Éppen olyan gyakorisággal indulunk el a teljességet megtalálni, amilyen gyakran megesik velünk, hogy élünk. Rendszerint minden rendelkezésünkre álló érzékszervünket használva, azokban a pillanatokban is a tökéletességet keressük, amikor tudatunk ellenőrizhetetlenségében mindezt még csak észre sem vesszük. Így élünk.
A halló, látó, mozgó emberek vannak többségben, és e képviselet által magától meghatározódik egy olyan csoport, amely – mivel nem rendelkezik az érzékelés, befogadás egy emberéletre szabott szűk, és ezen belül véges-végtelennek tekinthető adományának teljességével – egy kisebb csoportba, a fogyatékkal élők táborába kerül, és egyúttal kiszorul valamiből, aminek mi részesei lehetünk. Nem látók, siketek, mozgáskorlátozottak – így mondjuk.
Csoszó Gabriella „Még nincs…” című fotósorozatával a siketek jelbeszédét vonta be a közmegegyezés szerinti nem fogyatékos emberek világába a Mai Manó Házban rendezett kiállításán. Vállalkozása sok kérdést vet fel, mert bár az egyszerűség látszatát kelti, nem egyszerű, vagy legalábbis nem a csönd, tisztaság, átláthatóság értelmében az. A felvetődő kérdések viszont egyszerűek, ám mivel megválaszolatlanok, zaj marad utánuk, ezért úgy tűnik, megbotlik a jó szándékú koncepció az átgondolatlanság rejtőzködő, de annál mélyebb gödreiben.
Rövid időre ragaszkodnék a recenziókban szokásos leírások unalmas hagyományához. A kiállítótérben tehát három dolog van, ami felkeltheti a látogató figyelmét. Egy szöveg a bejárat melletti falon, mely a kiállítás alapötletéhez fűz magyarázatként néhány gondolatot. Egyfelől körvonalazza az installáció koncepcióját, de egyúttal meg is kérdőjelezi azt. Egy fotósorozat, melyen – mint az imént említett szöveg utolsó sorából kiderül – siket emberek láthatóak, amint az általuk használt kód segítségével, jeltöredékek felmutatásával egy mondatot tesznek „láthatóvá” képenként. A szóban forgó mondat egy dalszöveg részlete, mely körben a falra is fel van írva.
A szövegben olvasható, hogy „megfordul a megszokott kommunikációs metódus. A ’jelelők’ beavatottá, a halló, beszélő nézők ’kirekesztetté’ válnak”. A siketek, „sérültségük” okán sok mindenből kimaradnak, de nincsenek kirekesztve a vizuális művészetek befogadásának lehetőségéből, mindaz, ami egy képpel elmondható, befogadható hallónak és nem hallónak egyaránt.
Ugyanakkor a halló, beszélő nézők sem válnak ezen a kiállításon kirekesztetté – bár „merész” gondolat lehetett volna – hisz körbe fut a falon az a dalrészlet, amelyet a ’jelelők’ mondanak el a képeken. Ebből és a kiállításhoz mellékelt szövegből egyértelműen kiderül, hogy mit „mond” a képeken a siketek kódja, hozzátéve persze azt is, hogy az általuk használt vizuális jelrendszer nem fordítható le szavakra, így, mint egy másik nyelvbe történő fordításkor általában, itt sem lehetséges a rejtett értelmű jelentések áttétele. Igaz ez a dalszöveg jelbeszédre történő lefordítására ugyanúgy, mint a jelbeszédből szavakra való visszakódolásra. Viszont a siketeknek is van anyanyelve, tudnak írni és olvasni, s az idézett szöveg jelentése éppen azáltal torzul, hogy jelnyelven van felmutatva, miközben a falon eredeti formájában, értelmében számukra is olvasható.
