Jöhetne már a valóság

 

Günther Anders így írt 1983-ban, amikor újabb nukleáris fegyverek telepítésére készültek az NSZK-ban: „Jöhet a valóság. A folyamatosan telepített gyilkos berendezésekhez való hozzáférést úgyszintén folyamatosan kell akadályozni. […] Az ötlet nem új; engedjék meg, hogy egy több mint negyven évvel ezelőtti akciót – helyesebben: nem-akciót – idézzek fel. A szövetségesek ekkor értesültek a lengyelországi megsemmisítőtáborok létezéséről. Nyomban felmerült, hogy vágják el a táborokat a külvilágtól, azaz bombázzák az Auschwitzba, Maidanekbe stb. vezető vasútvonalakat, hogy blokáddal szabotálják az új áldozatok szállítását – a további gyilkolás lehetőségét.”¹

 

A Szövetségi Köztársaságban telepítendő nukleáris fegyverek tengeri úton érkeznek Bremerhavenbe, ahol vonatokra rakják át őket. A vonatok indulási idejét és célállomását nem hozzák nyilvánosságra. Körülbelül egy héttel az indulás előtt a szövetségi haderő gépei berepülik és fentről fényképezik az útszakaszt. Ezt az állapotfelmérést a vonat áthaladása előtt fél órával megismétlik, és az új felvételeket összehasonlítják a korábbiakkal. Az egybevetésből kiolvasható, hogy a közbülső időben történt-e jelentős változás: ha például szerelvény került a vágányra, akkor a rendőrség a helyszínen ellenőrzi, nem szabotőröket álcáz-e. Hogy ily módon próbálkoztak-e már szabotázzsal, nem került nyilvánosságra.

 

Repülőgépről készített fényképeket már az első világháborúban is használtak idegen területek felderítésére. A repülőgép kora előtt pedig léggömbök és rakéták vittek fényképezőgépeket a magasba, sőt, postagalambokra is erősítettek apró kamerákat.

A második világháborúban az angolok tértek át először arra, hogy bombázó repülőgépeiket fotográfiai készülékekkel szereljék fel. Mivel az ellenséges légvédelmi ágyúk és elfogóvadászok tüzén kellett keresztüljutniuk, a bombázók pilótái minél hamarabb meg akartak szabadulni terhüktől (a németországi angol támadások során nemritkán a gépek egyharmada odaveszett). Félelmükben a pilóták könnyen hitték, hogy célba vezették bombáikat. Amikor a repülőgépekbe beépítették a fényképezőgépeket, a mindaddig szóbeli jelentések alapján megadott tér erősen leszűkült. Az angol bombázópilóták munkahelye volt az első, ahol a kamerát a hatékonyság ellenőrzésére használták.

Mindaddig a katona a háborúban bármely ipari, kereskedelmi, mezőgazdasági tevékenységnél kevésbé ellenőrzött és ellenőrizhető munkát végzett, hiszen a munka tárgya – az ellenséges föld – nem állt ellenőrzés alatt. A közvetlen észlelést és a dolgozó jelentését a bombázópilóták esetében is érvényesnek tekintették. A fényképekre várt a feladat, hogy ezt az utolsó érvényességet is megsemmisítsék.

 

