Hogy miért éppen 500 N a kiállítás címe, nem sül ki a kurátori kommentárból, viszont egy akár ötven kilós súlyt is érezhetett a zsigereire nehezedőként a tárlat látogatója. Stenczer Sári, a kiállítás kurátora a valós térbe ültette át a Mechanikus Narancs c. film agresszió-ellenes agymosó-terápiájának mozgóképi anyagát. Azaz az alanyt (kiállítás-látogató) olyan mérvű agresszió-ábrázolásnak teszi ki, amelynek végigkövetése transzformációt eredményez benne: megváltozott személy távozik a galériából.
Ezért az 500 N elmeséta típusú kiállítás, s nem a jelenleg még mindig divatos, az Art&Language csoport által találóan Institutional Theatre-ként (intézményi színház: aktuálisnak elfogadott problémákat zsurnalisztikus – az objektivitás látszatának igényét fönntartó – hozzáállásból nemcsak verbálisan, hanem élményszerűen földolgozó kiállítási projekt) megbélyegzett típus.
Ennyiben (többek között) Forgács Péter Col Tempója vagy Bátorfi Andrea Tágulója által Budapesten is már jelen lévő gyakorlat újabb példája. Közös jellemzőjük (amely az intézményi színháztól megkülönbözteti őket) az, hogy a befogadót nem passzív, pusztán információt elsajátítani hivatott jó diáknak tekintik, aki intellektuálisan le fogja tudni vonni a helyes következtetést – leggyakrabban társadalmi egyenlőtlenségekről – hanem a mozgókép médiumának valódi hasznát állítják csatasorba.
Ez nem más, mint a film angeri értelmezése (Kenneth Anger filmkészítőre gondolunk most természetesen), amely az eisensteini montázselmélet továbbfejlesztésének tekinthető. Ez egyfajta kívülről irányított álom, amely az egymásra rétegződő képek révén az értelmező tudatot megkerülve mélyebb (máig föltérképezetlen, ám Jung óta szakadatlanul, az uralás akarásától vezérelve bőszen kutatott) tudatstruktúrákat képes manipulálni.
Az elmeséta jelleg ott is tetten érhető, hogy – ellenben az előző példákkal, amelyek egyéni kiállítások – a kurátor egyenetlen anyagból kiemelkedő végeredményt volt képes fölállítani, azaz a művek külön értékeiben nincs mindenütt jelen a részek együttes föllépésében megjelenő minőség.
Ez ilyen kompaktságban még leginkább Tigran Hacsaturjan Nahalo (Kezdet) c. munkájában bukkan föl. Montázsa a tömeg nemcsak fölforgató, hanem pusztító aspektusát is kimondja a töményen adagolt tömegjelenetek – erődemonstrációs masírozások, rohamok, lázadások -, unatkozó, kötekedő, verekedő fiatalok és vadászó vadállatok mozgóképeinek folyamában, melyet egy elszánt ideológiát deklaráló monológ pecsétel meg.
A művön belüli montázs a világhálóról lekontextualizált youtube-videók sajátja még (Faithless). E kis csokor beemelése világos nyitás a magas- és populáris kultúra közötti különtartás semmibevétele felé; egyben hitelesítő mozzanat az alanyi kúrálás vádja ellen: demonstrálja az agresszió nagy tömegek által fogyasztott, tipológiailag azonos megnyilvánulását.
Ez a legsötétebb, irracionális agresszió, amelynek mitológiai megjelenése sincs, s talán Camus Idegenjében sejlik föl először, majd a csonkolt amerikai kiadás nyomán készített Kubrick-filmben földolgozott Burgess-novella, a Mechanikus Narancs teszi (félreértve) fő témájává. Az egyik klipben francia külvárosi gyerekek bandázása, egy másikban öltönyösök által művelve ugyanaz az ok nélküli, rajtaütésszerű szemétkedés zajlik. Ok nélküli és irracionális a (hagyományozott) rousseau-i emberi jóság fikciója felől nézve, természetes a – csak egy kevéssé ismert példával élve – Mednyászky báró által vallott szadizmus-elmélet felől tekintve.
