), melyek inkább mondanak valami lényegest az ember családban betöltött helyzetérõl, szerepérõl vagy eleve elrendeltségérõl, mint két festménye. A felvillanó gondolat és e nyomatok falra kitett képi világa azonban kevésnek bizonyul ahhoz, hogy a körülötte lévõ festmények közhelyei mellett érdemben szólni tudjon.
Nemes Nikolett Habcsók, valamint Björknek címû képei (2003) a kiállítás azon pontjai, amikor konkrétan a talajvesztés fenyeget, hisz ami leginkább elõhívódik e képek láttán, az a tinédzserek giccsvilága, de sajnos nem olyan vehemenciával, amivel a festmény igazán pikírtté válna. Nem teljesen világos számomra (látván Nemes Nikolett legújabb festményeit pl: Alvóváros), a kurátori koncepció létrejöttekor melyik volt az a pillanat, amikor eldõlt, hogy a 2003-ban készült – témájukban sem éppen idevágó – giccsfestmények bekerülnek a kiállítás anyagába, konkrétan a Családlátogatás koncepcióba.
Gazdag Ágnes Babaportréi (2006) elõképektõl terhesek, hogy ne menjünk nagyon messzire, csak a Deák Erika Galériáig: Moizer Zsuzsa korai dekomponált akvarellfejei hívódnak rögtön elõ– ami mögött egyébként szintén korábbi elõképek vannak. Éppenséggel témába vágó felvetés, elég, ha a mindenkori csecsemõképekre gondolunk bármely családi fotóalbumból.
Dobribán Fatime pasztózus festõi gesztusai azok, amelyeket gyakran látunk a mûvészeti egyetemeken harmad- vagy negyedéves festõhallgatók év végi kiállításán. Angyali jelenlét I., II., (2003) valamint Végül az öröm (2004) címû képei nem vesznek el semmit a kiállítás színvonalából, de nem is adnak hozzá.
A kiállításon összességében olyan érzés alakul ki az emberben, mintha manapság nem lenne mit festeni, de ha talál is a mûvész valamit, rögtön a kifejezés problematikusságával van dolgunk. A képek témájára közhelyesen rímelõ kijelentés lenne a kiüresedés emlegetése (egy kapaszkodóval kevesebb). Ahogy végigpásztázzuk a kiállítást, valamiért az a gyanúnk támad, mintha megint egy olyan bemutató jött volna létre, ami nem hiányozna, ha nem valósult volna meg, de így sem zavar sok vizet. Nem egyedi eset.
A tárlat vitathatatlanul legfõbb érdeme az idõzítés. Karácsony, szeretet, család, meghitt, intim pillanatok. Csupa nagybetûs dolgok. A szavak megmaradtak. Csak a szavak maradtak meg. Jelentéseik és a hozzá rendelt értékek újraszabott mértéket találtak maguknak. Hol üzlet, hol érdek, hol szolgáltatás, hol önámítás, és néhol a személyes drámák, és életutak mögött ki-kikandikál ebbõl a csomagból a nagybetûs szavak kisbetûs igazsága. Errõl viszont nem üzent semmit a kiállítás.