A fotográfiai kép a tárgyakról egy térszeletben visszaverődő fény sugarainak metszete. A fotográfia a projektív geometria szabályainak megfelelően a térbeli tárgyat síkban adja vissza. Albrecht Meydenbauernek, az építési hatóság igazgatójának támadt az az ötlete 1858-ban, hogy ezt az optikai törvényt hasznosítani kellene, mégpedig úgy, hogy a fényképet mérőképként használják. Amikor Meydenbauer a wetzlari dóm homlokzatának felmérésén dolgozott, az ablakpucolókhoz hasonlóan, egy csigasorra függesztett kosárban mozgott a homlokzat mentén, hogy az állványzat költségeit megspórolja. Egyik este siettében a kosárból a torony egyik ablakába akart lépni, de ekkor a kosár ellódult a homlokzattól, és úgy tűnt, Meydenbauer lezuhan. „Jobb kezemmel gyorsan elkaptam az ablakkeretet, és bal lábammal messze a levegőbe taszítottam a kosarat. Az ellenhatás elegendő volt ahhoz, hogy a testemet az ablaknyílásba lendítsem – és megmenekültem. […] Lefelé menet ötlött az eszembe: lehetséges lenne-e, hogy a kézzel történő mérés helyett a perspektivikus látást rögzítő perspektivikus képet használjuk? Ez a gondolat, mely kiküszöbölte az épületek felmérésénél jelentkező személyes fáradozást és veszélyt, lett a fotogrammetriai eljárás atyja.”²

Meydenbauer gyakran felidézte ezt a tizenkilencedik századi történetet, az életveszély és a mentőötlet narratíváját: a hős azon munkálkodik, hogy egy épített műből számtani művet alkosson, figyelmét leköti az absztrakció – és ekkor a felmért tér rajta akarja még egyszer bebizonyítani ténylegességét. A tárgyszerűség és a ténylegesség a dolgok legveszélyesebb tulajdonsága. Veszélyes személyesen a tárgynál, a helyszínen tartózkodni – biztonságosabb lefényképezni, és aztán a képeket a munkaasztalnál kiértékelni.

Amint Meydenbauer ötlete nyilvánosságra került, a katonaság – egy sor íróasztalból álló üzem – felajánlotta, hogy állja a próba költségeit. Mivel épp háború dúlt, az első fénykép alapú felmérés csak 1868-ban valósult meg, Saarlouis erődjénél. A katonaság ebben az eljárásban látta meg a lehetőséget, hogy objektumokat és tereket távolból és számszerűen ragadjon meg, tereket, melyeket a katonák amúgy csak életük kockáztatásával járhattak be és mérhettek fel. A katonaság szó szerint vette Meydenbauer fordulatát: felmérni vagy meghalni.

 

A szövetségesek első felvétele az auschwitzi koncentrációs táborról 1944. április 4-én készült. Az amerikai repülőgépek az olaszországi Foggiából indultak sziléziai célok felé, szénből benzin nyerésére és buna (szintetikus gumi) előállítására épült gyárakhoz. Az I.G. Farben még félkész létesítményei felett repülve az egyik pilóta kioldotta a zárat, és egy 22 légifelvételből álló sorozatot készített. Közülük három az ipartelep közelében fekvő „törzstábort” is rögzítette. A képek a többivel együtt az angliai Medmenham légifelvétel-kiértékelő állomására kerültek. A kiértékelők azonosították az ábrázolt ipari létesítményeket, jegyzőkönyvbe vették az építkezés állapotára és a rombolás fokára vonatkozó adatokat, felbecsülték, milyen termékmennyiségre méretezték a buna-telepet – de a táborok létezését meg sem említették. A szövetségesek repülőgépei számos alkalommal átrepültek Auschwitz felett és fényképeket készítettek a táborokról, még 1945-ben is, amikor a nácik már elhagyták Auschwitzot, lerombolták a gyilkos berendezések egy részét, és kivégezték, otthagyták vagy más nyugati táborokba vitték a foglyokat. Egyetlen jegyzőkönyv sem említi ezeket a képeket. A kiértékelőket nem bízták meg a táborok keresésével, ők pedig így nem találták meg ezeket.

 

1977-ben a CIA két munkatársa a – szenvedést és halált képes történetekben megjelenítő, azaz giccsbe fordító – Holocaust televíziós sorozat sikerén felbuzdulva kezdett Auschwitzot ábrázoló légifelvételek után kutatni. A bombázók célpontjai közelében fekvő táborok földrajzi koordinátáit betáplálták a CIA adatfeldolgozó gépébe – köztük a monowitzi I.G. Farben Művekét is.