Egyik kiállított (eleve kiállítási kontextusba szánt) mű sem megy ilyen messzire e tekintetben, mint az ír Alan Bulfin Killing Hur (A lány megölése) című munkájában. A szándékoltan házi minőségű fölvételeken a hugi kinyírásának különféle módozatait játsszák el: a kamera mozgatásának (és a szintén nagyon házi művérnek) hála egyértelmű, mikor cserélik ki a színészt bábura.
Hasonlóképp magyarázat nélkülinek tűnhet Florian Pugnaire Stunt Labjében (Mutatvány-laboratórium) az egymásnak eső két művész párbaja, a könnyen szétverhető berendezés (építkezési anyagok, nikecell lapokból, kartonból, falécekből fölhúzott térelválasztások) egyidejű ripityomra verése. Azonban a fiúk csatája még őriz valamit a jó és gonosz harcának toposzából, a játékos harci gyakorlásból, sőt, mintha terapikus céllal, szemmel látható megegyezésben végeznék az egészet – inkább az törjön, ami csak árucikk.
Az elfogadott és önként kiélt agresszióhoz képest a volt keleti blokk szülötte a passzív agressziót tematizálja: Evaldas Jansas Short Anthology of Meaningfulness (A jelentésteliség rövid antológiája) című munkája performansz-sorozatának dokumentációja, melyben egyik lábát hosszú pórázra kötözte, s teljes erővel nekiiramodik, hogy elszabaduljon. Minden esetben elesik, de konokul újra nekifut.
Egyszerű fölvetése és kivitelezése kontrasztban áll John Bock Lütte mit Ruccola című, nagyobb költségvetésű, intrikus munkájával (a tárlat főhelyén). Talán a betegesre hajszolt analitikus hajlamot tematizálja a mű, melyek során maffiózus behajtás-jelenetből részletesen kivitelezett lételméleti kínvallatás bontakozik ki. Az egész jelenetet szinte rockzenei föllépésként megélő operátor az élet az nagy kérdéseire adott valamiféle választ igyekszik kicsikarni a szétdarabolt áldozatból annak halála előtt.
Mindezt a fölforgató tartalmat a rendezés mesteri húzása vezeti be: Saskia Edens Make up (Smink) című műve a kétoldalt fekete ponyvákkal leválasztott egyéni videónézők között keletkező folyosó végén, a belépéssel szemközti falon kapott helyet. Üdvözlő kép, mert noha videó, de annak az a válfaja, amely valójában egyetlen, időben kibontott kép: a művész meztelen testét először fekete festékkel, szemceruzával úgy maszkolja, hogy fehér bőrét csak az alatta húzódó csontok fölött hagyja meg, majd így, élő csontvázzá változottan táncra perdül.
A pestis korabeli haláltánc egyértelmű aktualizálása azért vérfagyasztó, mert egy egészséges emberből szemünk láttára válik – önakaratából – önmaga elpusztítására hivatott démon, azaz a kvázi-rituális sminkes fölkészülés nem külső segítőt, hanem belső árnyékot idéz.
Az Öldöklő Angyal megidézettségének kijelentése olvasatomban e tárlat, s aligha az örök jelenlétéé. Noha ez utóbbira az Antimédia gördülékeny utalást tesz magunkkal vihető fanzin-jában: a netről begyűjtött minibomba-recept- és szadista chat-töredékek, a kiskamasz sátánizmus tetten érései mellett a nyilvános kínzások és vérengzések mára elpúderezett hagyományának képi ábrázolásai is a kollázs szerves részét képezik.
A kérdés tehát nem az, mennyiben gonosz az ember, vagy gonoszabb-e, mint valaha, hanem inkább az, hogy a médiumokban fejadagként beszerezhető szadizmus csak ideig-óráig működő pótlék-e, avagy már a maximálisan öncenzúrázott vágy kiélése is; illetve, hogy van-e kéznél hatalom, amelynek érdeke volna egy agresszió-kioltó elmeséta?