Az emberi agressziót bemutató valóságos vagy interpretált, megrendezett mozgókép alapú munkák a média nyelvén és eszközeivel működnek – vagyis kulturálisan, egyértelmű karakterisztikumukkal közvetlen kapcsolatot teremthetnek a nézővel.
Az emberiség történelmét és történeteit átszövi a brutalitás és az animalitás. Az agresszió ebben kétségtelenül egy polifon struktúrát képező konstans, amelyhez a szociális tapasztalataink és a társadalom által kijelölt, elfogadott normák és kondíciók szerint viszonyulunk, ítéljük vagy utasítjuk el – mindenekelőtt azért, mert megfoghatatlan, eltúlzott és végtelenül aggasztó aktus.
A jelen kiállítás kérdésfelvetése is arra irányul, hogy hol húzódik meg a határ a fluktuáló képek korában a „nézhető”, a „kötelezően megnézendő” és a „megmutathatatlan”, illetve a hatáskeltés és a helyénvaló, morális magatartás között.
Ugyan kétségtelen, hogy látásunk már „eltompult”, de talán a kiállítás dekontextualizált tere megteremti azt a helyzetet, ahol félre lehet tenni az etikai illúziókat, de nem a problémákat.
Az erőszakos tettek reprezentációja és aktualizációja ez a nemzetközi színtérről válogatott videókiállítás, ahol Saskia Edens (1975, Genf) videója (Make up) az egyetlen, amely nem egy agresszív jelenetet, hanem az ember halandóságát ábrázolja – egy szimbolikus danse macabre-ral figyelmeztetve minket a mindenhol látensen jelenlevő halálra.
Tigran Kachatrian (1980, Jereván) Nachalo (Kezdet) című filmmontázsa korábban készült filmekből válogat, hogy a káosz és a pusztítás vágyának allegóriája legyen. Míg Florian Pugnaire (1980, Maisons-Laffitte, Franciaország) filmjében (Stunt Lab) a verekedés két képzőművész között zajlik – ahol egy műterem és egymás testének destrukciója a cél.
Az erőszak értelmetlen szükségszerűségét fordítja önmaga ellen Evaldas Jansas (1969, Kaunas, Litvánia), amikor a Short Antology of Meaningfulness-ben saját fizikai korlátait feszegeti.
John Bock (1965, Gribbohm, Németország) munkája (Lütte mit Ruccola) leginkább személyes jellege miatt szadista, hiszen a művész paranormális hatás által egy hosszasan analizáló, az emberi testet dekonstruáló kínzást követ el – vajon a hipnotikus állapot felmenti az elkövetőt?
A happy slapping-et, e pár éve elterjedt, öncélú, mobiltelefonnal felvett agresszióformát imitálja Alan Bulfin (1986, Roscrea, Írország) felvállaltan amatőr jellegű, még a csalást is nyíltan mutató alkotásával (Killing Hur), az internetes voyeurizmus nevetséges, mégis ijesztő fenoménjára hozva példát.
A hipercivilizáció új filmformákat és terjesztési módokat is létrehozott, melyek leggyakrabban az interneten keresztül jutnak el hozzánk. Így a kiállítás az erőszakot színre vivő, különböző zenei irányzatú youtube videóklippeket is bemutat, illetve szintén a világhálón elterjedt Indecline csoport egyik filmjével szélesíti ki a képzőművészet már rég bizonytalanná vált kereteit.
A fiatal egyetemista művészek alkotta Antimédia csoport provokatív, lázadó hozzáállásáról ismert, így a jelen tárlaton – többek között – a témát boncoló funzine kiadvánnyal vesznek részt.
Tény, hogy a 21. század virtualitása egyre inkább felerősíti a szociális rendetlenséget – de vajon tényleg pusztítani kell-e ahhoz, hogy valami új létrejöhessen? Az agresszió valóban az ellenállás egyik lehetséges, mitöbb elkerülhetetlen útja?
A kiállítás a film nyelvén beszél az erőszakról – mert minél inkább nő az ok-okozati viszonyt nélkülöző brutalitás kortárs láthatósága, annál mélyebbre hatolnak ezek a látvány-fragmentumok a lassan már szűrő nélküli tudatunkba, ahol mentális képekké kovácsolódnak.
Lehetséges-e az ugyancsak ösztönös reakcióból eredő apátiából kizökkenni? Megengedhető-e vajon ez az amplifikáció? Sokkolni művészettel, vagy művészetté avatni az agresszivitást? Civilizációnk és egyben civilizálatlanságunk ambivalenciája a fascinum bűvölete, sőt élvezete lenne?
A tárlatot csak 18 éven felüliek látogathatják, a videók nyelve angol.