 

Az I.G. Farben hatalmas gyárakat létesített Monowitzban, és az SS-től rendelt kényszermunkásokat. Az üzemterület határában működő ideiglenes táborban (Auschwitz-III vagy Buna) halálra dolgoztatták az Európa minden tájáról érkező zsidókat, a többségükben szovjet hadifoglyokat, és mindazokat, akiket a Birodalom ellenségeinek nyilvánítottak. Olykor egy csoport hetede, kétszázból harminc ember pusztult el egy nap alatt. Aki a túlerőltetésbe vagy alultápláltságba nem halt bele, és az SS-ek vagy a kápók sem verték agyon, az rövid időn belül elgyengülve munkára alkalmatlanná vált, és a birkenaui megsemmisítőtáborba (Auschwitz-II) került. A szövetségesek szempontjából a repülőgépiparnak termelő monowitzi I.G. Farben stratégiai fontosságú volt – ez vonzotta a bombázó repülőgépeket és a fényképezőgépeket, és ez segített később a képek megtalálásában.

 

Harminchárom évvel a felvételek készítése után a két CIA-alkalmazott a képeket ismét kiértékelte. Az 1944. április 4-i első képen azonosították a parancsnoki épületet, megjelölték a 10-es és 11-es blokkok közötti falat, ahol a kivégzések zajlottak, majd azonosították és megjelölték Auschwitz-I gázkamráit. „A központi gázkamrával határos, különösen jól biztosított toldaléképületben egy kis jármű volt felismerhető. Szemtanúktól tudjuk, hogy a megsemmisítésükről mit sem sejtő Auschwitzba érkező foglyokat egy vöröskeresztes mentőkocsi látványa nyugtatta meg. Az SS valójában a halálos ciklon-B kristályok szállítására használta ezt a járművet. Talán éppen ez volt az a hírhedt jármű?”³ Az elemzők nem biztosak ebben, mert bár 7000 méter magasságból a foltot járműként ismerik fel, de nem tudják megállapítani a jármű típusát, és ráfestett jelet sem fedeztek fel.

 

Hogy mi különbözteti meg Auschwitzot más helységektől, az közvetlenül a fényképek alapján nem állapítható meg. A fényképeken csak az ismerhető fel, amiről mások már tanúskodtak – szemtanúk, akik helyben, személyesen jelen voltak. Kép és szöveg ismét kölcsönviszonyba kerül a történetírásban: szövegek fejtik meg a képeket, és képek révén képzelhetőek el a szövegek.

 

„Április 9-én este váratlanul harci gépek távoli robaját hallottuk, ami az Auschwitzban töltött idő alatt egyszer sem fordult elő. […] Végre kiszivárgott volna a titok? Súlyos robbanótöltetek fogják szétszaggatni a magasfeszültségű drótokat? Elsöprik a megfigyelőtornyokat és az őröket is a kutyáikkal együtt? Lehet, hogy ez Auschwitz vége?”⁴ A két fogoly, aki ezen a bizonyos április 9-én a harci gépek zajára figyelt, éppen menekülni készült az auschwitzi táborból. Egyikük, az akkor tizenkilenc éves Rudolf Vrba már két évet töltött különböző táborokban. Először a Buna-művek építésénél dolgozott, majd az „effektek”-részlegbe került. Új szállítmány érkezésekor a Sonderkommandók begyűjtötték és szortírozták a deportáltaktól elszedett ingóságokat – ezeket hívták a nácik „effekteknek”. Vrba a holmi közt ennivalót is talált, ez életben tartotta és erejét is megőrizte. Alfred Wetzler – Vrbához hasonlóan szlovák zsidó – a tábori adminisztráció irodájában dolgozott. Munka közben megjegyezte a táborba szállítottak érkezési idejét, származási helyét és számát, de a gázkamrákhoz és krematóriumokhoz rendelt Sonderkommando tagjaitól a meggyilkoltak adatairól is értesült. Hosszú számoszlopokat tanult meg kívülről.

