A Mine My Mind kiállítás nem annyira egy romantikus utazás az emberi elme mélyére, mint inkább a humanista gondolkodás kategóriáinak és élvezeti cikkeinek újragondolása, avagy a késő kapitalista fogyasztó elméjének feltárása a poszthumanizmus optikáin át.
Ahogy a romantikát az élő és az élettelen, az ismert és az ismeretlen közötti határok érdekelték, úgy a poszthumanizmust immáron a szerves és a szervetlen, a biológia és a technológia átmenetei izgatják, ami az idegenség és a kísértetiesség élményét is új entitásokkal tölti fel.
A fenséges romantikus fogalma is adaptálódott az új (techno) környezethez és a vágy (virtuális) dinamikájához, ahol a test és az anyag minden korábbinál sötétebb konnotációkat kapott, hogy még vonzóbb lehessen az FPS játékok és az elvarázsolt gótika (Game of Thrones, Witcher) új világában, ahol a punk esztétikája emóvá (az érzelmek hardcore románcává) mutálódott.
Az emocionálisan kiélesített és hatásvadász aktusok, ideák és tárgyak mögött azonban mindig érdemes világnézeti reflexiókat is keresni, hiszen az aqb modern, projekt space épülete (egykoron ipartelep) alatti mészkőbánya tárnáiban olyan alkotói pozíciók jelennek meg, amelyek tudatosan reflektálnak a humanizmus és a gótikus kultúra (a 18. századi gótikus regényektől az abjekttel és az emóval határos kortárs sötét gótikákig) mai jelentéstartományaira.
A budapesti kritikusok nem véletlenül imádták az aqb művészei által szervezett kiállítást, hiszen az a művek, a tér és az installálás látványos effektjeire, illetve a hatalmas és sötét, de különleges fényekkel bevilágított földalatti tér zsigeri élményére épített. Ha egyetlen kifejezésbe kellene foglalni a fentieket és az alábbiakat, akkor azt mondanám, hogy a kiállítás a poszthumán neogótikára épített, vagyis a tudatosan formált, horrorisztikus és kísérteties fenséges egyszerre emberfelettinek, embertelennek és nem-emberinek tűnő perspektíváira. (1)
Egykoron Jean-Francois Lyotard az ábrázolhatatlan ábrázolásának avantgárd programjával már részben valami ilyesmire is gondolhatott, de a nyolcvanas évek a mai erősen szenzualizált audiovizuális kultúrához képest még erősen az absztrakció lázában égett. Azóta az ábrázolhatatlan szép lassan alászállt a földre, és beágyazódott a hétköznapi vágyak megértésének és optimalizálásának rendszerébe.
A populáris kultúrát ma minden korábbinál intenzívebben áthatják a gótikus szörnyek és vámpírok, a romantikus automaták és mániák kései kiberpunk utódai, akiknek és amiknek katalogizálásához már nem Edmund Burke vagy Kant, hanem a World of Warcraft adhat kiindulópontokat.
Ebben a szellemben szállhatunk alá a Mine My Mind terébe is, ahol Kiss Adrian posztapokaliptikus asszamblázsai fogadnak, amelyek részben egy trash-kultúra, részben egy high-tech, de nem emberinek tűnő civilizáció, részben pedig a kortárs archiváló művészet emlékeinek tűnnek.
Kiss varázslatba fulladt szerves maradványokkal és kísérteties Transformers kiegészítőkkel dolgozik, amelyek hangulata leginkább a Prometheus (Ridley Scott) és az Alien kibergótikus világát idézi fel, ahol a romantikus űrhajóromokban mindig csöpög valami a szénszálas falakból.
A trash, a sci-fi és az archívum keveréke a Sexy Dead Asztal kultikus szemét és hulladék csendélete és a Dunyha Active is, ami egy mechatronikus gépezet (talán harci robot) falusi asszociációkat keltő hűtőtakarójának tűnik.