A siketek jelnyelve, mivel emberi gesztusokon, mimikán, mozgáson alapul, még e nyelvet jól ismerők számára is bonyolultabban, nehezebben közvetít fogalmakat, mint egy olvasással befogadható szöveg. 1 A bevezetőben továbbá az is szerepel, hogy „a mondat egy dalsor, melyet a képen szereplő modellek soha nem hallhattak”. Valójában a képeken szereplő modelleknek csak egy része siket vagy nagyothalló, felbukkannak ismerős arcok is – köztük maga a művész -, akik a koncepció tekintetében sajnos, de egyébként szerencsére halló, beszélő emberek. 2
Felmerül tehát a kérdés, hogy ki lett kirekesztve? Ki nem válik itt befogadóvá? Ha elfogadjuk, hogy az idézet egy dalsor, melyet a képeken szereplő modellek sosem hallhattak (még a művész sem, aki a dalszöveget megtalálta, a kiállítást elkészítette, és maga is jelen van a képeken?), akkor kétely ébred bennünk a sorozat hitelességét illetően, hiszen a képeken nem csak siketeket látunk, tehát vagy a képek, vagy a mondat nem igaz, az egyik mindig kizárja a másikat.
Tegyük fel, hogy a kiállításlátogató nem ismeri a képeken szereplő modelleket, tehát evidenciaként kezeli a fenti kijelentést. A kiállítótérben a fejünk fölött, láthatatlanul bár, de létezően (az alkotói szándék tisztázatlansága felől) akkor is ott lebeg a kérdés, hogy nem lettünk-e vajon már megint épp az igazság pillanataiból kirekesztve?
A szóban forgó szöveg tehát egy dal szövege, s kérdés, miért épp dalszöveg? Hisz a siketek felé mindez akár a zene csodálatos világából való eleve kirekesztődésük rosszízű iróniája is lehet, bár tudjuk, ez itt egy eltévedt felvetés. Egy mondatba szorult gondolat kisebb-nagyobb veszteségekkel még lefordítható egy másik nyelvre, akár a siketek által használt jelnyelvre is, de az a hangzás, dallam, amely egy dal szövegéhez szervül, egyszerűen áttehetetlen a vizuális jelbeszédbe. A dalszöveg: „Még nincs lefutva semmi”, s valóban, még nincs lezárva semmi. Nyitva marad a kérdés, hogy mi a célja egy fotósorozatnak, amely részleteiben a siketek és nagyothallók jelnyelvét mutatja portréfotókon keresztül?
Lehet önmagában portrésorozat. Akkor annyit mond, amennyit magából egy kép meg tud mutatni. Ha a kiállításból kivonnánk a siketek kommunikációjának „hangot” adó elvi felütést, a képek önmagukban nem képeznének olyan mély aurát, amely fogva tartaná a nézőt egy arc, egy tekintet, egy gesztus láttán.
Vagy lehet a fotósorozat kinyilatkoztatás, szilárd, igaz, jellemes. Akkor szóljon róluk, a siketek világáról, arról a világról, amelyet mi tényleg nem ismerünk, s amelyről viszont volna mit mondani.
Vagy rárakódhat egy elvi rend: kirekesztés, befogadás, kint rekedtség, beavatás, de csak akkor, ha rend van ebben a rendszerben. Amúgy, az életben, ahol vég nélkül kutatjuk a teljességet, minduntalan tapinthatóvá válik a sérültségből fakadó kirekesztettség-érzet. Ez mindannyiunknak ismerős. Egyfolytában kirekesztődünk valamiből és ehhez még csak siketnek, nem látónak, mozgássérültnek sem kell lenni.
A kirekesztődés mértéke persze viszonylagos, ebben nem lehet értékítéletet alkotni. Nem lehet abban sem, hogy kinek-kinek mitől teljesebb a maga világa, s ki-ki miképpen mutatja meg magából ezt a teljességet, akár egy mozdulat, egy tekintet, egy gesztus, egy mondat, vagy egy kiállítás formai kegyelmében.
1 Ma Magyarországon többszázezer siket, nagyothalló ember él, ebből néhány tízezer ismeri a jelnyelvet és a szájról olvasást, míg csak pár ezer ember tudja használni is mindezt.
2 A cikk megjelenése után a kiállítótérben és a kiállítás kommunikációjában az idézett mondatot a művész kérésére a galéria megváltoztatta. A javított szöveg: „A mondat egy dalsor, melyet a képen szereplő modellek némelyike soha nem hallhatott.”