 

Vrba és Wetzler akkor döntöttek a szökés mellett, amikor ráébredtek, hogy a tábori ellenálló csoportok a felkelést nem, legfeljebb saját túlélésüket tudják kiharcolni. Szökni akartak, mert nem tudták elképzelni, hogy a lengyel ellenállók és a szövetségesek tudhatnak a táborok létezéséről. Vrba meggyőződése volt, hogy Auschwitz csak azért volt lehetséges, „mert az áldozatok, akik odaérkeztek, nem tudták, mi történik.”⁵

 

„Sokak számára hihetetlen, de a tapasztalat igazolta: ha nem is minden, de sok részlet jobban látható a mérőképen, mint a helyszínen” – állítja Meydenbauer egy műemléki archívumok alapítására ösztönző írásában.⁶ Ez alkalommal is hangsúlyozta, hogy a helyszínen való hosszabb tartózkodás még felmérés céljából is milyen túlzott erőfeszítéseket követel. „E mind szellemileg, mind testileg megerőltető munkában az építész ki van szolgáltatva az időjárás szeszélyeinek, nap süt vagy eső esik a vázlatfüzetére; ha felfelé pillant, por hull a szemébe.” Ez a kijelentés a világ tárgyiasságával szemben érzett irtózást fejezi ki. Meydenbauer előterjesztése adta meg a kezdő lökést a Porosz Királyi Fotogrammetriai Intézet (Königlicher Preußischer Meßbildanstalt) – a világ első ilyen intézménye – alapításához, 1885-ben. A fénykép alapú felmérés ötletét nemcsak a katonaság, hanem a műemlékvédelem is felhasználta – előbbi rombol, utóbbi megőriz. A Világ természeti és kulturális örökségének védelmére hozott 1972-es Unesco határozat minden tagországnak előírja, hogy a különleges épületeket fényképeken rögzítse. Pusztulásuk esetén – ennek lehetősége már az óvintézkedésben benne foglaltatik – archivált fényképekből  kiolvashatónak és kiszámíthatónak kell lennie az építési tervnek.

 

A reneszánsz művész-matematikusai áttetsző papírokat feszítettek keretekbe, és síkban rajzolták meg a térbeli tárgyak átszűrődő körvonalait. A perspektivikus eljárás kitalálóit a fotográfia felfedezése óta a fotográfusok elődeiként, a mérőkép felfedezésével pedig a mérőkép korai technikusaiként tartják számon. Erwin Panofsky szerint a perspektivikus látásmód a ráció és az objektivizmus, de a véletlenszerűség és a szubjektivizmus értelmében is felfogható: a perspektivikus látásmód nem más, mint „rend, de a vizuális jelenség rendje.”⁷ Amennyiben egy képet mérőképként fogunk fel, el kell felejtenünk a véletlent és a szubjektumot.

 

A fotográfiai kép mérőképként történő felfogása a kép-világ matematizálhatóságát, kiszámíthatóságát, és végül „komputerizálhatóságát” sürgeti. A fotográfia elsősorban analóg technika, a fotográfiai kép a már létezőnek a távolból, az optika és a kémia eszközeivel készített lenyomata. De ahogyan Vilém Flusser utalt rá, a fotográfia megelőlegezi a digitális technikát, hiszen pontokból áll és pontokká esik szét.⁸ Míg az emberi szem a pontokat képpé szintetizálja, addig egy készülék – az alakfelismerés tudatossága és tapasztalata nélkül – ugyanazt a képet oly módon ragadja meg, hogy a képpontokat egy koordinátarendszerben lokalizálja. A folytonos jelrendszer, a kép, ezáltal „elkülöníthetővé”, átadhatóvá és reprodukálhatóvá válik. Megszületett egy kód, amely képeket ragad meg… Ez a kód aktiválására, a kódnyelvből új képek teremtésére ösztönöz. Lehetővé válik az eredeti nélküli kép: a generált kép.