Kiss egyik posztapokaliptikus lelete ráadásul egy különös, polip-szerű, de legalábbis sokkarú lény logója, emblémája, amelyet egy sci-fi munkatáborokba illő, mozgó fényfal (Mátrai Erik munkája) világít meg, miközben a tárna mélyéről brutális, indusztriális zajok áradnak a néző felé. (Lovecraft modern, posztmodern és poszthumanista követői már kezdhetik magukat jól érezni.)
A kalandos és elvarázsolt, gótikus és kiberpunk FPS hangulatot csak tovább erősíti, hogy az egyik „pályán” (a kiállítótér egyik tárnájában) a játékos (aki inkább rejtvényfejtő, mintsem harcos) Tóth Márton Emil Physible Curse című installációjába ütközik.
A Megvalósítható (azaz materializálható) Átok (adattömeg) lényegében egy 3D nyomtatott pisztoly egy elektromosan villódzó kalitkában, ami számomra a virtuális függőség mementója lett, miközben a kiállítás többi részén, a hosszabb pályákon, nagyobb lélegzetű intellektuális kalandok várják a látogatót.
Az első pályát nagyjából Borsos Lőrinc 2.0-ás Szentháromság modellje foglalja el, de itt kapnak helyet Kiss Adrian már említett posztapokaliptikus installációi is. Borsos Lőrinc műve lényegében maga a kibergótika, hiszen egy lézerrel vetített digitális szöveg rajzolódik ki az altemplomi asszociációkat keltő térben. A szöveg maga pedig a teológiát ötvözi a poszthumanizmussal és a digitális öröklétre vágyó transzhumanizmussal, melynek célja az elme és a tudat digitalizálása.
A gótikus katedrálisok üvegablak varázslatának kései visszfényeként ugyanis a vörös lézerek sora úgy hasítja át a sötét teret, hogy a kiinduló „I am” szó pontjai ne az utat, és ne is az igazságot rajzolják ki a túlsó falon, a tárna fenséges messzeségében, hanem a „You”-t. Az Úr, a Tervező pont olyan, mint mi – se több, se kevesebb. A verdikt poszthumanista verziója pedig úgy hangozhatna, hogy Isten nem halt meg, mert a világszellem végre digitális öntudatra ébredt.
A második pályán Bolla Szilvia sci-fi – fantasy világába csöppenünk UV-fényekkel és ködgéppel, amelyek kísérteties terében elegáns üveg szerkezetek bukkannak fel, amelyek idegen életformákra és egy hipermodern szecesszió ornamentikájára is emlékeztetnek. Ráadásul egyikőjük címe még posztfeminista asszociációkat is kelthet: And me I am your dagger you know I am your wound („és én, én vagyok a tőröd, tudod, én vagyok a sebed”). (2)
A falba állított üvegszerkezet lehet intelligens fegyver, de akár idegen élőlény váza, sőt maga a szilikon-alapú életforma is, ami vélhetően fegyverként (is) funkcionál, miközben romantikus, emocore érzéseket táplál (illetve generál) valaki iránt.
A harmadik tárna ismét (részben) Kiss Adrian világa, amihez Mátrai Erik fényfala adja a kulisszákat. A negyedik viszont egy szintetikus pálya, Szeri Viktor, Páll Tamás és Muskovics Gyula archívuma, ami meta szinten is értelmezi az egész játékot az arra fogékony játékos (néző, látogató) számára.
Az ötödik és egyben utolsó pálya viszont Kiss Adrian és Borsos Lőrinc világainak fúziója, ahol a már említett harci robot (és annak takarója) csak az antrét jelenti Nabukodonozor Borsos Lőrinc-féle poszthumán és neogótikus kiadásához. William Blake zseniálisan ijesztő, őrült babiloni királyának rendkívül hatásosan installált Predator verziója ráadásul a Chaos Reigns nevet kapta.
