A Békét a világnak! feliratú embléma egyértelműen a hidegháborút idézi fel, egyrészt a retorika, másrészt az ikonográfia tekintetében is. A retorika még Sztálinhoz és Zsdanovhoz köthető, hiszen a Békekongresszus a Kominformhoz hasonlóan a hidegháborús ideológiai hadviselés egyik fedőszerve volt, amelyen olyan antifasiszta, nyugati művészek is rendszeresen megjelentek, mint Pablo Picasso.
1949-ben Picasso egyik galambját régi barátja, az egykori szürrealista, az FKP egyik vezető ideológusa, Louis Aragon javasolta a Békekongresszus emblémájának, amely különösen Sztálin halála, majd a sztálini „bűnök” fél-nyilvános beismerése, az SZKP XX. Kongresszusa után vált népszerűvé. Hruscsov ugyanis ezen a kongresszuson nem csak a sztálini vezetés egyes hibáit, a személyi kultuszt és az irreális gazdaságpolitikát bírálta, de meghirdette a békés egymás mellett élés politikáját is.
Mindez azért sem mellékes a 2008-es Neonbéke kapcsán, mert az eredeti neon „reklámot” 1958-ban, Hruscsov magyarországi (és dunaújvárosi) látogatásának idején állították fel a frissen épült Sztálinváros legmagasabb épületének tetejére. A ragyogó, neon Békét a világnak! felirat így nemcsak az új, immáron „valóban” humanista, de legalábbis emberközpontú szocialista retorikát hirdette Picasso galambjával, de egyúttal a modern technika alternatív, azaz nem-kapitalista felhasználását is példázta. A modern technika tehát szintén nem idegen sem az ötvenes évek, sem pedig a Neonbéke világától, sőt a kettő sokszorosan össze is fonódik, amit a kiállítás (kurátor: Petrányi Zsolt) többi elemén, illetve az alkotó velencei ars poeticáján keresztül lehet felfejteni.
Az 1956-os születésű Várnai – vallomása szerint – a hetvenes években hitt a természettudomány és a megismerés hatalmában, nem tartotta lehetetlennek, hogy az emberiség egyszer valóban eljut a csillagokig. Egyik kedvenc írója pedig Stanislaw Lem volt, a keleti tábor leghíresebb sci-fi szerzője, akinek munkásságát nyugaton is elismerték. Az elismerés azonban nem volt kölcsönös, Lem több ízben is bírálta az amerikai tudományos-fantasztikus irodalmat, amely szerinte előnyben részesítette a könnyű szórakoztatást a valóság és a jövő megismerésével szemben. Lem ugyanis nyugati kollégáitól (pontosabban azok többségétől) eltérően nem az űropera műfajában dolgozott, hanem a tudományos-technikai fejlődés antropológiai problémáit firtatta.
Pályája vége felé fel is hagyott a fikciókkal, utolsó ilyen természetű műve, az 1987-es Béke a Földön, amely angolul épp úgy hangzik, mint az 1958-as Békét a világnak! 2017-es velencei verziója: Peace on Earth. A könyv azonban egyáltalán nem egy békés utópia, hanem egy szatirikus disztópia, amelyben a holdra telepített automata fegyverrendszerek öntudatra ébrednek, és nem is elégszenek meg egymás aprításával, hanem megkísérelnek befolyást szerezni a Föld fölött is.
Várnai azonban egy másik Lemet idéz meg a Velencei Biennáléra készített fiktív interjújában (Lem, 2017): egy régebbi, 1970-es Lemmel folytat virtuális párbeszédet a jövőből, de talán túlságosan is hűen követi az írót. Várnai olyanokat kérdez tőle, amire voltak válaszai, ráadásul e válaszok nem is a legprogresszívebb oldalát mutatják a lengyel futurológusnak. A globális felmelegedés és az ökológiai katasztrófa tekintetében például téves a hipotézise, a kultúráról pusztán közhelyeket tud mondani, a futurológia alapproblémája (a paradigmaváltások, illetve a kvantitatív ugrások megjósolhatatlanok) felett pedig elegánsan és tudálékosan átsiklik.
A velencei projekt másik új eleme az Öt perc installáció, amely szintén a szocialista Sztálinvárosba vezet vissza, amely nem 1953-ban és nem is 1956-ban, hanem csak 1961-ben, az SZKP XXII. Kongresszusa után tagadta meg névadója emlékét, és lett Dunaújváros. Ez az elem egy 12 kabinos óriáskerék egyetlen „cikke”, avagy egyetlen kabinja, amely az 1952-ben megnyitott dunaújvárosi Vidámpark óriáskerekének pontos és méretarányos mása. Az installáció részeként látható az eredeti is egy archív filmen, működés közben, valamikor a hetvenes években.