 

Vrba és Wetzler a tábor nagyfeszültségű kerítésén kívül, egy halom deszka alatt bújtak el, amelyet egy tapasztalt fogolytárs javaslata alapján dohánnyal kevert petróleummal itattak át, hogy távol tartsák a kopókat. Az SS három napig kereste őket, majd egy Himmlernek címzett táviratban jelentette szökésüket; ennyire tartaniuk kellett a koncentrációs táborok szemtanúinak jelentésétől. Vrba és Wetzler éjszakánként gyalogolva eljutottak a szlovák határig, majd a határon túlkerülve felvették a kapcsolatot Zsolna városának Zsidó Tanácsával. Beszámolójuk az auschwitzi haláltáborról napokon át tartott. Megrajzolták a létesítmények alaprajzát, és elsorolták a számoszlopokat a beszállítottak és meggyilkoltak adataival. Amiről tudósítottak, azt különbözőképpen feltett kérdésekre válaszolva újra és újra igazolniuk kellett. A Zsidó Tanács bizonyító erejű, vitathatatlan anyagot akart, hogy a világ előtt felmutathassa az alig hihető bűnt. Az elképzelhetetlent ismételgették, hogy elképzelhetővé tegyék.

 

A Vrba–Wetzler jelentést három példányban készítették el és küldték szét. Az elsőnek Palesztinába kellett eljutnia. Isztambulba postázták, ahová sosem érkezett meg, mert a futár alighanem náci besúgó volt. A második példányt egy rabbihoz juttatták el, aki svájci kapcsolatokkal rendelkezett, és az Svájcon keresztül Londonba ért. A brit kormány a jelentést Washingtonnak továbbította. Egy harmadik példányt a pápai nunciusnak küldtek, amely mintegy öt hónappal később jutott Rómába. Vrba és Wetzler áprilisi szökése idején küszöbön állt körülbelül egymillió magyar zsidó elszállítása és meggyilkolása. A Horthy-kormány csak 1944 júliusában állíttatta le a zsidók kiszolgáltatását a németeknek. A Vörös Hadsereg közeledett, a háborút elvesztették, Horthy egyezségre hajlott a nyugati hatalmakkal, akik immár pontos ismeretekkel rendelkeztek Auschwitzról, és diplomáciai csatornákon keresztül a tömegmészárlás végét követelték. Vrba és Wetzler jelentése ily módon százezrek életének megmentéséhez járult hozzá. Június 25-én és 27-én a Manchester Guardian a náci haláltáborokról tudósított, és először említette meg az Oświeçim helységnevet. A tény, hogy a nácik tömegesen semmisítik meg a zsidókat, most már időről időre említést kapott az újságokban, mindazonáltal csupán mint egy a sok drámai háborús esemény híre között, egy hír, amely rövidesen ismét feledésbe merült.

 

Egy évvel később, amikor a németek már elvesztették a háborút, és a koncentrációs táborok felszabadultak, a szövetségesek lefényképezték és lefilmezték a létesítményeket, a túlélőket és a meggyilkoltak milliói után maradt nyomokat. A cipő-, szemüveg- és protézishalmokat, a lenyírt hajhegyeket ábrázoló képek mélyen bevésődtek az emlékezetbe. Talán képek kellenek ahhoz, hogy az alig elképzelhető bevésődjön – fotográfiai képek, a tényleges lenyomatai a távolból.

 

Auschwitzban a nácik is fényképeztek. Amikor Jákob Lili – akit Auschwitzból a sziléziai hadiüzembe, majd onnan a Dora-Nordhausen táborba telepítettek át – a felszabadulás után az őrség szállásán meleg ruha után kutatott, egy 206 fényképet tartalmazó albumra bukkant. A képeken felismerte magát és családtagjait is, akik nem élték túl Auschwitzot.

