Egy megnyitón.
Sokan vagyunk, egyedül. Rajtunk kívül mindenki jól érzi magát, rajtunk kívül mindenki olyan érdekes ember. Valamit biztosan
veszítettünk volna, ha nem jövünk el. Jó, hogy itt vagyunk, van miről beszélgetni, látszólag mások, egyébként magunk iránt érdeklődünk.
Formailag hasonló, összetételében kicsit más, tartalmát tekintve… majd még egyszer eljövünk. Sokat gondolunk másokra, a fényekre, a
hangokra általában. Egy dologra konkrétan nem gondolunk – a kiállításra. Akkor. Máskor talán igen, de most nem ez a fontos. Már ha
kiemelhetem, hogy mi fontos. Már ha a fontos nem túlságosan kritikus és konkrét.
Ezen a megnyitón.
Yonderboi.
Ha érted, mire gondolok, akkor tudod, hogy miért. Ismerősök, azok ismerősei, negyed és fél barátok, azok barátai, ismeretlen és ismerős
galérialátogatók. Mindenki fontos.
De a legfontosabb a beavatás, a kortárs művészet terjesztése. Nem igaz, a hangulat a fontos, a feeling. Ez nem igaz! Az a fontos, hogy
nagyon sokan vagyunk. De ez sem igaz, az a fontos, hogy mindenki jól érezze magát! Nem. A kiállítás a fontos, mert tárgya éppen egy
megnyitó esete. Vajon ez igaz? Két lehetőség van: vagy mindez igaz vagy semmi nem igaz. A semmi szöget zár be, pedig az élet
gömbölyű. Ezért hát legyen minden igaz.
Az utcán.
A Köztársaság tér számozása nem egyértelmű. A 15, a 13 előtt, tehát onnan nézve utána. Az Illárium Galéria a 15-ös szám alatt található,
ez egyértelmű. A galéria általában véve bezárt, ez tény. Konkrétan viszont nyitva van, ez tapasztalat. A galériába csak a galérialátogatók
járnak – ez általában egyértelmű tény és tapasztalat. Jelenleg A. Nagy Gábor Opening című kiállítása ”hallható”.
A galériában.
A kiállító művész pozitív hozzáállásának köszönhetően a bezárt galériába még ismeretlen galérialátogatók is jönnek. Kevésbé néznek,
inkább hallgatnak. Ha lemaradtak a ”megnyitó” megnyitójáról, még így is pontos képet kaphatnak mindenről. Nagy szürke bőrfotelben
üldögélnek. Hallgatják azt, ami általában véve most egy megnyitó. Ezért jöttek ők a galériába.
– Fogd az egészet és vidd haza! – Kösz, de most mennem kell… – Itt van ez az arc, a kis nyálas, színes kis autója van… – Most
komolyan beszélsz? – Van egy érdekes ajánlatom a számodra, szeretem a szép dolgokat, kortárs műveket árulok, bár van köztük
néhány maszat is, azért…-
Meghallgatják a kiállítást, aztán hazamennek. Esetenként majd nem lesz kedvük megnyitóra menni, mert ez a kiállítás teljes képet ad a
kiállítás megnyitók formális jellegéről, abban az esetben, ha hallották mindezt a saját zajuktól.
Egy kávézóban.
Az élet gömbölyű, valami lágy anyagból gyúrt mesterséges forma. Nem olyan szögletes, mint ahogy én képzelem. Igen mesterséges, talán
szürke lehet – 100% PVC. Ma szürke, holnap narancssárga. Nem konkrétan valamilyen, hanem általában véve, nem határozottan vagy
szélsőségesen, sőt kritikusan sem. Nincs benne föld csak levegő és víz, semmi szilárd, csak alakítható. Objektív valóság nincs és nem is
létezett, a szubjektív valóság annyira képlékeny, hogy most azt hiszem valóság egyáltalán nincs. Minden csak valami mögött van, semmi
nincs önmagában, így semmi sem kimondható, csak változatlanul elképzelhető.
Tét nincs… és van.
A kortárs művészet.
Mindennapi dolgokról szól. Még soha nem állt ennyire közel az emberekhez. Az emberek még soha nem álltak ilyen távol a művészettől. A
bőrfotel üres, aki el akart jönni az már eljött a megnyitóra. Ahol a megnyitó zaja elnyomta a kiállítás hangját, mondhatnánk azt is,
szolidaritásból azonosult vele. A megnyitóra érkező vendégek így egy idő után nem hallották magát a kiállítást, de a kiállításokra jellemző
emberi viselkedési szokásaik szerint erre nem is volt szükség. Megvalósult a művészi szándék, amelyet élvezettel teljesítettek be a kiállítás
megnyitón megjelent befogadók. A játékos reflexió égisze alatt egy szociálisan érzékeny problémafelvetés szereplői lettek. A kiállítás
témája egy olyan felvetés, amely önnön megvalósulásában kérdez saját magára. Egy állapotra, amely szembetűnő és oldásban lévő, bár
megváltoztathatatlan, de a végén pont, így legalább egy kijelentő módú szembesítés.
Egy megnyitón.
Sokan vagyunk, egyedül. Csak a megnyitó zaját figyelem. Az emberek megint ugyanazért jöttek. A kiállítás díszlet, a látogatók szereplők.
Egy légüres térben lebegünk, becsusszanunk egy- egy hiányzó helyre, szemlélődünk aztán lassan tempózva tovább úszunk. Néha
összekoccannak a testek, de nem keletkezik feszültség, minden olyan simán, olajozottan megy. Elmosódnak a formák, amikor hangok
vetülnek azok helyébe. A poharak is lebegnek, eltávolodik a sajátunk, jön másé. Folyadéknak érzem a létet, nem léteznek zavaró tényezők,
itt belül is olyan gömbölyű az élet. Ekkor a tanulságok úgy jönnek, mint vakító összefüggések, a következő lehetőségeim vannak: élvezem
ezt a zavartalan ismerős létet vagy magam ellen teszek és más területekre lebegek.