A rendszerváltás után szellemvárossá vált vidámparkról azonban nem kapunk vizuális tudósítást, mert talán a dunaújvárosi illetőségű Várnai számára túlságosan is egyértelmű, hogy mi történt a hellyel. A kísérteties, romos, ember alkotta struktúrákat újra birtokba vették a természet erői, amelynek képei ma már az interneten cirkulálnak, és talán még ahhoz is hozzájárultak, hogy valaki a felújítás és az újrahasznosítás mellett döntsön, bár az is lehet, hogy mindez csupán a kommunista múlt eltörlésének egy újabb szerencsétlen fejezetét jelenti.
A szellemváros helyett az Öt perc részeként kapunk viszont egy számítógépes animációt, amely egy jövőbeli helyet, egy gyűrűvilágot ábrázol, egy a világűrben pörgő mesterséges objektumot, amely hipermodern világnak ad otthont, amit legújabban az Elysium című filmből ismerhetünk. De vajon hogyan lehet összekapcsolni ebben a speciális esetben a jövőt és a múltat? Mi köze van egymáshoz egy közép-európai kisváros múltjának és a dél-afrikai Neill Blomkamp disztópikus jövőjének? A forgó mozgáson túl látszólag nem sok. Ám de, ha elmélyedünk a narratívákban, valamilyen mélyebb összefüggésrendszer mégis csak körvonalazódik.
Az Elysium ugyanis egy ideális világ, amely a Föld felett lebeg a nem is oly távoli jövőben, ahol már ott tart a biológia, hogy nem léteznek gyógyíthatatlan betegségek, és a testek éppolyan könnyen építhetők újra, mint a műanyag játékok. Ez a technológia azonban csak kevesek számára elérhető, a többség a jól ismert nyomorban tengődik a Földön. Elysium így nem más, mint a disztópiába forduló kapitalista utópia legújabb kiadása. Dunaújváros pedig a szintén disztópiává váló szocialista utópia, ahol a rendszerváltással nem csak a Dunaferr ment majdnem tönkre, hanem a korábban államilag támogatott vidámpark is az enyészeté lett.
Várnai tehát az utópiák sorsán töpreng. Erre utal a Neonbékéhez fűzött két lábjegyzet is. Az egyik egy 2012-es ötlet továbbgondolása, az E-WARS című munka, ahol a robbanást ábrázoló képszekvencia utolsó két darabján jelenik meg a címadó képlet, amely az internetes adatgyűjtés egyik alapvető algoritmusa. Ez az algoritmus azonban Várnainál nem a fogyasztókat egyre intenzívebben kiszolgáló marketing legújabb csodáival párosul, hanem egy amerikai (az Iszlám Állam elleni) dróntámadás képsoraival.
Ezt a fajta átpolitizált jelent állítja szembe Várnai a nem kevésbé átpolitizált múlttal, a Mindent tudni akarok! szovjet rajzfilm képkockáival, amely az ötvenes évek végének vizualitását idézi fel. Ugyanezt az ötvenes-hatvanas évekbeli vizuális kultúrát villantja fel a másik lábjegyzet is, amely a paradox Láthatatlan városok címet kapta, ami talán arra utal, hogy Várnai olyan hatvanas évekbeli sci-fi illusztrációkat vetít a falra, amelyek a jövő űrvárosait ábrázolják.
Az aktuális jövő azonban másfelé kanyarodott, amit a dróntámadás mutat. Ez a távvezérelt rakétatámadás gyakorlatilag az egész kiállítás egyetlen olyan pontja, amely visszaigazolja azt, hogy a hatvanas-hetvenes évek tudományos-technikai forradalma és az űr meghódítása ma már csak egy szép utópia, amely azonban mégis csak meghatározta Várnai egész szocializációját és érdeklődési körét az űrkutatással, a kozmológiával, a fizikával, a futurológiával és Lemmel egyetemben.
Lem figurája amúgy több szempontból is érdekes, csakúgy, mint Aragoné, aki Picasso galambját felfedezte a kommunizmus számára. Mindketten olyan szocialisták voltak, akik kénytelen-kelletlen, de azért együttműködtek a sztálinista, illetve a posztsztálinista rendszerekkel is, és a kommunizmus ideáit népszerűsítették, mert úgy gondolták, hogy azok alapjában még mindig sokkal jobbak és humánusabbak, mint a kapitalizmus célracionális, profit-orientált és lényegében antihumanista szervezőelvei. Lem ráadásul a kommunizmus végső, 1989-91-es bukását is megélte, sőt az internet és a VR forradalmát is, de egyikért sem rajongott, hiszen leginkább a modern tudatformálás legújabb, népbutító technológiáit látta azokban.