Borsos Lőrinc világában ugyanis a káosz, az őrület és a bomlás uralja a világot, és benne elménk sötét vágyait is. Ismeretelméleti szempontból ehhez hozzá kell tennünk azt is, hogy nem annyira Deleuze, mint inkább Lovecraft káosza. (3)
H. P. Lovecraft ősi, és sokszor irracionális, nem feltétlenül intelligens, de leírhatatlanul erős isteneinek hódol Borsos Lőrinc oszló, dekomponálódó királyi figurája is, és ehhez a horror-fantasy fílinghez kapcsolhatók az ötödik pálya bejáratánál Kophelyi Dániel poszthumán installációi is.
A neonba foglalt, kézírásos kommentekkel, avagy graffitikkel ellátott, UV-fényben fürdő, alaktalan, de szervesnek tűnő valamiken ugyanis kibergótikus szövegek olvashatók: OK Buddy Retard az egyiken, Sub Pussy a másikon. Kophelyi formátlannak, mégis komplexnek tűnő leletei (illetve feltárásai) az erotikus mellékzöngéket keltő szövegekkel felidézhetik a még mindig divatos amerikai-francia posztstrukturalista esztétikát is, illetve annak gyökereit: Georges Bataille renitens, alantasan materiális szürrealizmusát. (4)
De ugyanígy felidézhetik H. P. Lovecraft vonzalmát a bomlás, a dekompozíció, az entrópia és a káosz energetikája iránt, amit Bataille és az amerikai művészettörténészek sem ismertek, és vélhetően a romantika holisztikus, természetfilozófiai keretbe ágyazott nekrofíliájában gyökerezik. Mary Shelley tudományos-filozófiai horrorja valójában közelebb is áll a mai kibergótikus biohorrorhoz, mint Bataille szexuális őrülete.
Valahol Donna Haraway poszthumanista kiborgjának ősét is Frankenstein teremtményében kell keresnünk, aki a mesterséges intelligencia és a plasztikai sebészet forradalmának köszönhetően akár a szépség új ideáljává is válhat, hiszen már a humanoidok is kibernetikusan és mechatronikusan felturbózott életre vágynak, ahogy ez William Gibson óta köztudott. (5)
Az egyes pályákat a titokzatos formáció, a Ppillovv rejtélyes munkái vezetik fel és fűzik össze, amelyek a klasszikus kultúrát ötvözik a dark fantasy világával, hiszen a Világ és az Alvilág közötti folyók nevét jelenítik meg allegorikus alakokkal és formákkal: Styx, Acheron, Cocytus, Phlegethon, Lethe. A különféle anyagokat és fényeket mozgató finom kis installációk azt is tudatják a nézővel (angolul), hogy mit is jelentenek a görög nevek: gyűlölet, szenvedés, siralom, tűzvész, felejtés.
A fogalom-, anyag- és forma-hibrid folyó-allegóriák maguk is határvonalakon helyezkednek el, és gyakran meg is nyitják azokat, átvezetnek a falakon vagy éppen a padlón. Meta szinten tehát össze is kapcsolják az egyes pályákat, allegorikusan mutatják be, hogy a játékost, a nézőt, a szubjektumot egyrészt a rejtvények és a fura figurák, másrészt a határátlépések, az idegen világok, a transzcendens és virtuális élmények izgatják a leginkább.
Hasonlóan allegorikus szerepet tölthet be a négyes pálya is, Szeri Viktor, Páll Tamás és Muskovics Gyula posztapokaliptikus (Odaát alcímre hallgató) II-es számú Archívuma, ami az egész kiállítást archeológiai (nemcsak a régészetre, hanem a tudás és a vágy archeológiáira is gondolnunk kell) (6) kontextusba helyezi – a bánya, a bunker, a játék egésze múzeumként, emlékhelyként, emlékezésként is értelmeződik.