Auschwitzban teljes körű fényképezési tilalom uralkodott, de két SS-t megbíztak a tábor dokumentálásával. A képek egy magasabb pontról, totálban rögzítették a „kiválogatást” vagy „szelekciót”. Az előtérben SS-egyenruhás férfiak láthatóak, mögöttük két oszlopban az újonnan beszállított deportáltak. A kamera felől balra világosabb ruhában negyven alatti férfiak és nők állnak, jobbra az idősebbek, a gyermekes nők, és mindazok, akik a munkához túl betegek vagy gyengék. Aki jobboldalt áll, azonnal a gázkamrába kerül. Aki baloldalt áll, azt a felvételi eljárás során tetoválják, kopaszra nyírják és munkára osztják be. A munka pusztán a kivégzés egy másik formája, késlelteti a halált és meghosszabbítja a haldoklást.

Amióta a hatóságok fényképeznek, mindent – még a saját bűnt is, szemléltető céllal – képen kell rögzíteni. Képhegy nő az irathegy mellett.

 

Az album egyik képe: egy Auschwitzba érkezett nő mozdulatát rögzíti a fényképezőgép, ahogy menet közben visszafordul. Balra tőle egy SS egy szintén ekkor érkezett idősebb férfit a kabátja gallérjánál ragad meg: ez a kiválogatás gesztusa. A nő a kép közepén áll – a fotográfusok mindig a szép nőre irányítják a kamerát. Ha pedig már felállították a statívot, akkor oldják ki a zárat, amikor egy nekik tetsző nő jár arra. Itt, az auschwitzi rámpán úgy fényképeznek egy nőt, ahogyan az utcán egy pillantást vetnének rá.

A nő tudja, hogyan kell e fotópillantást elkapni és a néző mellett egy kicsit elnézni. A körúton nézne így el a rá pillantást vető úr mellett a kirakatra. Jelzi, hogy a pillantást nem viszonozza, de tudatában van annak, hogy nézik. Ezzel a pillantással egy másik helyre képzeli magát, messze innen, ahol körutak, urak és kirakatok vannak. A nő szépségét megörökítő fotográfus ugyanahhoz az SS-hez tartozik, amely el fogja pusztítani. Micsoda összjáték – rombolás és megőrzés!

 

Így keletkezhetett a kép, amely jól illeszkedik a nácik által a zsidók deportálásáról terjesztett történethez. Azt terjesztették, hogy a zsidók egy nagy gettóba, amolyan kolóniába kerülnek, „valahol Lengyelországban”. De a nácik még ezeket a képeket sem hozták nyilvánosságra, mert ésszerűbbnek látták, ha minden, a megsemmisítőtáborok ténylegességére utaló bizonyítékot visszatartanak. Célszerűbbnek tűnt a helyet „valahol Lengyelországban” közelebbről nem pontosítani.

Az album, amit Jákob Lili talált, szerkezetében a tábori rendet követi. Az embereket a „még bevethető férfiak”, „már nem bevethető férfiak”, „még bevethető nők”, „már nem bevethető nők” megjelölések szerint sorolja be. Abban a jövőben, amelyre a nácik vártak, körbemutogathatták volna a képeket. Egyetlen zúzódás és egyetlen halott sem lett volna rajtuk látható – a zsidók megsemmisítése adminisztratív intézkedésnek tűnt volna.

 