Amíg az 1952-es óriáskerék egyetlen kabinja és az 1958-as Békét a világnak! neon tulajdonképpen a múlt képi jegyzetekkel kísért újraalkotása, amely a Kelet és a Nyugat utópiáit olvassa össze, valahogy úgy, ahogy a Walter Benjamin nyomdokain járó Susan Buck-Morss is tette ezt a Dreamworlds and Catastrophe-ban, addig a 2013-as Szivárvány kizárólag a kommunista utópia gyönyörű dekonstrukciója. (1)
A szivárvány ugyanis kommunista kitűzőkből áll össze és a Békét a világnak! neonja mellett nyilvánvalóan a béke és a boldogság ideológiával átitatott, illuzórikus voltára mutat rá, de ezt nem egyetlen elem, egyetlen ikonográfiai formula felmutatásával teszi, hanem a nagyítást, azaz a képalkotás egyik alapvető fotografikus eszközét alkalmazza: rázoomol, ráközelít a motívumra.
Amíg azonban a békegalamb közelről sem esik szét, csak a neon finom vibrálását lehet benne megcsodálni, addig a szivárvány elemeire bomlik, több ezer kitűzőre, amelyek csak távolról adják ki a szivárványt, közelről mindegyik autonóm jelkép lesz, egy város, egy gyár, egy szakkör, egy jelentős esemény szimbóluma.
Ez a nézőpont viszont visszavezet a hetvenes évekbeli Várnai világképéhez, ahhoz a szocialista és humanista világképhez, amelynek nem csak negatív elemei voltak. A pozitívumot, a fejlődést pedig nem csak a Mindent tudni akarok! rakétája képviselte, amely az űrbe juttatta az első Szputnyikot és Gagarint, hanem Sztálinváros is, vagyis az iparosítás és a villamosítás, az írástudatlanság felszámolása és a háztartások modernizálása.
A kitűzők tehát nem csak az agitációs propagandát idézhetik fel, hanem a valóság valódi átalakítását is, vagyis azt a komplex, valódi és imaginárius elemekből, régi vágyakból és új motivációkból, szereplehetőségekből és ellenségképekből szőtt világot, amelyet Evgeny Dobrenko Guy Debord nyomán szocialista spektákulumnak nevezett. (2) E szocialista spektákulum egykori realitását pedig mi sem mutatja jobban, mint az, hogy egykoron Lem és Várnai éppúgy hitt benne, mint a jóval kevésbé tájékozott, a falvakból a jobb lét reményében az újonnan épülő városokba áramló néptömegek is hittek. Sőt lehet, hogy az alkotók, a lélek mérnökei hittek benne a leginkább.
De lassan és törvényszerűen ők is csalódtak. Ám nem feltétlenül a rendszerben és annak ismeretelméleti és etikai alappilléreiben. Lem például élete végéig hitt a modern tudományban, de a humanitásban és a humanizmusban már nem annyira. Az E-WARS valami hasonlót mutat Várnai esetében, aki talán a Velencei Biennálé kedvéért még előhúzta kalapjából a humanizmus egy régi, premodern narratíváját, de a világ megismerhetősége és az univerzum leírhatósága tekintetében szerintem ma már jóval szkeptikusabb, mint amilyen a hetvenes években volt.
Számomra e szkepszist mutatja az 1996-os W. H. (anamorfikusan torzított, csak egyetlen pontra fókuszált Heisenberg-idézet: „A világ attól függően más és más, hogy megfigyeljük-e vagy sem.”) és a 2006-os Az idő legújabb cáfolata is az objektív és univerzális idő dekonstruálásával. De ugyanezt a szkepszist érzem akkor is, amikor Várnai a valóságot a modern természettudomány úrvezetőjén át figyeli és eljut a velencei katalógusban is reprodukált 1992-es Fraktálig, ami nem más, mint egy szemétre vetett vörös rekamié egy darabja, amelynek koncentrikus körei a fraktálok struktúráját idézik fel, de közben arra a társadalomra is utalnak, amelynek egy apró darabkájáról van szó. Innen nézve pedig a nagy kérdés az, hogy vajon ma a 2017-es Öt perc milyen világot idéz fel és milyen világkép alapján teszi ezt?
Ha Blomkampra és Lemre gondolunk közben, az Elysiumra és Az emberiség egy percére, (3) akkor egy olyan világot kapunk, ahol a tudomány nem az emancipációt és az emberi faj egészének boldogságát szolgálja, hanem csupán segít fenntartani a gazdasági és a szellemi erőforrások felett diszponáló kiváltságosok uralmát.
Nekünk pedig csupán annyi marad, hogy elmerengjünk azon, hogy a régi mechanikus óriáskerék cirkuszát hogyan és miként váltotta le az interneten keresztül streamingelt szebb és jobb jelen illúziója, vagy éppen a 2017-es Velencei Biennálé reflektíven összeállított, multikulturális és perspektívákban gazdag kulturális zsibvására, amelybe a posztkommunista Peace on Earth! is organikusan integrálódott.
(1) Susan Buck-Morss: Dreamworlds and Catastrophe. The Passing of Mass Utopia in East and West. MIT Press, Cambridge, 2000.
(2) Evgeny Dobrenko: Political Economy of Socialist Realism. Yale University Press, New Haven, 2007.
(3) Stanislaw Lem: Az emberiség egy perce. Mérleg, Budapest, 1988.