A láncok, a képernyők és a videók Mad Max-es élményt nyújtanak, a disztópikus hangulatú angol feliratok viszont ismeretelméleti konnotációkat keltenek. Olyasmiket olvashatunk ugyanis a falon, hogy ez itt a „pusztulás archívuma” és a legfontosabb dolog a ragyogó tűz (blaze), miközben a tudás „örökké tartó szomja” motiválja az önmaguk teljességét kereső túlélőket.
A tudásvágy nyilván motiválja az archiváló archeológusokat is, miközben a mozgóképeken látható rituálék a test és a szenvedés kultuszát közvetítik, amit a vérre emlékeztető folyadékkal teli áldozati medence még inkább hangsúlyoz az archívum közepén. Talán egy olyan hipszter Mad Max világba csöppentünk, ahol a tudás még mindig a hatalom és az élvezet forrása. Immáron azonban nem egészen a klasszikus tudásról van szó, hanem valami másról, ami túlmutat a ráció és a humanitás határain.
Ezt szimbolizálja az Alien ikonikus arckaroló (angolul jobban hangzik: Facehugger) lénye is, aki a másfajta tudás és a másfajta perspektíva hordozójaként, képernyőjeként bukkan fel. Olyan, mintha Donna Haraway Lovecraft és egy pók által inspirált Chthulu-jának valóban poszthumán perspektívájából szemlélhetnénk végre a történelmünket. (7)
A polipszerű Cthulhu ráadásul Lovecraft világában prehumán, ősi istenség, a természet és a káosz hatalma, aki pándimenzionális lényként felbukkanhat a Föld óceánjaiban is, de ehhez hitre, energiára van szüksége, éppúgy, mint Haraway kritikai lelkületű, posztfeminista és poszthumán, csápos isteneinek.
Így végül a játék legvégén eljuthatunk akár Neil Gaiman és az Amerikai istenek zseniális „végső” kérdéséhez is: vajon saját vágyaink és félelmeink milyen isteneket és milyen vizuális kultúrákat táplálnak majd a jövőben?
(1) V.ö: Horváth Márk – Lovász Ádám – Nemes Z. Márió: A poszthumanizmus változatai. Ember, embertelen és ember utáni. Prae, Budapest, 2019.
(2) A mű címe a Slowdive Dagger című számából ered. A Slowdive a My Bloody Valentine mellett az 1990-es évek egyik legfontosabb shoegaze indierock zenekara volt, akik egyfajta emotional hardcore zenét játszottak.
(3) V.ö.: Gilles Deleuze – Félix Guattari: Mille Plateaux. Minuit, Paris, 1980. Howard Phillips Lovecraft: Necronomicon. Hermit, Budapest, 2017. A kötet nem igazi Lovecraft-mű, rajongók munkája, mert Lovecraft ugyan többször is emlegette a démoni és ősi, isteni tudás tárházaként a Necronomicont, de ilyen című kötetet vagy novellát nem írt.
(4) Yve-Alain Bois – Rosalind Krauss: Formless. A User’s Guide. MIT Press, Boston, 1997.
(5) Donna Haraway: Kiborg kiáltvány. Tudomány, technika és szocialista feminizmus az 1980-as években. (1985) https://hirnok.files.wordpress.com/2009/06/haraway.pdf, William Gibson: Neurománc (1984) Szukits, Budapest, 1992.
(6) V.ö.: Michel Foucault: A szavak és a dolgok. A társadalomtudományok archeológiája. (1966) Osiris, Budapest, 2000.
(7) V.ö.: Donna Haraway: Staying with the Trouble. Making Kin in the Chthulucene. Duke University Press, Durham, 2016. Haraway saját állítása szerint valójában a nőgyűlölő és rasszista Lovecraft misztikus szörnyetegét Cthulhut akarta leváltani a Chthulu névre keresztelt szuperérzékeny, tentakuláris nők (Naga, Gaia, Tangaroa, Pachamama és mások) fiktív, mitobiológiai családjával.