Vrba és Wetzler jelentésének a helymegjelölések és a számadatok pontossága miatt sokkal nagyobb nyomatéka volt minden korábbi, a zsidók lágerekben és haláltáborokban történő megsemmisítéséről szóló hírnél. Zsidó funkcionáriusok ennek hatására ismételten Londonhoz és Washingtonhoz fordultak azzal a kéréssel, hogy bombázzák szét az Auschwitzba vezető vasúti síneket. A jeruzsálemi Jewish Agencytől Yitzak Gruenbaum Washingtonba táviratozott: „Feltételezem, hogy a magyarországi és lengyelországi vasutak bombázása erőteljesen hátráltatná a deportálást.”⁹ Az USA kormányának háborús menekültekért felelős testülete részéről Benjamin Akzin egyenesen a gázkamrák és krematóriumok bombázása mellett lépett fel, mivel ez „a koponyahegyek feletti megbotránkozás legérzékelhetőbb és talán egyetlen érezhető jele lenne. […] Egy ilyen bombatámadásnak feltehetőleg nagyon sok zsidó áldozata lenne (másrészt a keletkezett zűrzavarban néhányan talán el tudnának menekülni). De az ottani zsidók enélkül is halálra vannak ítélve. A tábor lerombolása nem változtatna a sorsukon, mégis látványosan bosszút állna a gyilkosaikon, és talán megmenthetné a lehetséges áldozatok életét.”¹⁰ A nácik tényleg nem tudták volna újból felépíteni a gázkamrákat és a krematóriumokat, amennyiben azokat 1944-ben lerombolják. Anglia és az USA hadvezetése és politikusai azonban elutasították a halálgyárakhoz vezető utaknak vagy maguknak a halálgyáraknak a megtámadását. Hagyták, hogy az ezzel kapcsolatos kérések, indítványok, kérelmek és követelések hosszasan keringjenek az apparátuson belül, végül azzal indokolták az elutasítást, hogy erőiket nem oszthatják meg. A Németország felett aratott katonai győzelem az egyetlen mód, amellyel a zsidókon segíthetnek.

 

1944. augusztus 25-én amerikai gépek ismét átrepültek Auschwitz felett. Az egyikről felvett képből kiolvasható, hogy nem sokkal korábban vonat érkezett Auschwitz-II-be (Birkenau): a baloldali képszélen kivehető egy tehervagon. Egy csoport deportált a sínek mentén jobbra, a gázkamrák felé halad. A II. krematórium-komplexum ajtaja nyitva áll. A kapu mögött virágágyás (a képfeliraton: „Landscaping”): az udvar és az épület kórház vagy szanatórium látszatát kelthették. A virágágyás feletti lapos építmény („Undressing Room”) szinte csak az elülső fal árnyékáról ismerhető fel. Ebben a teremben utasították az újonnan érkezetteket, hogy vetkőzzenek le a zuhanyzáshoz.

Átlósan az építmény mellett áll a gázkamra. A berendezése alapján zuhanyzóra emlékeztető terembe gyakran erőszakkal tereltek be akár kétezer embert is. Aztán az SS bereteszelte az ajtókat. A tetőn négy nyílás vehető ki („Vent”). A gázmaszkot viselő SS-ek kis várakozás után – mire a gázkamrában a hőmérséklet megemelkedett – ezeken a nyílásokon dobták be a ciklon-B mérgezőanyagot. Három percen belül mindenki meghalt a gázkamrában. Akikre nem vár azonnali halál, azok a felvételi helyen várakoznak. Arra várnak, hogy tetoválják őket, lenyírják a hajukat, és hogy alvóhelyet és munkát jelöljenek ki nekik. Kígyózó soruk a jobbra lent álló fák alá kanyarodik.

A nácik nem vették észre, hogy bűnüket filmre vették, és az amerikaiak nem vették észre, hogy a bűnt vették filmre. Az áldozatok sem vették észre a felvételt. A felvétel mint feljegyzés Isten egyik könyvébe.

 

Meydenbauer halálfélelme nyomán képeket feldolgozó hivatalokat és hatóságokat alapítottak. Ma képfeldolgozásnak nevezik azt, amikor programozott műszerek meghatározott kritériumok szerint képeket keresnek és osztályoznak. Egy műhold folyamatosan képeket vesz fel egy bizonyos régióról, majd egy program megállapítja, hogy részleteikben az újabbak eltérnek-e a korábbiaktól. Egy további műszer az elemzésre szánt képek közül kiválogatja azokat, amelyek önmozgással bíró objektumot ábrázolnak. A következő szintén programozva van, arra, hogy minden rakétasilóra utaló formát kiszűrjön és jelentsen. Ezt hívják képfeldolgozásnak: műszerek értékelik ki a műszerek által készített képeket.

A nácik városok kiradírozásáról beszéltek, azaz még a szimbolikus létüket is le akarták törölni a térképről. Vrba és Wetzler a térképre akarták helyezni az Oświeçim/Auschwitz nevet. Mindeközben léteztek már képek az auschwitzi haláltáborról, csak éppen senki sem értékelte ki őket.

 

„1944 őszén néhány zsidó nőnek sikerült egy auschwitzi lőszergyárból kis mennyiségű robbanószert kicsempésznie és eljuttatnia a tábor ellenállócsoportjához. A gázkamra–krematórium-komplexum területén dolgozó maroknyi elkeseredett zsidó sikeresen vitte végbe azt, amire a szövetségesek mérhetetlen katonai erejükkel úgy gondoltak, képtelenek lennének: Október 7-én egy öngyilkos akcióval a levegőbe röpítették az egyik krematóriumot.”¹¹ Egyetlen felkelő sem maradt életben. Egy légifelvételen kimutatható a IV. krematórium részleges elpusztítása.

 

 

Fordítás: Somlyódy Nóra

---

A képek forrása:

 

1. Auschwitz-I, az 1994. április 4-i légifelvétel részlete. Forrás: D.A. Brugioni és R.G. Poirer: The Holocaust Revisited: A Retrospective Analysis of the Auschwitz-Birkenau Extermination Complex. Washington D.C.: Central Intelligence Agency, 1979

2. Az I.G. Farben komplexum, légifelvétel. Forrás: The Holocaust Revisited…

3. Az Auschwitz-Birkenau komplexum, 1944. június 26. Forrás: The Holocaust Revisited…

4. Ismeretlen szerző: Az auschwitzi koncentrációs tábor, „kiválogatás”. Kép az „Auschwitz album”-ból (Serge Klarsfeld)

5. Ismeretlen szerző. Az auschwitzi koncentrációs tábor, „kiválogatás”. Kép Jákob Lili „Auschwitz album”-ából, 1944 körül (Serge Klarsfeld)

6. A II. gázkamra és a krematórium, az 1944. augusztus 25-i légifelvétel részlete. Forrás: The Holocaust Revisited…

 

1 Günther Anders: Schinkensemmelfrieden – Rede zum Dritten Forum der Krefelder Friedensinitiative. Nyomtatásban megjelent: Konkret, 1983/11.

2 Idézi Albrecht Grimm: 120 Jahre Photogrammetrie in Deutschland. München: R. Oldenbourg Verlag, 1977.

3 Dino A. Brugioni és Robert G. Poirer: The Holocaust Revisited: A Retrospective Analysis of the Auschwitz-Birkenau Extermination Complex. Washington D.C.: Central Intelligence Agency, 1979.

4 Rudolf Vrba és Alan Bestic: Ich kann nicht vergeben. München: Rütten & Löning, 1964.

5 Rudolf Vrba közlése a Shoah c. filmben, nyomtatásban megjelent: Lanzmann, Claude: Shoah: An Oral History of the Holocaust: The Complete Text of the Film… New York: Pantheon Books, 1985.

6 Albrecht Meydenbauer: Das Denkmäler-Archiv. Berlin, 1884.

7 Erwin Panofsky: A perspektíva mint szimbolikus forma. In Panofsky, Erwin: A jelentés a vizuális művészetekben. Tanulmányok. Budapest: Gondolat, 1984.

8 Vilém Flusser: A fotográfia filozófiája. Budapest: Tartóshullám–Belvedere–ELTE BTK, 1990.

9 Idézi Martin Gilbert: Auschwitz und die Alliierten. München, 1982.

10 Uo.

11 Davis S. Wyman: The Abandonment of the Jews: America and the Holocaust, 1941–1945. New York: Pantheon, 1984.